Több százezren élnek Magyarországon nők olyan fogyatékkal, amely számukra átjárhatatlan akadályt jelent. A többszörösen hátrányos helyzetű csoport helyzetének javítására például nem, vagy csak szórványosan léteznek megfelelő társadalmi programok. Az uniós kötelezettségnek eleget tevő Országjelentés a fogyatékkal élők életminőségének javítását célzó intézkedésekről még nem született meg. Ám a tíz civilszervezet által nyáron írt „árnyékjelentés” lehangoló képet festett a hazai állapotokról. A dokumentum az oktatás, a választójog, a foglalkoztatás, a munkavállalás, az önálló életvitel, a közösségbe való befogadás, illetve a hozzáférhetőség anomáliáit tárgyalja. A diszkrimináció Magyarországon több társadalmi csoportot sújt, és az élet számos területén jelen van. Az oktatás, a szolgáltatások igénybevétele, a lakhatás körülményei mellett a foglalkoztatásban tapasztalható diszkriminációnak a legsúlyosabbak az egyéni és a társadalmi hatásai. Például, előfordul, hogy egy női beteg, aki kerekes-székben él, nem tud fölkapaszkodni a vizsgálóasztalra. A mammográfiai vizsgálatoknál is gyakran hiányzik az adott helyzetben őt támogató szakmai személyzet, mely lehetővé tenné a vizsgálat emberileg megfelelő végrehajtását. Hiányzik az a személy is, aki a székből kiemelve például megtartaná őt a vizsgálatok alatt. Hiszen ez nem orvosi és nem is ápolói feladat. Gyakran előfordul, az is hogy nincs aki levetkőztesse vagy mozgásában segítse a fogyatékkal élő nőket a nőgyógyászati vizsgálat előtt, ha például erre kerülne sor. A 1998. évi XXVI. törvény a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról alapelveiben kimondja, hogy „az államnak, a társadalom szervezeteinek és tagjainak oly módon kell tevékenységüket végezni, hogy az ne okozhasson olyan károsodást, amely fogyatékosság kialakulásához vezet, illetve olyan körülményeket kell létrehozni, amelyben a fogyatékos emberek képesek lesznek teljesebb életre és a fogyatékosságukból fakadó terheik csökkenthetőek.” Kijelenti azt is, hogy „a fogyatékos személyeket érintő döntések során tekintettel kell lenni arra, hogy a fogyatékos személyek a társadalom és a helyi közösség egyenrangú tagjai, ezért meg kell teremteni azokat a feltételeket, amelyek lehetővé teszik számukra a társadalmi életben való részvételt”, továbbá: „a fogyatékos személyek az őket mindenki mással egyenlően megillető jogaikkal állapotukból fakadóan kevéssé tudnak élni, ezért indokolt, hogy minden lehetséges módon előnyben részesüljenek.” Megoldandó feladat, hogy az egészségügyi dolgozók kapjanak kellő felkészítést a fogyatékossággal élő személyek ellátására. Nem speciális egészségügyi intézményekre, szegregációra van szükség, hanem az általános ellátórendszert kell képessé tenni arra, hogy kellő módon ellássa a fogyatékkal élőket is. Az Egyenlő Bánásmód Hatóság honlapján olvasható: „számos esetben telefonon, vagy e-mailen közölt panaszaikkal kapcsolatban minden biztatásunk ellenére, nem kérik, nem vállalják az eljárás megindítását. Abban, aki különböző élethelyzetekben rendszeresen kerül ön hibáján kívül másoktól különböző tulajdonsága, pl. bőrszíne, fogyatékossága, neme miatt kiszolgáltatott helyzetbe, vagy e tulajdonsága miatt rendszeresen kudarcok elszenvedője, óhatatlanul kialakul egyfajta kisebbségi érzés. A hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelemben ezért nagy jelentősége van az érintettek egymás iránti, s a társadalomnak a megkülönböztetettek iránti szolidaritásának, cselekvőkészségnek.” Magyarországon a fogyatékkal élők különleges igényeire sajnos az orvosok sem reagálnak kellő felkészültséggel. Tisztázatlanok a teendők és a hatáskörök. A hazai előítéletes közgondolkodásra - mely alól az orvosi szakma sem jelent kivételt - jellemző, hogy szinte elképzelhetetlen, hogy egy fogyatékkal élőből nő és anya is lehet. A mozgáskorlátozottakról kialakult képben nem szerepel a szexuális aktivitás. Ezek a személyek tehát nem teljes emberként, hanem csupán a fogyatékosságuk révén léteznek a közgondolkodás számára. A társadalmi szemléletformálás még várat magára. NZS