hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


Gondos Annára emlékezve


Gondos Annára emlékezve

| |
 

Rohanó életet élünk, és ebben sok esély, alkalom mellett szaladunk el, és utólag hiába sajnáljuk, mit mulasztottunk. Ez az érzés nagyon erős bennem Gondos Annával kapcsolatosan. Egyetemi hallgató korától fogva ismerem, időnként találkoztunk, együttműködtünk különböző szakmai dolgokban, de szorosabb munkakapcsolatba csak élete utolsó éveiben kerültünk.

Amikor meghalt és egy vezető napilap tőlem kért megemlékezést, komolyan zavarba jöttem, mert be kellett látnom, keveset tudok róla, alig ismerem munkásságát, és élete is rejtelmes maradt előttem. Csak nagyon szubjektív sorokat tudtam tehát írni. Nagyon meglepett, mennyi reflexiót váltott ki a néhány hasáb a napilapban. Hosszú ideig jöttek a telefonok, ismerősöktől és ismeretlenektől, köztük számos fontos közéleti embertől, mind arról tanúskodott, hogy Pannit mennyien szerették, hány embernek segített, milyen sokan őriznek maradandó emlékeket róla.

Megemlékezésemet a barát gesztusának érezték és egyben méltó tiszteletadásnak személye iránt. Kicsit szégyenkeztem emiatt, a kifejezett szeretet és barátság őszinte és valódi volt, de a személyiség és az életmű méltatását távolról sem éreztem elegendőnek. Csak azzal vigasztalhattam magam, hogy a laptól szűk terjedelmet kaptam és a határidő is rövid volt. Reméltem, hogy majd egyszer szakfórumon, kötetlenebbül, újra megszólalhatok vele kapcsolatosan.

Így azután most örülök, hogy kötet jelenik meg róla és abban én is szót kaphatok. Talán valamit törleszthetek mulasztásomból. Kicsit öregesen, anekdotikusan tudok csak emlékezni most is, hiszen nincs módom szisztematikusan érdeklődni, eseményeket és összefüggéseket tisztázni, nyilván megteszik ezt mások, akik életének az adott időszakokban közvetlen szereplői voltak.

Édesapján keresztül ismertem őt meg. Gondos Ernő író, újságíró volt, akkoriban a Szépirodalmi Könyvkiadó munkatársa, akinek nagy szerepe volt a Magyarország felfedezése, a nagyhatású szociográfiás sorozat újraindításában. Egyik szerkesztője volt a sorozatnak, érdekelték az ország gondjai, szeretett volna az írói tényfeltárás és a nyilvánosság erejével is segíteni rajtuk.

Érdeklődéssel figyelte a pszichológia és a társadalomtudományok újraéledését, ekkor a hatvanas években még sok volt a nyílt és a rejtett tilalom e téren. Szociálpszichológiai illetve a deviáns magatartásformák szociológiájával kapcsolatos tárgyú írásaim nyomán figyelt fel rám és ismerkedett meg velem, saját témáit, köztük későbbi disszertációjának értékelméleti és irodalomszociológiai kérdéseit is megbeszélte velem. Később derült ki, hogy lánya pszichológushallgató és ő is közvetítő szerepet töltött be édesapja érdeklődésében.

Panni azután eljárt a kórházi osztályra, ahol dolgoztam, és amely osztály a pszichoterápia hazai fejlődésének egyik műhelye, talán ösztönző gócpontja volt. Teszteket vett fel, csoportokat figyelt meg. Feltűnt őszinte érdeklődése, nyíltsága, gyakorlati, segítő orientációja. Sok hallgató járt akkor hozzánk, ha jól emlékszem, Panni volt az egyetlen, aki nem akart tudós lenni, nem dédelgetett nagy álmokat, minden érdekelte, amivel embereken közvetlenül segíteni lehet. Már akkor hátrányos helyzetű családok, gyermekükkel kapcsolatukban akadályozott - kisebbségi, szegény, beteg - anyák foglalkoztatták.

Szerény volt, mindig vidám, mindig megtalálta a helyét a közösségben, talán ezért nem maradt róla sok emlékem, csak az az összbenyomás, hogy íme egy hiteles, őszinte, nyílt hallgató, aki nem kompenzál, nem erőltet szakmai szerepeket, játszmákat, quasi egy egészséges ember a hallgatók között, akik többnyire valamilyen fejlődési elmaradásukat, zavarukat vagy éppen kisebb nagyobb pszichopatológiai problémáikat igyekeznek leküzdeni a pszichológusi pálya választásával.

A félreértés elkerülése végett említem, hogy már akkor is megértéssel fogadtam ezt a helyzetet, amely miatt sokan értetlenkedtek, tapasztalataim szerint nem baj, ha személyes éretlenség vagy komplexus is belejátszik a pszichológusi pályaválasztásba, ez is hasznos kötőerő lehet, aki maga is átélt lelki zavarokat, könnyebben érti meg a betegeket, jobb lehet az empátiája, az esetleges nehézségeken majd munkatársak, munkahelyi teamek, szupervízió, majd önismereti terápiák könnyen átsegíthetik. Panni nyílt és kedves lényét ezért akkor nem éreztem különösebb előnynek, egyszerűen csak jó volt vele együttműködni, beszélni, serkentő volt elkötelezettsége, érdeklődése.

Később tudtam meg, hogy édesapjával mindig felhőtlen és szoros volt a kapcsolata, és későbbi munkatársi korszakunkban, már édesapja elhunyta után mondta el, mennyire bántotta apja mellőzöttsége, perifériás helyzete, eltűnése az irodalmi köztudatból. Csak akkor mondhattam el neki, hogy tudtam a küzdelmekről, amelyeket azért folytatott, hogy a szociográfiai sorozatban kényes dolgokról is eshessen szó, ne kelljen szépíteni a kellemetlen tényeket a korszak szokott öncenzúrájával vagy szerkesztői gyomlálásaival.
Szorosan együttműködtünk pl. Bakonyi Péter Téboly, terápia, stigma című könyvének létrehozásában, a magyar pszichiátria elmaradott viszonyainak feltárása az én ötletem volt.

Bakonyi Pétert Gondos Ernő találta meg, Péter hol alkoholistának, hol szkizofrénnek adva ki magát fővárosi és vidéki elmeosztályokra feküdt be, kellemetlen kúrákat abszolvált és rendkívül gondosan írta le megfigyeléseit. Nem akartunk megbántani senkit, ahogy emlékszem, nem is volt nagyobb sértődés, viszont a könyv az ellátás problémáinak feltárásával sokban hozzájárult a hazai pszichiátria reformjához, később önállósodásához, és ösztönzője volt az ún. TBZ /Társadalmi Beilleszkedési Zavarok/ tárcaközi kutatási főirány elfogadásának, amelynek minden deviáns viselkedésforma, így a pszichiátriai betegségek, az alkoholizmus vagy a sokáig tabunak számító öngyilkosság vizsgálata is helyet kapott, és katalizálta az önálló Magyar Pszichiátriai Társaság kialakulását is.

Talán Hollandiában, évtizedek múlva, egy közös szakmai utazás során meséltem el neki, hogy apja egyszer elpanaszolta, egy kitűnő kéziratot képtelen elfogadtatni, pedig szerinte nagy regény. A kiadói vezetők azt mondják, nem aktuális téma, a könyv erősítheti az antiszemitizmust a lakosságban. „Olvasd el", mondta, „te szociálpszichológus vagy, foglalkozol előítélet-kutatással, üldözöttek családterápiájával, stb., mit látsz te ebben a szövegben!" Kertész Imre Sorstalansága volt a kézirat. Lenyűgözött a könyv. Nagyszerűnek tartottam. Nem irodalmi alkotásként, annak megítéléséhez nem éreztem kompetenciát, hanem emberi dokumentumként. Részletes ajánló szakvéleményt írtam, hangsúlyoztam, hogy a könyv éppen a kritikus szembenézést segítheti a múlttal és a magyar lakosságban az elfojtás, elhárítás ellen hathat.

Gondos Ernő beadta írásomat a kiadó vezetésének, később azt mondta, lehet, ennek is volt szerepe, hogy azután megjelent a könyv. A szöveget könyv alakban is elolvastam, akkor is tetszett, eltettem belőle példányt, hogy pácienseimnek biblioterápiás célból kezébe adjam, úgy, mint Szolzsenyicin Iván Gyeniszovics egy napját, vagy Romáin Rolland Colas Breugnonját, sok tucat más megrázó irodalmi leírás mellett, és ha a páciensek Kertészt elolvasták, mindig megrázta, megmozgatta őket, mindig felszakadtak a sebek a gyermekkori és a serdülőkori traumák, a vészkorszak okozta veszteségek és lelki sérülések vonatkozásában, könnyebb lett a pszichoterápiás segítség.

Sajnos abban igazam lett, hogy Gondos Ernőnek megjósoltam, a Sorstalanságból sikerkönyv nem lesz. Klinikai gyakorlatomban láttam, milyen óriási az elfojtás a Holokauszt körül. A hatvanas években kezdtem foglalkozni családterápiával és szinte havonta találkoztam családokkal, ahol a serdülő gyerek elől szinte konspiratív módon próbálták titkolni a zsidó származást, a felmenők meghurcoltatását, egyes rokonok halálának valódi okát. A gyerek betegségében komoly szerepet játszott ez a különös családi patológia, a titok destruktív dinamikája, a családi identitás feldolgozatlansága. Kímélni akarták a gyereket, de voltak kollektív összetevői is az elterjedt „szemérmes" nevelési ill. együttélési gyakorlatnak, e családok felnőtt tagjai aktívvá váltak a kommunista mozgalomban, a múltat végképp eltörölni akarták, új világot építettek, valamiféle asszimilációs ideológiát is akart ekkor a párt /milyen érdekes lenne ezt is feltárni, őszintén, részletesen, ez is egyike a rettenetes történelmi bűn és az ésszel elképzelhetetlen szenvedés, trauma, a máig megbeszéletlen, feldolgozatlan elemeinek, amelyek még mindig súlyosan mérgezik, károsítják társadalmunkat.

Mert Rákosi magyarosítást írt elő a vezető kádereknek, sok pácienstől hallottam megható történeteket, milyen nehezen fogadták el a lágerből alig megmenekült szülők, nagyszülők a „zsidós" név egyszerű feladását, harcoltak azért a névért, amelyhez nem fűződött semmilyen családtörténeti kötődés, ill. annál inkább a kiközösítés, az üldözés, a halálos ítélet különleges kálváriájának élménye ill. élményközössége, amit nem akartak egyszerűen eltüntetni a magyarosítással.

Panni nem tudott erről az epizódról, akkoriban édesapja munkáit nem követte, de tudott arról, hogy apja lelkesedett a Sorstalanságért. Kertész akkor kapta meg a Nobel díjat, amikor erről beszélgettünk, képét a holland könyvkereskedésekben is kirakatba tették, abban a nagyvárosban, ahol akkor együtt jártunk. Így is került szóba az én régi – valószínűleg virtuális – szerepem. Szegény Panni hosszan, de katartikusan sírt a beszélgetés után. Talán egyszer került még szóba köztünk a dolog, amikor - talán az ÉS-ben - több irodalmi ember is beszámolt, hogyan próbálta elősegíteni Kertész könyvének megjelenését annak idején. Nem kételkedett abban, hogy többen próbáltak tenni valamit, csak fájt neki, hogy apját nem említi senki.
Ennyi év után talán elmondhatom még egy másik, korábbi találkozásunk dramatikus történetét, talán nem sértek orvosi titkot vele, de ez szerintem rendkívül jellemző Pannira.

Végzése után nagyon ritkán láttam, néha beszámolt, hol dolgozik, mit csinál, tudtam arról, hogy családsegítést, családi krízisellátást, szociális gondoskodást próbál szervezni, tudtam, hogy családja van, gyermekei születtek. A hetvenes évek végén már osztályvezető voltam, amikor megkeresett és pszichoterápiás segítséget kért . Kimerült, depressziós, minden oka megvan, testvéreivel, szüleivel voltak súlyos gondok, túlterhelte magát, túlhajtott mindent.

Természetesen szeretettel fogadtam, felvételt ajánlottam, de különös ellentmondást láttam abban, hogy ez a láthatóan leromlott, beteg, kimerült fiatalasszony ugyanolyan őszintén, tisztán kommunikált, mint az örökké mosolygós hallgató, akire régről emlékeztem, nem volt a viselkedésében különösebb neurotikus elem. Minden problémájával természetes és adekvát megküzdési folyamatban volt, persze, javarészükön nem tudott változtatni. Nem tudtam elfogadni a diagnózist, amit háziorvosától meg más szomatikus orvosoktól kapott. Ez nem neurózis, mondtam magamban, és a szokásosnál mélyrehatóbb szomatikus kivizsgálásba kezdtünk. Nagyon hamar kiderült súlyos - eladdig ismeretlen - öröklött szívbetegsége, szubdekompenzált állapota, a sürgős műtéti indikáció.

Csak csodálkoztunk, hogy a két gyermek születésekor ez miért nem derült ki. Nem pszichoterápia kellett, édesapja és egy kardiológus barátom segítségével hamar műtétre került /akkor még a szívsebészet sem volt eléggé fejlett nálunk, még a külföldi műtét is szóba jött/ és Panni meggyógyult. Csak halványan merült fel, emlékeimben, hogy persze emiatt folyamatosan gondozásra volt szüksége, talán később még egyszer meg kellett operálni, de a lényeg az, hogy aktív, teljes életet élt, megbirkózott ezzel a komoly hátránnyal is, amit a nem túl szívélyes sors, szívbetegség formájában számára kirótt.

Az egész történet tanulsága magyarázatra szorul. Nem a csodálatos vagy szerencsés diagnózis volt itt a lényeg! Sokkal inkább az, hogy erős, egyenes személyiség, ép és érett kommunikáció felhívta a figyelmet arra, hogy itt nem szabad abba a csapdába esni, hogy testi tünetek esetében nem találunk szervi diagnózist és akkor kimondjuk a neurózis iil. a depresszió szentenciáját. Sok hasonló esetet láttam, akkor kezdtem ügyelni arra, hogy a neurózishoz pozitív diagnózis kell és a pozitív diagnózissal pszicho- vagy családdinamikailag össze nem függő, testi jellegű tünetek mögött keresni kell más, szomatikus betegséget. Hasonló esetek miatt gyakran diszkreditálódott a pszichoterápia és sok orvos kell szembenézzen magában lelkiismeretfurdalással. Panni esetében pár nap, egy-két hét múlva biztosan amúgy is kiderült volna, hogy itt szervi bajról van szó, így azonban, ismerve őt, különös nyíltságát, alapvetően egészséges lelki természetét, az ellentmondás szembetűnővé vált, hamarabb jutottunk célhoz.

Ismét évek teltek el azután találkozásaink között, már közeledett a rendszerváltás időszaka, civilszervezeti, szövetkezeti, társadalmi mozgalmakat aktiváló változások kezdődtek, és érdeklődéssel figyeltem, hogy Panni mennyire tevékeny, mennyi ügyben, folyamatban van jelen, milyen sokat szerepel a médiában is a neve. Sokproblémás családok megsegítése, a korai anya-gyermek kapcsolat zavarainak megelőzése, korai elhárítása, nehezen nevelhető gyerekek ellátása, munkanélküliek számára állásszerző segítség, stb. - Panni ezekben pszichológus, szakértő, ügyvezető, szervező, kuratóriumi tag, stb.

Tudtam, hogy részt vállal a szociális munkások képzésében, küzd azért, hogy a szociális munka szakma legyen. Találkoztunk a kilencvenes évek elején az orvosegyetemen, az új Magatartástudományi Intézetben /amely később munkahelyem lett, és ahol kezdettől fogva oktattam/, Panni orvosi pszichológiai gyakorlatokat tartott, rendkívül népszerű volt a hallgatók körében, mondhatni, természetes módon közvetítette számukra a holisztikus, biopszichoszociális szemléletet, megközelítést. Képviselte a háborítatlan szülés eszményét, dolgozott a szülésre való lélektani felkészítésben, anya-gyermek kommunikáció fejlesztését vezette be, diákok érzelmi és kommunikációs kapcsolatát javító gyakorlatokat irányított, részt vett a kilencvenes évek közepén megindult mentálhigiénés programban.

Ott volt a Gordon módszer elterjedésében, a Rogers-iskolák és más korszerű, lélektani megalapozottságú alternatív nevelési rendszerek elterjesztésében. Ekkor nem voltunk egymás közelében, nem tudom, pontosan miben milyen szerepe volt, de sokat hallottam róla, és pl. halála után a nekrológjára reagáló ismerősök mondtak el megdöbbentő dolgokat teljesítményeiről, valószínűleg saját gyászmunkájuk jegyében, amelyben az „alapdallam" mindig az volt, hogy Panni ott volt, lelkesített, dolgozott, áldozatokat hozott, nem rivalizált, nem törekedett vezetésre, ügyek, emberek érdekelték, sajátos kovász volt, amely erjesztette és formálódni engedte a dolgokat, de visszavonult, amikor a sikert kellett volna learatni.

Ekkor az egészségvédelemben dolgoztam, és nem gondoltam, hogy egy átmeneti feladatom járul hozzá ahhoz, hogy újra munkakapcsolatba kerüljünk. Pontosabban, két feladatom. Az egyik az volt, hogy szakértőként dolgoztam a Soros alapítványnak, és részt vettem egy sajátos újítás előkészítésében. Soros György szemléletét sokban befolyásolta a chicagói egyetem, itt is a jogi kar, amelynek egy projektje volt az ún. „cost of rights" megközelítés, amely azt igyekezett vizsgálni, hogy az emberi jogok szervezeti elhanyagoltságának mennyiben oka az akkor gyakran emlegetett magyarázat, hogy a jogok biztosítása túl sokba kerülne. Kutatásszerűen ez a megközelítés Amerikában sem futotta ki magát, Soros Györgynek támadt az az ötlete, hogy ezt a kelet-európai, egykori szocialista országokban kellene vizsgálni, ahol az emberi jogi problémák óriásiak, de ahol talán ez a pragmatikus, és a Soros-alapítványok segítő, katalitikus politikájával tényleges programmá tehető közelítés hasznos lehet. Soros - kb. 1994-1995 táján - elhozta a téma amerikai és más nyugati szakértőit a margitszigeti Nagyszállóba, hívott magyar és kelet-európai szakértőket, és három napon át végiggondoltuk, hogy lehetne tényleges kutatómunkát végezni két kényes társadalmi területen, a börtönökben és a pszichiátriai osztályokon.

Számomra nagy élmény volt a konferencia, de azután évek teltek el, és nem tértünk vissza rá. Nem tudtam, hogy a közép-európai egyetem megbízást és keretet kapott öt kelet¬európai országban történő projektre. A börtönökben indult vizsgálat, a pszichiátriai programmal megbízottak azonban hosszabb ideig nem indultak meg, az egész témaegység kifulladni látszott.

A másik feladat egy nemzetközi szervezet /Geneva Initiative on Psychiatry - GIP/ hívása volt, ez a szervezet korábban küzdött a pszichiátriával való visszaélések ellen az egykori Szovjetunió területén, 1989 után pedig átalakult, hogy az utódállamok rendkívül elhanyagolt pszichiátria ellátásának korszerűsítését segítse.

Sok oktatási, továbbképzési, szakmai szervezési probléma adódott, ezekbe vontak be szakértőként, miközben a szervezet maga elképesztő segélyező munkát végzett, pl. a nyugat-európai országok egészségügyi eszközökben felhalmozott ún. stratégiai tartalékai rendre az ún. FÁK országok, de elsősorban Oroszország és Ukrajna pszichiátriai osztályaira kerültek a GIP aktivitása révén, ahol még a kilencvenes évek második felében is tipikus volt, hogy hiányoznak a korszerű gyógyszerek, nincs ágynemű, számos kórházban két beteg fekszik egy ágyon. Orosz és ukrán kollégák könnyes szemmel mondták el, mit jelentett, amikor pl. több száz korszerű, állítható, könnyen tisztántartható ágyat kapott a holland katonai keretből hazájukban egy-egy nagy intézet, vagy szakkönyveket, nyugati szakfolyóiratokat hoztak nekik kamionszámra.

Megjegyzendő, a GIP szervezetét és munkáját a Soros alapítványi birodalom ugyancsak rengeteget segítette. Pénzt adott a szakértői értekezletekre, ahol a nemzetközi tanácsadók találkoztak az egykori szovjet területről érkező pszichiáterekkel, civilszervezeti aktivistákkal, közösségi vezetőkkel. Részben segítettünk a képzésükben, részben tisztáztuk, mire van igazán szükségük, a helyi Soros központok pedig igyekeztek támogatni a programokat. Kb. 10 évig tartott GIP munkám, hihetetlen sokat tanultam belőle, nagy élmény volt.

Csak látszólag kalandoztunk el Pannitól. A már-már elakadni látszó CEU feladat ügyében ő keresett meg, ketten elvállaltuk újraindítását, és úgy 5 éven át dolgoztunk együtt, kb. 1996-tól. Kvalitatív kutatást kértek tőlünk, résztvevő megfigyelőket küldtünk elmeosztályokra, meghatároztuk a betegek jogait, megfigyeltük azok érvényesülését vagy megsértését, okokat és megoldásokat kerestünk, és mindvégig elemezni próbáltuk, mibe kerülne a jogok megvalósítása, betartása.

Panni minden feladatra megtalálta a megfelelő embert. Mindenhova bejutottunk, mert ő mindenkivel szót értett. Különösen a betegek érdekelték. Nagy figyelemmel elemezte végig a betegek életútjait. Mi is megtaláltuk a tényt, amiért éppen akkoriban marasztalta el

Magyarországot az ún. Rosenthal-jelentés /a Mentái Disability Rights International nevű nemzetközi civilszervezet felmérése/, nálunk túl sok az olyan idült beteg, akinek elmeállapota miatt már nem lenne szüksége osztályos ápolásra, de egyszerűen nincs hová mennie, rendszerint elmeszociális otthon lakója marad élete végéig. Gondos Anna - részben korábbi területi, szociális ellátói tapasztalatai nyomán is - megtalálta a kulcspontokat, amikor bizonyos jogok irreverzibilisen károsodnak, és emiatt sodródik a beteg-egzisztencia a zsákutca felé. E pontokon be lehetett volna avatkozni.

Több éven át folyó munkánk sok érdekes eredményre vezetett, kiderült, hogy az emberi jogok biztosítása nem került volna túl sokba, ugyanakkor egyértelmű terápiás nyereséggel járt volna. A betegjogok akár terápiás erők, feljesztő körülmények is lehetnének. A vizsgálatot öt országban kellett lefolytatnunk, magától értetődött a kapcsolódás a GIP-pel, ott találtunk orosz, ukrán, lengyel, bolgár, albán, stb. kollégákat, akik ugyancsak végeztek nekünk résztvevő megfigyeléseket, akik velünk párhuzamosan megpróbálták tisztázni a saját kórházaik gazdasági részlegében, mibe kerül a pszichiátriai betegek ellátása /ez a cél egyébként egyetlen országban sem volt megvalósítható, a gazdasági viszonyokról az illetékesek nemcsak azért nem nyilatkoztak, mert egyértelmű volt, hogy a pszichiátria anyagi erőforrásait mindenütt felhasználják a kórház egészének vagy más osztályainak támogatási kompenzálására. De azért sem tudtak választ adni, mert a szocializmusból örökölt gazdálkodási, számviteli gyakorlatból nem volt elkülöníthető egyes osztályok, és azon belül egyes ellátó műveletek ára/.

Pannit és a „cost of rights" többi magyar munkatársát mind szorosabban bekapcsoltam a GIP tevékenységeibe, innen eredt, hogy néha külföldön voltunk és a szokottnál oldottabban és többet beszélhettünk egymással, pl. kiskocsmákban, nagy szállodai bárokban, Prágában, Varsóban, Szófiában, vagy sétálhattunk együtt az említett holland városban. Pannit a külföldi barátok is megszerették, „játszmák nélküli" őszintesége, érdeklődése és nyíltsága mindenkit levett a lábáról, személyisége érvényesült még a tolmácsok közvetítésével is /mert sajnos mi sem tudtunk oroszul, akárcsak a többi nyugati és kelet-európai szakértő, mi is tolmácsokra szorultunk, igaz, a mi csapatunkban fontos szerepet kapott Szoboljeva Ludmilla, aki leningrádi születésű lévén valódi bilingvis volt, és különleges érzelmi hidat jelentett a magyarok és a különféle posztszovjet nemzetiségek között ezeken a találkozókon/.

Nem térhetek ki a vizsgálatok eredményeire, külföldön keltettek inkább visszhangot, cikkek, előadások nyomán, de a három angol nyelvű összefoglaló kötet az eredményekről /Costs of Rights in Psychiatry - a CEU kiadásában jelentek meg/ nyugaton is és az egykori szovjet területen is sok helyre eljutott. Említettem, hogy ennek a vizsgálatnak a börtönkutatáshoz képest késést kellett behoznia, mire elkészültünk vele, Soros érdeklődése már más irányba fordult, már nem tudtunk további támogatást szerezni arra a kísérletre, hogy bebizonyítsuk, a Gondos Anna által feltárt jogvesztő csomópontok speciális védelme a beteg-karrierben /elsősorban a munkával és a tulajdonnal, lakhatással kapcsolatos jogvesztések kiküszöbölése/ milyen csekély költséggel tudta volna megvédeni a krónikus beteget az életfogytiglani intézeti léttől, és nyithatta volna meg számukra az utat a rehabilitációhoz, reszocializációhoz. Soros már vonult vissza a kelet-európai országokból, láthatóan optimizmusát vesztette a térségben kialakult irracionális politikai folyamatok és küzdelmek miatt, a CEU profilja is változott.

Közben velünk is sok minden történt, malignus betegségben elvesztettem egyik gyermekem, ez több mint egy évig minden aktivitásból kivont, majd Panni lett beteg, és a betegség végül elvitte. Emlékszem utolsó találkozásunkra, ez már egzisztenciális búcsú volt, én - úgymond - egészségesen, de élő holtként, lelki rokkantként, ő lefogyva és erőtlenül, de még mindig sugárzóan, teli érdeklődéssel. E dramatikus végpontig a kilencvenes évek derekától kezdődött közös munkáinktól lelkileg igazán megismerhettük egymást, megismertem élete nagy válságait, áldozatos ragaszkodását családjához, rajongó szeretetét gyermekei és unokái iránt. De munkáiról, szakmai kapcsolatairól ekkor is szűkszavú volt. Az utolsó években már sorra adta fel különböző vállalásait, kisebb munkáit, hogy minél többet lehessen együtt a gyerekekkel, alig tudtam rábeszélni, hogy pszichoterápiás praxisát tartsa meg, küldtem neki pácienseket, egyéneket, párokat, családokat, mert karizmatikus terapeuta volt, megvolt a képzettsége és a gyakorlata is, de minden helyzetben átsegítette különleges hitelessége, józansága és mély elkötelezettsége.

A Rogers-féle terápiás alapváltozók fontosságát az ő munkája különlegesen érzékeltethette volna, ha maradt volna videofelvétel arról, ahogy dolgozott. így csak néhány poszthumusz beszámoló visszhangzik bennem, hozzá mertem krízisben lévő kollégákat, barátokat küldeni, nehéz házassági konfliktusokat, makacs, krónikus tünetekben szenvedőket, akik Panni halála után megilletődötten nyíltak meg és mondták el, hogy a terápiában mi minden történt velük, mennyi segítséget kaptak. Panni terápiáiban nem volt ellenállás, együttműködési zavar, negatív áttétel, ő egyenletesen, megbízhatóan dolgozott. Volt ereje közös barátok gondjaival is törődni, igyekezett segítséget szervezni számukra, ő mert pszichológusként akár kéretlenül is terápiás tanácsokat adni kollégák problémájába szeretettel, felelősen, de akár kéretlenül is beavatkozni. Nagyon sok ember vette körül, kapcsolati világában minden és mindenki érdekelte.

Azután elment ő is. Most időnként zavaró a csend, amely utána maradt. Néha megpróbáltunk szűkebb baráti körben emlékezni rá, de mindegyikünkkel rohan az élet, és a gazdag életmű, a sokrétű alkotás és emberi hatás lassan feledésbe merül. Ha visszagondolok rá, mindig szégyenkezem is, éreztem, hogy különleges embert hozott közel hozzám a sors, mégsem igyekeztem igazán megismerni, nem próbáltam feltérképezni életútját. Csak sajátos villanások, speciális látószögek, szakmai témákkal, vizsgálódásokkal kapcsolódó benyomások maradtak, amelyek nem elevenítik fel teljesen azt a különleges egyéniséget, aki Panni volt. Talán most, mások emlékeivel együtt az én esetleges és elnagyolt képeim, töredék filmkockáim is segíthetnek lénye visszaemlékező megvilágításában. Mindenesetre a magam - sajnos egyre inkább megtelő - virtuális sírkertemben fontos helyen áll a sírkő, amelyre antik szokás szerint azt írnám: Panni...- Gondos Anna dr. - vale!

Buda Béla

Kulcsszavak

pszichoterápia, kötődés, szociális munka

Kapcsolódó anyagok

A spiritualitás megjelenése a szenvedélybetegek 12 lépéses kezelési modelljében

Kreatív újraélés: az álmokat játszó Álomszínház

A felnőttkori kötődési és a szülői bánásmód az irritábilis bél szindrómában és pánikzavarban - Pszichoterápiás implikációk

A humor jótékony formái a terápiában

Pszichoterápia az interneten keresztül

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Kiállításajánló: A természet fogaskerekei

Venczel Attila egy autonóm újrakezdő, aki az élete több területén is anakronisztikusnak számító eljárások felé fordult. Hagyományőrző fotográfiával foglalkozik, hagyományőrző lövészettel, és kézműves nyomdát üzemeltet

Tovább


Csecsemők a szeméttelepen

Diszfunkcionális családok: amikor több a torzulás, mint a szépség. Ahol a legjobb esetben is csak nő a gyerek, mint a gomba. „Mégis felnőttünk valahogy”, szokás mondani. Na igen, felnőttünk. Hiszen nő a gyerek, mint a futónövény, kapaszkodik a betonfal repedésein a fény felé.

Tovább


Személyes nekrológ Láng István akadémikusnak (1931-2016)

Még nem láttam embert ennyit dolgozni, pedig körülbelül hatvan éves korodtól kezdve emlékszem rád. Olyan szép ritmusban csináltad, hatékonyan, látszólag könnyedén és megállás nélkül. Sokat segített ebben az alaposságod és a taktikai érzéked: gondosan megterveztél mindent, óvatosan, előrelátóan. A napi rutinodnak éppúgy része volt az aktuális ügyek intézése, mint az 5 évvel későbbi események előkészítése.

Tovább


A kézműves fotográfia

Különleges fotókiállítás nyílt Szentesen december 3-án a Tokácsli Galériában. A Fridrich János emlékkiállítás megidézi a régmúlt városi fényképészeinek világát, és bemutatja a régi technikák továbbélését is.

Tovább