A régi magyarok úgy tekintettek a halálra, mint olyan történésre, mely egyszerre elmúlás és születés. A szellemhitben élő régiek számára a túlvilági lét valóság volt, erősen átélték, hogy a halál csak egy állomás, s a létezés életek láncolata. Ennek legfontosabb jelképét a Világfa jelentette, mely egyszerre volt kapocs ég és föld, összekötő út élet és halál, a lelkek útja élők és ősök között. Az elhunytak tisztelete régi keletű, már az ókori Rómában is létezett Feralia néven, s máig élő szokás keresztény hagyományainkban is. A kelták november első napjaiban emlékeztek az elhunytakra különböző halotti áldozatok bemutatásával, s november első napja egyben az év kezdetét is jelentette. Később feltehetően ezek a pogány gyökerek vezettek az ünnep keresztény áthelyzéséhez. Az V. században ugyanis a mindenszentek ünnepét még a pünkösd utáni első vasárnap ülték meg, és az ortodox keresztény egyház ma is ekkor tartja. Nyugaton 609-ben jelent meg először, amikor május 13-án IV. Bonifác pápa a római Pantheont Szűz Mária és az összes vértanú tiszteletére szentelte fel. Az ünnep a VIII. században május 13-ról november 1-jére tevődött át, III. Gergely pápa (731–745), a Szent Péter Bazilika egyik mellékkápolnáját nemcsak minden vértanú, hanem "a földkerekségen elhalt minden tökéletes, igaz ember" tiszteletére szentelte föl. 835-ben Jámbor Lajos császár IV. Gergely engedélyével hivatalosan elismerte az új ünnepet, attól kezdve a Mindenszentek az egész katolikus kereszténység ünnepe lett. Ma azonban november 1-je Mindenszentek ünnepe, november 2. pedig Halottak napja a keresztény világban. A Mindenszentek (festum omnium sanctorum) a katolikus egyházban az összes üdvözült lélek emléknapja, a protestantizmus az elhunytakról emlékezik meg ilyenkor. Az ezt követő halottak napja fokozatosan vált egyházi ünnepből az elhunytakról való általános megemlékezéssé. A katolikus tanítás szerint az élő hívek imája segít a holt lelkeknek, hogy a tisztítótűzben hamarabb megtisztuljanak és így megláthassák Istent a mennyben. A történetírás szerint november másodikát 1030 környékén a Cluny-i bencés monostor apátja, Odilo vezette be, és megszabta, hogy kapcsolják össze egy sor kiegészítő imával és alamizsnával a lelkekért történő megemlékezést azokról, akik keresztségben hunytak el bocsánatos bűnökkel lelkükön, s ezért még mielőtt Isten színe elé járulnának meg kell járniuk a purgatóriumot. A katolikus tanítás szerint az élő hívek imája segít a holt lelkeknek, hogy a tisztítótűzben hamarabb megtisztuljanak és így megláthassák Istent a mennyben. A halottak napjához számos néphit kapcsolódik. A korai középkorban mindszentkor és halottak napján a templomok bejáratánál egy kivágott zöld fát állítottak fel, melyen a díszek az elhunytak lelkeit szimbolizálták. (Feltételezhető, hogy a gömbdíszek alkalmazása innen került át a karácsonyfára, mely az évszázadok során az életfa, a fényfa és a túlvilágfa egyfajta kombinációjává vált.) A néphit szerint ezeken a napokon a halottak hazalátogatnak, ezért sokféle tevékenység tiltott, például a mosás, meszelés, a munka a földeken, mert ezek bajt hozhatnak a háznépre. Megterítettek az elhunytaknak is, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra, és gyertyát gyújtottak, a tűz ugyanis a megtisztulás jelképe volt. Egyik sírról azonban nem volt szabad a másikra áttenni a gyertyát, mert ezzel átvihetők a halott bűnei a másikra is. Halottak napja közelít, s vele lassan a tél. NZS