2019. január 3-án, teljes váratlansággal halt meg az akkor 40 éves fotóművész. Generációjának egyik legtehetségesebb alkotója volt, több díjjal, elismerésekkel és jelentős, a szakmán túli közönség számára is kiemelkedő sorozatokkal a háta mögött. Életműve igen sokrétű, ám az a vizuális világ, amely már a korai anyagaiban megszületik, formailag egységben tartja azt. A Közeg és Közegben, illetve a Nyaralók című sorozataiban láthattuk, hogy a tárgyak külön-világának mélyére hatolás, ezek sajátos esztétikumának a kiemelése központi jelentőségű Hermann számára. Ebbe emeli be az emberi alakot, aki eleinte lényegében csak, mint másik forma illeszkedik bele környezetébe. Idővel azonban kevésbé az abszurditás és humor mentén komponálódnak fotói, nem az lesz a lényeg, hogy rácsodálkozzunk életünk hozzánk simuló tárgyaira és tereire, hanem az újabb és újabb, halálosan komoly témák fényében ez utóbbiak hordozójává, tanúivá, eszközeivé, a tragédiák, hiányok és elmondhatatlan fájdalmak megtestesítőivé válnak. Ez a gyökeres fordulat Hermann Ildi fotográfiájában az NHL sorozattal történik meg, amely sok más változást elindít művészetében (is). 2007-ben, nem sokkal kislánya születése után Non-Hodgkin-lymphoma (a betegség kezdőbetűi válnak a sorozat címévé) diagnosztizálnak a fotósnál – a hónapok óta tapasztalt tünetek összefüggő mivolta ekkorra válik világossá, ahogy az is, hogy egy sokkal súlyosabb betegséget takarnak. Így az anyává válás amúgy meglepetés-szerűen nehéz időszaka az ő esetében egészen más, tragikus kontextusba kerül. Nála a női test változásai a várandósság során, a szülés és az utána következő tapasztalatok nem önmagukban történnek. Nem pusztán átéli ezt az eleve kiszámíthatatlan, kontrollálhatatlan, „csak megtörténő” átalakulást és a saját testi-lelki reakcióit mindezekre. Rá nem csak annak a mindent felülíró tapasztalatnak és szorongásnak a súly omlik rá, hogy a szülés pillanatától nem a saját életünk a legfontosabb, hanem életben kell tartanunk egy másik emberi lényt. Miközben megélte a természet és önmaga teremtő, elképesztő erejét, egyúttal ez a felfoghatatlan és irányíthatatlan erő a mélybe is rántotta. Az anyává válás első mozzanati számára a halálfélelemmel, gyásszal, a saját életéért való küzdelemmel íródnak át. Sorozata naplóként születik meg, kapaszkodóként. Nem omolhat össze, mert gyermeke született. Nem omolhat össze, mert harcolnia kell. Az elme által felfoghatatlant a fényképezés által távolítja el és teszi megragadhatóvá, amelyet így, fotóprojektként lesz módja mégis valamelyest elrendezni. Legalább abban megőrizheti a történések feletti kontrollt, hogy milyen képet alkot a betegség és terápia folyamatairól saját magának és a külvilágnak. Szavak helyett is állnak ezek a fotók – mindent elmondanak helyette. Talán más betegek helyett is. Testközelből, a legbátrabb őszinteséggel mutat meg valamit, ami tabu, amitől félünk, amiről beszélni sem tudunk. A napló képpárokból áll. Vannak köztük, amelyeken kórházi csendéletek, enteriőrök kapcsolódnak össze – mint meghatározó látványok, amelyek között rebbenhetett tekintete ide és oda. Tárgyak és helységek, amelyek látványai örökre beivódtak a fotós elméjébe – közöttük várt, rettegett, reménykedett. Közéjük tért vissza újra és újra, hogy egyszer talán már ne kelljen. Más képpárokon a fotóst látjuk ezekben a közegekben: a váróteremben, a kezelések előtt és azok során. Látjuk őt leborotvált fejjel, a sugárkezelés helyét kijelölő kereszttel a mellkasán, vagy félmeztelenül, hanyatt fekve egy vizsgálóban, látjuk az ágyon ülve olvasgatni, miközben a kezelést kapja. Olyan látványok ezek, amiket csak az ismer, aki megjárta ezt a poklot: a diagnózistól a remélt gyógyulásig tartó utat. Máshogyan megrázóak azok a képpárok, amelyek Hermann otthonában készültek. Az egyiken a haját borotválja épp egy barátja – a rákos betegségre ma adható terápiák látványos és szívszorító egyik következményét megelőzendő. A fotós arcát lágyító, alakját keretező hosszú, dús haj fürtjei lesznek semmivé, s egy ismeretlen, kemény, szikár arc tűnik fel nélkülük. Egy másik ember – ahogy a betegség és az ellene való küzdelem valóban mindent, őt magát is, megváltoztatott a fotós életében. Egy másik képpáron a szemeit látjuk nagyon közelről, hogy jól eszünkbe véshessük: ezekkel a szemekkel kellett végignéznie saját (és kislánya) drámáját. Mellette néhány lehullott tincs fotója látható, a kád lefolyója körül összegyűlve. Önmagában semmi különös – ami ott és akkor valamit mégis örökre lezárt. A legmegrázóbb, és a helyzetet legerősebben magába sűrítő képpáron kislányával a karjában látjuk. A pár bal oldalán mindketten a kép belseje felé néznek, hátulról látjuk felsőtestüket, fejüket. És döbbenetes a hasonlóság kettejük között: a kislány pihés babahaja szinte egyforma édesanyja borotválás után lassan nőni kezdő hajával. Csakhogy az előbbinél ez annak a jele, hogy éppen megérkezik meg az életbe, míg anyjánál éppen az ellenkezőjének jele és szimbóluma is. A jobb oldalon mintha egy következő képkockát látnánk ugyanabból a jelenetből: immár felénk fordulnak, az előtérben a kisbaba szívmelengető arca látszik élesebben, a háttérben az őt tartó anya, aki mosolyogva tartja őt, ám ez alig kivehető, olyannyira elmosódott az arca. És ekkor talán még nem lehetett tudni az irányt: hogy semmivé foszlik-e ez az arc, vagy visszatér az előtérbe és kiélesedik-e majd. Végül kiélesedett. Hermann Ildi meggyógyult. Az évek során újra hosszú haja lett. Művészete ezt a drámai mélységet, ha nem is saját személyes történetek kapcsán, de újra és újra elérte, bár az abszurd humorhoz való vonzódása sem csökkent. Váratlan halálával egyedül maradtunk a képeivel, és különösen megrázó ezt a sorozatát végignézni. Azt a gyászt, amelyen Hermann Ildi akkor átment betegsége során, most mi éljük át. És már nincs itt velünk, hogy fotóival segítsen nekünk is elrendezni magunkban a felfoghatatlant. Somogyi Zsófia eLitMed.hu 2020.március