hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


Hármas szereposztásban: Csehov az író, az orvos és a beteg


Hármas szereposztásban: Csehov az író, az orvos és a beteg
dr. Kiss László
| |
 

Ez évben jelent meg első kötete /a Melpoméné meséi/ és ugyancsak ez évben történt vele valami, melynek igazi jelentőségét jómaga is csak később volt hajlandó felismerni: ekkor köhögött fel először vért. Pedig az újdonsült orvosdoktor jól tudhatta: a vérköpés leggyakoribb oka a tüdővész és a sors e laikusokat halálra ijesztő tünettel jelezte, hogy a két főszerep mellé, a 24 éves Csehovra ráosztotta a tüdőbeteg szerepét is.
E hármas szereposztásból az első szerep a legismertebb, nem is kívánunk vele részletesebben foglalkozni. Csehov a világirodalom egének ma is változatlanul fénylő állócsillaga: „… a novellának, ennek a nehéz és gyönyörű műfajnak talán legnagyobb mestere” /Szerb Antal/. Drámáit ma is telt házak előtt játsszák - hogy csak a szívemhez legközelebb álló győri Nemzeti Színházat említsem: pár évvel ezelőtt a Három nővért, 2004-ben a Ványa bácsit tűzte műsorára. Csehov írói „szerepével” kapcsolatban az orvostörténész számára az a legérdekesebb kérdés: mennyire tükröződik műveiben választott hivatása, melyet saját maga is hites feleségének tekintett, szemben a „csak” szeretői státuszba sorolt irodalommal. Nos, e téren megoszlanak a vélemények. Egy cseh orvostörténész, L. Sinkulová egy 1972-es tanulmányában bár elismeri, hogy az író Csehov személyiségének megítélésénél orvosi hivatása nem hagyható figyelmen kívül, azt állítja, hogy „alkotásaiban, néhány kivételtől eltekintve, nem találhatók orvosi témák”. A másik végletet a magyar származású, de Angliában élő Thomas Dormandy képviseli, aki a tuberkulózis kultúrtörténetéről szóló könyvében /magyarra fordítva A fehér halál címmel jelent meg 2002-ben/ Csehov drámáiban is felfedezni véli az orvosi hivatásra – és a saját betegségére is – visszavezethető motívumot: Csehov utolsó darabjai „… egyedülálló, belső vizsgálódások a tuberkulotikus végzetről anélkül, hogy egyszer is említenék a betegséget”. A betegség néven nevezése – Dormandy szerint – egyrészt megfosztotta volna a cselekményeket belső feszültségüktől, másrészt „a valódi világban egy tuberkulotikus – köztük Csehov is – a kívülállóknak /azaz az egészségeseknek/ ritkán utalt betegségére és gyakorlatilag sohasem nevezte nevén”. Maga Csehov l899. október 10-én így fogalmazott hivatása és írói tevékenysége kapcsolatáról G. J. Rossolimo - hoz írt levelében: „Kétségtelen, az orvostudománnyal való foglalkozás komoly hatással volt irodalmi tevékenységemre: jelentősen tágította megfigyeléseim körét, gazdagította ismereteimet, melyeknek igazi értékét számomra, író számára, csak az tudja igazán megérteni, ki maga is orvos, igen, az orvostudomány hatása irányító volt számomra s feltehetőleg a medicinának köszönhetően íróként sok hibát kerültem el”. G. J. Rossolimo /1860-1928/, moszkvai egyetemi tanár, kiváló ideggyógyász Csehovval együtt volt medikus Moszkvában - promóciójuk 15. évfordulója alkalmából emlékkönyvet tervezett kiadni: ehhez kért fényképet és életrajzot Csehovtól. S hogy Csehov valóban becsülte az orvostudományi ismereteit, arra bizonyíték egy másik levele, melyet egy évvel később írt. E levelében a nagy kortárs, Lev Tolsztoj Kreutzer-szonátájának „bosszantó hibáit” annak tudja be, hogy Tolsztoj olyan dolgokat tárgyal, „amelyeket nem ismer, s melyeket nem is akar megtanulni. Így a szifiliszről, a nevelőotthonokról, a nőknek a közösülés iránti undoráról való elmélkedései nemcsak vitathatók, de leleplezik az író tudatlanságát, aki hosszú élete folyamán még azt a fáradságot sem vette, hogy elolvasson két-három szakember által megírt könyvet”.
Az igazság valószínűleg ez esetben is e két végletet képviselő Sinkulová és Dormandy nézete között található. Leginkább a szintén orvos és író Németh Lászlóval érthetünk egyet, aki 1960-ban a Csehov levelei c. tanulmányában így írt: „Ha valamiben nevelhette Csehovot orvosi iskolája, hát abban, hogy az érzékeibe hullót tudatosítsa, a lényegest a lényegtelentől elválassza /ezt nevezi egyhelyütt tehetségnek/, s abban jó diagnosztaként tünetet lásson”. Maga Csehov is rendkívüli fontosságot tulajdonított – az orvosi tanulmányokkal is tökéletesített – megfigyelőképességnek. Első színpadi művének, az 1887-ben bemutatott Ivanovnak kapcsán így reagált a tuberkulózisban haldokló feleségét cserben hagyó földbirtokos jellemét bíráló véleményekre: „Lelkemre, egész őszintén mondom, ezek az emberek nem a tenger habjából, nem előre gyártott ideákból, művészkedésből, véletlenül születtek meg fejemben. A megfigyelés, az élet tanulmányozásának eredményei”.
E megfigyelés, az életnek orvosi szemmel való látása felismerhető a novelláiban is. Bizonyára nem „a tenger habjának”, az írói fantáziának „terméke” az a mód, amellyel „A léha asszony” férje, Dimov doktor távozik az élők sorából: „Tudja, hogyan kapta meg a betegséget? Kedden egy kisfiú torkából csövön át kiszívta a diftériás lepedéket”. A diftéria, szépapáink korának rettegett „torokgyíkja” – amely e Csehov-novella megszületése előtt két évvel sírba vitte a mi Mikszáthunk legédesebb fiát, Jánoskát is – leggyakrabban a gégét és a légutakat elborító lepedékkel fullasztotta meg áldozatait. Megtörténhetett tehát, hogy az orvos – végső kétségbeesésében – e valóban „istenkísértéssel” határos beavatkozással, saját élete kockáztatásával így próbálta megmenteni kis betegét a megfulladástól. Így lesz halálával „nagy ember” – ez volt a novella eredeti címe is – Dimov doktor, kit felesége, „a léha asszony” mindig csak egyszerű, hétköznapi embernek tartott – számára szeretője, a híres festőművész testesítette meg a „nagy embert”.
A diftéria okozta halál adja meg Az ellenségek c. novella alaphangulatát is. Egy éjjel Kirilov körorvoshoz, akinek egyetlen fia pár perccel azelőtt lett a torokgyík áldozata, becsönget a gazdag Abogin, és nem törődve az orvos fájdalmával és kimerültségével, szinte erőszakkal kényszeríti őt arra, hogy azonnal menjen el vele a hirtelen rosszul lett feleségéhez. Abogin lakásán derül csak ki, hogy a „rosszullét” csupán ürügy volt a férj eltávolítására – amíg Abogin orvosért rohant, az asszony megszökött a szeretőjével. Így vált ellenséggé az orvos és leendő betege: „mind a kettőt – írja Csehov – a boldogtalan ember önzése fűtötte… a szerencsétlenség nem fűzi össze, hanem elválasztja egymástól az embereket, még ott is, ahol a hasonló fájdalom összekötő kapocsként szerepelhetne”. Márpedig a szerencsétlenségnek nem szabad „ellenséggé” tennie az embereket.
Persze nemcsak a témaválasztásban, az orvosok és betegek szerepeltetésében játszhatott közre Csehov orvosi hivatása, hanem írói hitvallásának kialakításában is. A 19. század utolsó negyedében, amikor Csehov orvosi oklevelet szerzett a moszkvai egyetemen és kisebb-nagyobb megszakításokkal orvosként is dolgozott, az orvostudomány s különösen a mindennapi orvosi gyakorlat egy „tudathasadásos” állapotban leledzett. A „bacillusvadászok” kora ez, melyben a fejlődő bakteriológia egyre több, addig misztikusnak tekintett betegségnek deríti ki az okát. A diagnosztika, a kórismézés tehát nagy lépéseket tesz előre, ugyanakkor a terápia, a gyógyítás lényegében egy helyben topog – ez okozza az orvosok „tudathasadását”: fel tudom ismerni, de nem tudom kezelni a bajt. Így volt ez a Csehovot személyileg leginkább érintő tuberkulózis esetében is. Bár Robert Koch 1882-ben felismerte a tüdővész bacillusát, majd Röntgen felfedezését követően a századfordulón már láthatóvá tehetők a tüdő elváltozásai is, a tuberkulózis „gyógyítására” még mindig csak a délszaki napfényt /Riviéra, Jalta/ vagy a kumisz-kúrát ajánlhatták az orvosok. „Ön összezavar két fogalmat – írja Csehov egy levelében -, a kérdés megoldását s a kérdés helyes feltevését. Csak a második a kötelező a művész számára. Az Anna Kareninában vagy az Anyeginban egyetlen kérdés sincs megoldva…”. Vagyis, a művész – hasonlóan a Csehov-korabeli orvoshoz – csak „diagnosztizál”, csak felveti a kérdést: a válaszadás, a terápia már nem az ő dolga. „Mi úgy írjuk le az életet, mint amilyen, de tovább egy tapodtat sem” – írja egy másik levelében is Szuvorinnak, aki „szeszt” azaz valamiféle hitet, állásfoglalást sürget az író „italában”. /Ez utóbbi két levélből Német László nyomán idéztünk/. Szuvorin a cári hatalom hivatalos szócsövének szolgáló Novoje Vremja lap szerkesztője volt s Csehov pályafutása első évtizedében állandó munkatársa volt a lapnak. Ez persze nem azt jelenti, hogy Csehov a cári önkényuralom kiszolgálója lett volna. Azért írt a lapnak, mert egyrészt orvosi hivatását nem tartotta pénzkereseti forrásnak – elsősorban a szegények orvosának tekintette magát – másrészt úgy vélte: „jobb, ha a Novoje Vremja olvasói tőlem olvasnak ötszáz ártalmatlan sort, mintha azt a kártékony ötszáz sort kapják a tárcarovatban, amelyet betesznek, ha én nem adok cikket”. Szakít azonban 1898-ban Szuvorinnal és lapjával is, amikor a lap uszító cikkeket közöl a hazaárulással vádolt francia katonatiszt, Dreyfus mellett kiálló Emile Zola francia író ellen.
Az eddig elmondottakból is látható, hogyan viselkedett Csehov az írói és orvosi szerepben. De milyen „alakítást” nyújtott a harmadik, rákényszerített szerepében? „Érdekes kép bontakozik ki előttünk – írja 1960-as tanulmányában Székely Sándor orvostörténész –, Csehov – az orvos – felismerte a betegségét. Csehov – az író – a valóságnak megfelelően ábrázolta a tüdőbeteg szereplőinek sorsát. Csehov – a beteg – maga is úgy viselkedik, mint írásműveinek a hősei, az utolsó percig „nem hiszi el” állapotának súlyosságát”.
Annak ellenére, hogy 1884-től 1889-ig Csehov tizenegyszer köpött vért és 1889 őszén tuberkulózisban halt meg Nyikolaj bátyja, betegségét nem veszi komolyan, sőt a két vérköpés közti remissziók /enyhülés/ idején teljesen egészségesnek tekinti magát. Ilyenkor „megfeledkezik” arról, mit írt egyik barátjának 1888 októberében: „… csak akkor ijedek meg, ha vért látok: a szájon át ömlő vérben van valami vészterhes, mint a vonításban”. Sőt 1890 tavaszán „A léha asszony” hőséhez, Dimov doktorhoz hasonlóan jómaga is „istenkísértési” vállalkozásba fog: a cári birodalom fegyenctelepére, a távolkeleti Szahalin szigetére utazik. Az ekkor még jóbarát Szuvorin megpróbálja visszatartani a kockázatos úttól, sikertelenül: „Megelégszem azzal is, hogy megírok száz-kétszáz oldalt, és ezzel némiképp lerovom adósságomat az orvostudománynak, amellyel, mint ahogy tudja, disznó módon viselkedtem – írja Szurovinnak.
„Ön azt írja, hogy Szahalin nélkül megvagyunk… Gondolja, hogy ez valóban így van? Szahalin csak azon társadalom számára lehet szükségtelen és érdektelen, amely az emberek ezreit száműzi oda…”.
Mivel a transzszibériai vasút ekkor még nem létezett, az út zömét, a Tomszk és Irkutsz közti több mint kétezer kilométert szekéren tette meg. „Csak a kialvatlanság, az állandó csomagcipelés, az ugrálás és éhezés miatt köptem vért” – írja május 20-án egy tomszki szállodából Szuvorinnak. A kiújult vérköpés miatt mentegetődzés nélkül visszafordulhatott volna, de Csehov azon az áron is továbbment, hogy a tavaszi olvadás és árvizek miatt „minduntalan csónakra kellett cserélni a fogatot” s az eredetileg nagynak tartott csizmájáról kiderült, hogy szűk s így „nemezcsizmában járkáltam a sárban, vízben, amitől fagyott kocsonya lett belőle”. Laikus szemmel is egyértelmű, hogy e nélkülözések nem „használhattak” tuberkulózisának. Ennek ellenére családjának ismételten azt írja, hogy „élek és egészséges vagyok” /június 6./, „egyszer se voltam beteg” /június 20./, „tökéletesen egészséges vagyok” /június 23./, „Megérkeztem. Egészséges vagyok” /július 11./. Ez utolsó értesítést már a „bilincses szigetről küldte, ahol három hónapot töltött egészséget, életerőt felőrlő szellemi munkával. „Minden nap reggel ötkor keltem, későn feküdtem, s minden napom erős feszültségben telt el attól, hogy még milyen sok végeznivalóm van… volt türelmem ahhoz, hogy összeírjam Szahalin egész lakosságát. Minden települést bejártam, minden házba bementem, mindenkivel beszéltem: kartotékrendszert használtam az összeíráshoz s körülbelül tízezer fegyencet és száműzöttet, vagyis telepest írtam össze. Más szóval, Szahalinon nincs egyetlen fegyenc vagy száműzött sem, aki ne beszélt volna velem. Különösen a gyermekek összeírása sikerült, amihez sok reményt fűzök” – írja Szuvorinnak 1890. szeptember 11-én. „Mindent láttam, most már nem az a kérdés, mit láttam, hanem az, hogyan” – teszi még hozzá kissé aggódva.
Az aggodalom jogos. Nemcsak az összegyűjtött hatalmas adathalmaz miatt, hanem testi egészsége alapos megroppanása miatt is. S bár az egészségügyről szóló fejezetek közlését a cenzúra megtagadta, Csehov mégis elégedett a „Szahalinnal”: „A medicina most már nem tehet szemrehányást, hogy megcsaltam, … örülök, hogy szépirodalmi ruhatáramban ott fog lógni a fogolygúnya”. A „Szahalin” „az első tudományos igényű és művészi módon megírt orosz szociográfia” /Székely Sándor/ miatt a medicina valóban nem tehetett szemrehányást, annál inkább neheztelhetett annak írójára, aki tovább folytatta a disszimulálást. /A disszimuláció, a szimuláció ellentéte: azaz a panaszok eltitkolása vagy azok súlyosságának el nem ismerése/. A szigeten, majd a Vlagyivosztokból Honkongon, Ceylonon át Odesszába vezető többhetes tengeri úton legyengült szervezetét kétszer is lázas, influenza-szerű betegség támadja meg. Ennek ellenére így vélekedik: „… Nem fogom gyógyíttatni magam. A gyógyvizeket és a kinint beveszem, de megvizsgálni nem hagyom magam”.
A maga gyógyítása helyett másokat gyógyít. Amikor ugyanis a moszkvai helyett az egészségesebb vidéki élet mellett dönt s megtelepszik Melihovóban, hamarosan híre megy, hogy az új földbirtokos orvos is egyúttal. Ellátja a zemsztvo-orvosi – mai értelemben körzeti orvosi – feladatokat: „Huszonöt falu tartozik a körzetemhez, négy gyár és egy kolostor. Reggel fogadom a betegeket, délelőtt kijárok hozzájuk”. Sikeresen küzd a kolera ellen, részt vesz a népszámlálásban. A fárasztó munka tovább őrli testi egészségét, lelkierejét viszont a Sirály látványos szentpétervári bukása ássa alá l896 októberében. A következő év márciusában újra tüdővérzése van, amely moszkvai útja során megismétlődik. Végre – tizenkét évnyi ismételt vérköpések után – kórházba kerül, a kiváló belgyógyász A. A. Osztroumov /1845-1908/ klinikájára, ahol alaposan megvizsgálják. Köpetéből Koch-bacillust mutatnak ki, a fizikális vizsgálat /hallgatódzás, kopogtatás/ mindkét tüdő érintettségére utal, a sok vérveszteség miatt vérszegény. Megpróbálja betartani orvosai utasításait: beszünteti orvosi gyakorlatát Melihovóban, nyolc hónapot tölt el a Riviérán majd 1898 őszén az „orosz Riviérán”, Jaltában telepedik le. Élete utolsó hat évét itt élte le.
A szubtrópusi éghajlat alatt Csehov állapota stabilizálódik, visszatér alkotókedve is – élete ezen szakaszában írja meg a Ványa bácsit, a Három nővért és Cseresznyéskert- et. 1901 májusában feleségül veszi Olga Knipper moszkvai színésznőt, aki nemcsak a Csehov-darabokban nyújtott művészi teljesítményével nyerte meg a szerző szívét: „Házasodni szerelemből érdekes – írja Csehov testvérének Olgával kapcsolatban –, a családi életben a legfontosabb csavar a szerelem, a nemi vonzalom, a test egysége, minden egyéb – nem tartós és unalmas, akármilyen okosan osztjuk is be”.
Betegsége családi élete boldogságára is árnyékot vet: nászút helyett is kumiszkúrára utaznak. A kumiszkúra az Európában is divatos savókúra orosz változata volt – amíg azonban tájainkon a juhtej volt az alapanyag, a délorosz sztyeppéken a kancatejből erjesztett kumiszra esküdtek az orosz orvosok. Talán nem is teljesen alaptalanul, hiszen pl. az 1860-as években szintén vérköpéssel bajlódó Lev Tolsztoj hét nyarat töltött a baskírok sztyeppéin, itta az erjesztett lótejet – és 82 évig élt. Hivatkozhatunk azonban magyar példára is: az 1858-ban tüdővérzésen átesett Jókai Mórnak szintén savókúrát ajánlott orvosa. S ha már szóba hoztuk a nagy magyar mesemondót, aki Csehovval egy esztendőben, 1904-ben hunyt el, említsük meg a Csehov-életrajz magyar vonatkozását is. A pályakezdő Csehov fogadásból írt egy Jókai-paródiát, a Mihaszna győzelmet. Arra fogadott, hogy bár nem tud magyarul és sosem járt magyar földön, képes megírni egy olyan elbeszélést, amelyről az olvasók elhiszik, hogy egy új Jókai művet olvashatnak orosz nyelven. A Mihaszna győzelem története dióhéjban: Ilka, a cigánylány nem tudja feledni, hogy egy gőgös osztrák hölgy megkorbácsoltatta a magyar zenét játszó apját. Párizsi lokálokban énekesnőként egymillió frankot szerez, hogy férjül vehesse a hölgy szerelmét, a vagyonából kisemmizett von Zaynitz bárót. Nem hiányzik a jókais befejezés sem: amikor Ilka látja, hogy bosszúja észrevétlen maradt, megmérgezi önmagát. A szerkesztőségbe áradó levelek írói a szerzőt illetően valamennyien Jókaira tippeltek – vagyis Csehov megnyerte a fogadást.
Sajnos, a Jókainak és Tolsztojnak segítő savókúra Csehov súlyos, nemcsak a tüdejét, de a beleit megtámadó tuberkulózisát csak ideig-óráig tudta mérsékelni. Pedig Tolsztojnak a kumisszal szerzett tapasztalatairól egyenesen az érintettől szerezhetett tudomást, hiszen 1901 őszétől 1902 tavaszáig Tolsztoj a Jaltához közeli Gaszprában lábadozott. Amikor a nagybeteg Csehov meglátogatta a nagybeteg Tolsztojt, nem tudta magában elfojtani orvosi szerepe ősi reflexét: kitapintotta Tolsztoj pulzusát és megdöbbent annak rendellenességétől. Persze, a helyzet fordítva is hasonló lehetett volna: a szüntelenül köhécselő, lefogyott és sápadt Csehov érverése sem egy egészséges ember ritmusára utalt volna ….
Tolsztoj szervezete azonban legyőzött minden ellene irányuló támadást: maláriát, tüdőgyulladást, Csehové viszont egyre jobban gyöngült. 1902 tavaszán súlyos lelki csapás is érte: felesége elvetélt. Felépülése után viszont eleget kellett tennie színésznői kötelességének, visszautazott Moszkvába s öt hónapig csak levélben találkozhatnak. Csehov azonban megértő: „… jól tudtam, hogy színésznőt vettem el, vagyis amikor megnősültem, világosan tudatában voltam annak, hogy a telet Moszkvában fogod tölteni. Egy cseppet sem érzem magam megsértettnek vagy elhanyagoltnak” – vigasztalja egyik levelében Olgát. Nem is roskad önmagába magányában: kiáltványt szövegez meg a tüdőbetegek ügyében, amely bejárja az egész országot, és amikor megtudja, hogy a cár visszavonatja a szókimondó írótárs Maxim Gorkij jelölését a tiszteletbeli akadémikusi címre, tiltakozásul lemond saját akadémikusi címéről. S bár rezignáltan írja egyik levelében: „mást sem csinálok, mint gondolkozom és köhögök” – betegen is képes befejezni hattyúdalát, a Cseresznyéskertet. A dráma bemutatója egyben Csehov negyedszázados írói jubileumának is ünnepe 1904. január 17-én. Szomorú ünnep: Csehov ugyan el tudott utazni Moszkvába, ám a színpadra támogatott halálsápadt, csontig lesoványodott, folyton köhécselő író láttán az öröm és hála érzései helyett a szomorúság és aggódás töltötte el a nézőket.
Tavasszal állapota válságosra fordul. Moszkvai orvosai tanácsára a tüdőbeteg Mekkájaként ismert német Badenweilerbe viszi őt felesége. Itt éri utol a vég, 44 éves korában, 1904. július 2-án. Német orvosa, hogy enyhítsen szenvedésén pezsgőt itatott vele: „Régen ittam pezsgőt… nyugodtan fenékig ürítette a poharat, csendesen a bal oldalára fordult, s hamarosan örökre elcsendesedett… „ – emlékezik Olga az utolsó percekre.


Dr. Kiss László

(Az írás a Vámbéry Antológia 2004-ben jelent meg Dunaszerdahelyen)



Kapcsolódó anyagok

Pályázati Felhívás - Segítő szakmában dolgozó alkotók részére

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

„Kivisszük a betegséget, behozzuk az egészséget”: tavaszi gyógyító hiedelmek

Az érdekességre törekedve tekintjük át a magyar nyelvterület tavaszi gyógyító szokásait.

Tovább


Egy közös történet: Az Olaszliszkai

Egy színházi előadás arról, hogy miért érzi valaki annyira reménytelennek az életet ebben a pillanatban Magyarországon, hogy véget vessen az életének. És bár ez nem lehetett az alkotók szándéka, de egy előadás arról, hogy miért lett öngyilkos Borbély Szilárd.

Tovább


Tényeken innen és túl -- személyes gondolatok

A tavalyi év szava az angol Oxford szótár szerkesztősége szerint nemzetközi szinten a „post-truth” kifejezés volt. A német nyelvészeti társaság, a Gesellschaft für deutsche Sprache pedig a „postfaktisch”-t választotta. Az angol kifejezés jelentése: igazság utáni, a németé: tények utáni.

Tovább


Kiállításajánló: A természet fogaskerekei

Venczel Attila egy autonóm újrakezdő, aki az élete több területén is anakronisztikusnak számító eljárások felé fordult. Hagyományőrző fotográfiával foglalkozik, hagyományőrző lövészettel, és kézműves nyomdát üzemeltet

Tovább


Hármas szereposztásban: Csehov az író, az orvos és a beteg