TARTALOM

 VISSZA

 


Mi jó s mi rossz?


Mi jó s mi rossz?
Nagy Zsuzsanna
| |
 

Mindenkinek vannak kedvenc hajléktalanjai. Én többet is figyelek a környékünkön. Egy idős hölgyet például, akinek rendkívül finom vonásai vannak. A lábát egy batyuba kötözi, cipő arra rá nem megy. És a fején hihetetlen gubancban, mint a matrac kihasadt bele, összecsomózva hord egy nagy kupac valamit. Mindig nyomok a kezébe pénzt. Szépen rám néz, megköszöni. Azt mondják a környéken, elvesztette lakását, és nem lehet segíteni rajta, nem engedi. Vagy mások. Például a minap jönnek szembe az utcán. Két férfi és egy nő. Arcuk fakó, tekintetük a semmibe mered. Valahol aludtak, most melegebb helyre mennek. A nőnek, aki legelöl lépdel, félhosszú haja van, a vége még őrzi valamely szőkítőművelet nyomait. A hideg ellenére farmer van rajta és kiskabát. Az arcába nézek ahogy közel ér. Velem egykorú lehet. Talán fiatalabb. Öregasszony. A vágott sebek és zúzódások között az arca mint az összeszorított ököl. Pedig nem is oly régen még figyelemre méltó lehetett, a fitos orrban van némi báj, meg ahogy a lábát lendíti…

Vonulnak, mint a páriák, alvilági lelkek az elevenek között.
Jövök a piacról. Viszem haza a friss zöldséget,a gyerek még az uborkát rágogatja, amit a a kezébe nyomtak.
Süt a téli nap. És jönnek, jönnek szembe.
Jaj, én sose mernék… Sohasem mernék így elveszni! Elveszteni az elemi biztonságot!

Hát nyilván ők sem így tervezték. Idegenkedem tőlük, és mégis vonzanak. Előítéleteim szinte tapinthatóak. Fal van közöttünk: így viszonyul az egészséges a beteghez, ép a fogyatékkal élőhöz. Ez a fal szinte áthághatatlan. Azt gondolnám, csak a megszállottak merészkednek közéjük, vagy azok, akiknek erős a hitük. A köznapi gondolkodás hajlamos arra, hogy a sorsot hibáztassa. Vagy úgy vélje, sorsáért a bajba jutott a felelős. A kitaszítottságot, megfosztottság okait vizsgálva sorselemzések révén nyilván finomabb tényezőkre lelnénk, szólhatnánk a személyiségmegtartó erőkről, azok gyengülésének okairól, „társadalmi magányról”, az életvezetési csődök miértjeiről. A lelki tényező fontosságát mutatja az is, hogy a felmérések szerint korántsem a magyar társadalom legszegényebb, legiskolázatlanabb rétegéből kerülnek ki ezek az emberek. A gyermekkori bántalmazást, a gyűlölködő vagy közönyös közeget okolhatnánk. De ki tudja, hol s miért szakad el a fonál? Ezeket a kitaszítottakat meg kellene védeni az „önhiba” szubjektivizáló stigmájától is. A felszíni megítélés szerint az egyén felelőssége az elsődleges, s az emberek többnyire rossz lelkiismerettel, de jelentős előítélettel tartják távol magukat a kérdés mélyebb elemzésétől. A belegondolástól. „Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa.” Az ember alól nem egy csapásra csúszik ki a talaj, talán rossz helyre születik, talán állami gondozott volt, vagy elvált, vagy munkásszállón lakott, nagy reményekkel jött idegenbe, s az egyén a nagyvárosban fokozatosan fosztatott meg lehetőségeitől…

Az elemzések szerint szóhasználati torzulás hajléktalanokról beszélni, hiszen ez a társadalom számára a média által leegyszerűsített képlet, ez a csoport belülről is önmaga felé árnyalt megkülönböztetéseket tesz: van, aki csak csöves, aki csak talajtalan, fedél nélküli, aki a szabad ég alatt alszik, otthontalan, aki ugyan lakásban lakik, de az arra alkalmatlan, hogy benne családot neveljenek.

Mi a társadalom tagjainak egyéni felelőssége velük szemben? Nyilván az, hogy meg kell teremteni a lehetőséget a visszakapaszkodásra, felkínálni árnyalt, sokrétű és személyre szabott intézményes lehetőségeket, munkába állítani és megfizetni az irántuk elkötelezett személyeket, szociális munkások kellenének, nyitott lakások, pszichiátriai ágyak… Hogy akkor is, ha személyiségük, előtörténetük által predeterminált emberekről van is szó, adott legyen a lehetőség számukra a visszajutásra, botolhassanak bele a lehetőségekbe, akadhassanak fönn a szociális hálón, egyáltalán: ne csoda számba menjen a visszakapaszkodásuk! Ne legyen ez olyan szélsőséges módon kilátástalan, mint manapság! Nyilván kellenek éjszakai menhelyek, amelyek ingyenesen minimális szolgáltatást nyújtanak azoknak, akik nagyon elesettek, munkaképtelenek, esetleg végképp kiszorultak a munka világából. És kellenek másféle helyek, amelyek az integrációt és rehabilitációt segítik elő. Ezek ma is léteznek, számuk sem kevés, mégis több helyütt olvasható, hogy a jelenleg kialakított hajléktalanellátó rendszer egészében véve nem alkalmas a probléma kezelésére. Az ellátásban dolgozók pedig úgy vélik, mindmáig nem sikerült megnyugtató differenciált képet kialakítani magának a hajléktalanság társadalmi jelenségének mibenlétéről.
Azt is lehet tudni, hogy más országokhoz képest szörnyű testi-lelki állapotban vannak a budapesti hajléktalanok.

De vajon tényleg kihullottak a társadalomból? Elvesztek a kultúra számára? A hajléktalanszínházak, a verseiket közlő folyóiratok, a fotókiállítás, amelyet az ő képeikből szerveztek, mást mutatnak. Sokat tud, aki többet szenvedett, és meglehet, lényeges dolgokat is. „A morális értékelés mindig a nekünk biztosnak tűnő erkölcsi kódexen alapszik, amely úgy tesz, mintha pontosan tudná, mi jó és mi rossz. Most azonban, amikor már tudjuk, milyen bizonytalan megalapozás ez, az etikai döntés szubjektív alkotó tetté válik, ami felől csak concedente Deo (Isten engedelmével) bizonyosodhatunk meg, vagyis szükségünk van a tudattalan részéről valamilyen spontán és döntő lökésre. Ez nem érinti, csak megnehezíti az etikát, vagyis a választást jó és rossz között. Az etikai döntés gyötrelmétől semmi sem kímélhet meg bennünket. De, bármilyen keményen hangzik is, meg kell hogy legyen a szabadságunk ahhoz, hogy bizonyos körülmények között mellőzzük az ismert morális jót, s azt tegyük, amit rossznak nyilvánítottak, ha az etikus döntés így kívánja. Más szavakkal: ne jussunk az ellentétek hatalmába.”(C. G. Jung)

Én hogyan segíthetek, gondoltam, hogyan közelíthetném meg őket? Hiszen ők is lelkek, valódi emberek. Enyém is a felelősség. A Karinthy-féle univerzális lélekbe olvadva, arcomat sebek lepik. Én lépdelek ott, gyomromat markolászva, szürkére fagyottan a parkbeli éjszakától, epét hányva a savanyú bortól. Megyek társaimmal, míg csak el nem nyel az aluljáró büdös forgataga és a délelőtti zaj.

Nagy Zsuzsanna




Kapcsolódó anyagok

A gyógyszerbefogadási rendszer akadályainak lebontását szorgalmazzák az innovatív gyógyszergyártók

Eddig ismeretlen neuro-immun axis

A machiavellizmus lélektana - a könyörtelen taktikusok

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Bevezetés a szomato-pszichoterápia szerteágazó világába

A szomato-pszichoterápia szemléletében a test és az elme nem különválasztható jelenségek, hanem egyazon dolog, a testelme két aspektusa. Ám ebben a szemléletben mégis a test az elsődleges, a „bölcsebb fél”: a test, a testi élmény biztosíthatja a biztonság, az önbizalom, az önkontroll és a lelki gyógyulás és öngyógyítás lényeges elemeit az egyén számára.

Tovább


O tempora, o mores!

Steven Pinker Az erőszak alkonya című könyve nemzetközileg is jelentős hozzájárulás a globalizálódó világ civilizációjának megértéséhez. Magyar nyelvű megjelenése azt ígéri, hogy nálunk is többen éreznek hajlandóságot egy effajta átfogó értelmezéshez.

Tovább


Ha gyógyítani akarunk, akkor hallgassunk a megérzéseinkre is!

„Vidéki orvosként ilyen díjat kapni, óriási elismerés. Igaz: nekem a legfőbb kitüntetés a beteg, a hozzátartozó mosolya”— vallja az Év Onkológusának választott dr. Bánhegyi Róbert János, a Békés Megyei Központi Kórház Onkológiai Centrumának osztályvezető-helyettes főorvosa, aki két fontos dolgot tart mindig szem előtt: a beteget, a daganatos betegséget mindig holisztikusan kell megközelíteni és tudni kell örülni az apró sikereknek is. A fiatal orvos csaknem háromezer szavazattal lett a legelismertebb doktor, ami rekord a díj történetében. Pedig, ahogy ő mondja: vidékről mindig sokkal nehezebb az érvényesülés.

Tovább


Merj segítséget kérni!

Magyarországon ugyan csökken az öngyilkosságok száma, de még mindig az élmezőnyben vagyunk. Társadalmi beágyazódás, a magyar virtus, vagy a tabuk felelősek a rossz statisztikákért? Megannyi oka van annak, hogy miért állunk még mindig ennyire rosszul. Pedig az öngyilkosság megelőzhető, ezt vallja Oriold Károly, a 11 éve működő Lélekben Otthon Közhasznú Alapítvány alapítója, aki minden lehetőséget megragad, hogy ledöntse a tabukat és közbeszéd tárgyává tegye ezt az ügyet.

Tovább


Mi jó s mi rossz?