hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


Megírni törékeny emberi létet


Megírni törékeny emberi létet

| |
 


Kossuth-díjas romániai magyar költő, író, műfordító 1929. május 10-én született
85 éves


A posztmodern kor szemszögéből meglehetősen nehéz értelmezni Kányádi Sándor alkotásait, ám annyi bizonyos, hogy hosszú pályafutása alatt a hagyomány és újítás kettősségét hordozza.
A költő művészete az irodalomtudósok szerint a népitől a modernig vezető úton halad, s az erdélyi művész Illyés Gyulához hasonló fejlődést mutat pályafutásában.

Műveiben a jelkép, látomás és példázat egyedülálló szemléleti elemei, természeti objektumok toposzok, hegy, csillag, bárány személyes világgá, sorsmetaforává szerveződnek. És létünk nagy ontológiai kérdéseivel szembesülünk az egyszerűség elemein keresztül is.
A versszöveg közvetlen, és azonnal megérinti olvasóját. Kányádi lírája soha nem szakad el a transzszilván elkötelezettségtől, az adott közösség problémáitól, a szülőföld mítoszától: a közösségi létproblémákat egyetemes érvényességgel szólaltatja meg. Egy belakható és értelmezhető világ bontakozik itt ki modern versbeszéddel és az elődökkel való szoros dialógusban maradva.

A kolozsvári-budapesti költő szövegeiben a hagyományos népiességtől megújuló képessége révén a klasszikus modernségig jut el, úgy, s mindeközben megmarad művészetében a hagyományok éltető ereje.
Az anyanyelv megtartó ereje, az erdélyi kisebbségi sors mint alaptémák határozzák meg költészetét. Utolsó költői korszakának jellemzői közé tartozik, a költői küzdelem, számvetés, költészetfelfogás, fohász az emberért, összegzés az értelmes létért, történetiségért.
Kányádi Sándor többek között Kossuth-díjat is kapott, s bízvást nevezhető a mai magyar költészet egyik legnagyobb alakjának, ki 5 évtizedes irodalmi munkásságával maradandó értéket alkotott az irodalom számos területén.

Metszet
Vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol csak keserű
lapi tenyészget sanyarú
sorsú emberek szomorú
szemében alig pislogó
mindegyre el-ellobbanó
fakó reménység révedez
hogy egyszer mégis vége lesz
fekete kendők kalapok
pergamen arcok alattuk
s mint a kezek a térdeken
ülnek maguk is félszegen
a velük rozzant egy-rokon
megszuvasodott padokon
ülnek akár egy metszeten
mexikóban vagy messzi fenn
vancouver jólápolt gyöpén
indiánokat láttam én
így ülni ilyen révedőn
reményt már alig rebbenőn
térdükre ejtett két kezük
az életünk az életük
azért mentem oly messzire
belémdöbbenjen mennyire
indiánosodik szemünk
tekintetük tekintetünk
akár egy temetés után
telő vasárnap délután
1982

Nagy Zsuzsanna
2014. május 12.


Kapcsolódó anyagok

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

A gyógyító alkotói láz – Beszélgetés M. Kecskés András pantomimművésszel

A pantomim, a mozgásművészet és színházművészet elemeit egyesítem. Például jellegzetes pantomimes eszközöket használok elvont fogalmak kifejezésére. Egyszerű példát említve, pantomimes alaptechnika a súly cipelésének megjelenítése, de ezt a lélek mázsás súlyának kifejezésére is lehet használni.

Tovább


Közös jelek, bábeli zűrzavar -- beszélgetés Boros Mátyás képzőművésszel

Régóta rajzoló ember vagyok, a családi legenda szerint a rácsos ágyban kezdődött. Az idők során akarva-akaratlanul kialakítottam olyan biztos pontokat, formákat, amelyeket rajzolás közben bármikor elő tudok venni.

Tovább


„Kivisszük a betegséget, behozzuk az egészséget”: tavaszi gyógyító hiedelmek

Az érdekességre törekedve tekintjük át a magyar nyelvterület tavaszi gyógyító szokásait.

Tovább


Egy közös történet: Az Olaszliszkai

Egy színházi előadás arról, hogy miért érzi valaki annyira reménytelennek az életet ebben a pillanatban Magyarországon, hogy véget vessen az életének. És bár ez nem lehetett az alkotók szándéka, de egy előadás arról, hogy miért lett öngyilkos Borbély Szilárd.

Tovább


Megírni törékeny emberi létet