„Úgy is fogalmazhatnék, hogy talán ő volt az utolsó olyan költő, akinek a versei felkeltették az érdeklődést az olvasóban az élete iránt is. És ez nem evidens, vannak nagy költők és más művészek is, akiknek az élete nem izgatja az embert. Hogy a posztimpresszionizmus nagy hármasát említsem, Gauguin és Van Gogh élete elementárisan foglalkoztat bennünket, miközben Cézanne élete senkit nem érdekel – és ettől Cézanne nem kevésbé jelentős festő, természetesen. Petri, persze, jószerével állandóan a saját életét írta verseibe, rá is játszott kicsit az elátkozott költő Baudelaire-től származó figurájára, de ez önmagában nem volna elegendő magyarázat a személyes élete iránti kíváncsiságra. – írta róla Radnóti Sándor. S valóban, Petri, úgy érezzük, a barátunk, szókimondó, élvezetes, fájdalmasan radikális és ragyogó intellektus, aki nem köt kompromisszumot, nem kendőz, nem szépít, nem felejt, nem akar kultuszt űzni egyedi esetlegességéből sem. És nem vigasztalódik az egyetemes emberivel. Ma is botrányos minden sora, olvasójára rendkívüli terheket helyez, és egyszersmind leemel róla. Legendás alkoholizmusa mellett is egyik legjózanabb írónk. A Halál „A Halál kedves, kissé ütődött fickó. Ha találkozunk a krimóban, a zakógombomat csavargatva kérdezi: „Hogy vagyunk? Hogy vagyunk?” „Már megbocsásson, de ezt mégiscsak inkább magának kéne tudnia, nem?” „Elvben igen, dehát tudja, hogy van ez. A túlnépesedés miatt mára mammut-vállalat lettünk, 3742 fiókkal – az eddig regisztrált halálozási okoknak megfelelően. Én már csak olyan hatáskör nélküli, címzetes vezérigazgató vagyok. Node beszéljünk komolyabb dolgokról. Mit iszik?” Petri költészete életfunkció volt, élet és poézis el nem vált egymástól, minden sora korjelző és kórjelzés, látlelet korunkról. Petri György A Dunánál Szép nagy folyam ez, több rokonomat belelőtték, úsztak lótetemek, hullák '44-ben, szovjet hadiszállítmányok később. Jött azután Bős-Nagymaros, így aztán elúszott a Duna is. Kedves Attila, Duna nincs már. Hol vagyunk már attól, hogy dinnyehéj: a szar úszik, durva ipari szenny. A Te Dunád már nincs. Gyorsforgalmi út. Nem lehet, nem érdemes már odamenni. * Dunaalmás sincs már, ahol oly sokat ültünk Mayával a "Zúgónál" - ez egy hajdanvolt vízi malom környéke -, ahol (ésszerű mértékben!) duzzasztották a vizet. Dölyfös weekend-falu lett. Újgazdagok lepték el. Úri rablók. Csupán a temető! Az még olyan, amilyen volt. És még mindig ott van Csokonai Lillájának a sírja. (Hacsak el nem lopták temető-fosztogatók. A sírkőrablás mára ún. húzóágazat lett.) * A múlt századi szép álmok: Duna-konföderáció! Értelmesek voltak. Éppen ezért elvetendőek. Térségünkben soha nem tengett túl a racionalitás. Ésszerű megbékélésre semmi remény. Hosszú távon fognak vegetálni, növekvő nyomor közepette, a nemzeti tébolydák. De azért...! Én azt mondom, hogy NEM. Hagyjunk már végre föl a reménnyel. Lehet élni hit és perspektíva nélkül. Már Horatius is megmondta: "Carpe diem!" Vagyis éljünk egyik napról a másikra. Jövő nincs. Mintha csak ma írta volna. 2012. 10.7. NZS