hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


Emancipáció és orvoslás


Jobst Ágnes
| |
 



_Levelezési cím:_______________________________________

dr. Jobst Ágnes, 1027 Budapest, Margit krt. 56.
LAM 2000;10 (2): 171-174.
________________________________________




Százhúsz esztendővel ezelőtt, 1880 márciusában nem mindennapi oklevél-honosítási kérelem került a budapesti orvosi kar tanári testülete elé. A hagyományokat felrúgó nosztrifikációs eljárás újdonságát az adta, hogy ezúttal a gyengébb nem egy képviselője, gróf Hugonnai Vilma kérelmezte Zürichben megszerzett orvosdoktori diplomájának honosítását. Az eljárás precedens értékűnek számított. Amennyiben ugyanis a kérelem kedvező elbírálásban részesül, a döntés az orvosi pálya nők előtti megnyitásával egyenértékű. "Elvi kérdés, vajjon a külföldön nyert orvostudori oklevélnek honosítása, vagy akár itthon hallgatott tanfolyam után nyert orvostudori oklevél alapján megengedhető-e a nőknek az egyetemes orvosi gyakorlat hazánkban?" - olvasható Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszternek az orvoskarhoz intézett levelében (1). A fogas kérdés eldöntésére hét tagból álló bizottság alakult, amely öt szavazattal kettő ellenében azon a véleményen volt, hogy sem a nők képességei, sem pedig az orvosi pálya jellege nem indokolja a gyengébb nem távoltartását. A tanári kar döntésének dacára Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter az oklevél-honosítási kérelem teljesítését a fennálló törvényekre való hivatkozással megtagadta. Hugonnai Vilmát rendkívül bántotta a rideg visszautasítás. Trefortnál többször volt audiencián, mindhiába. A miniszteri fogadtatásról a következőket jegyezte fel: "Mind a két audientzián, melyekben a kegyelmes Urnál részesültem hangsúlyoztatta, hogy: >>a nők felforgatnák az államot, ha a tudományos téren egyenjogosítattnának a férfiakkal<< például Oroszországot hozván fel... Hogy tudományosság több zür-zavart idézne mint tudatlanság, nem bizonyítja Schweiz, ahol először nyíltak meg az egyetemek nő-hallgatók részére. Miért árthatnának szaktudományokra képzett nők többet, mint olyanok, kik alapos tudomány nélkül befolyásukat érvényesítik mindenben amibe bele szállni akarnak, nem tudom. Minél értelmesebbek a nők, annál üdvösebb lesz befolyásuk. De meg micsoda alapokon nyúgodnék azon állam, melyet egynéhány intelligens nő felforgathatna? Szégyenleném ha csakugyan ilyen államnak volnék gyermeke." - olvasható önéletrajzi írásában (2). A miniszter a bábatanfolyam elvégzését ajánlotta, amely legális állást és praktizálási lehetőséget teremtett számára. A mai terminussal középfokúnak nevezhető képesítés megszerzésére való biztatás mélyen megalázta az egyetemi tanulmányait kiválóan abszolvált orvosnőt. Mindezek dacára - annak érdekében, hogy gyógyíthasson - elvégezte a felkínált tanfolyamot, és az orvosi tábla helyett a szülésznői tábla kitételével nyitotta meg rendelését. Annak, hogy gyógyító gyakorlata már ekkor is túlterjedt a szülészettel foglalkozó bába tennivalóinak körén, közvetett bizonyítéka azonban második férjével való megismerkedésének története, aki első ízben férfi létére páciensként jelent meg rendelésén.
Időközben a Mária Dorothea Egyesület memorandumot terjesztett fel a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, amely követelte a nők egyenjogúsítását a tudományos pályákon. Wlassics Gyula, az új kultuszminiszter ennek kapcsán 1894-ben hivatalos nyilatkozatra kérte fel a budapesti orvosi kar tanárait. Az 1895. április 2-i kari ülésen a professzorok - ezúttal egyhangúlag - az orvosi és a gyógyszerészi pályák megnyitása mellett szavaztak. Javaslatukat azzal a megszorítással tették, amelynek alapján minden jelentkezőt egyénenként kell megvizsgálni, és engedélyt a felvételre esetenként - a tanári testület javaslata alapján - a miniszter adhat. 1895 decemberének végén ebben a szellemben jelent meg az a rendelet, amely az orvosi, gyógyszerészi és bölcsészeti karokat megnyitotta Magyarországon a nők előtt. A rendelet harmadik pontja a külföldön szerzett diplomák honosításának kérdésében is intézkedett. E liberális tanügyi rendelkezés hátterében a főszerepet Bosznia okkupációja játszotta. A muzulmán vallású női lakosság ugyanis férfi előtt még orvosi vizsgálat keretében sem mutatkozhatott. A rossz higiénés viszonyok, az elmaradott és egészségtelen életkörülmények viszont az orvosi ellátás megszervezését sürgették.
Hugonnai Vilma élt tehát a honosítás lehetőségével, és Zürichben szerzett orvosi oklevelének nosztrifikálására megírta kérvényét. Harmincnégy éves volt, amikor nő létére másodikként Magyarországon leérettségizett, a doktori szigorlatok megkezdésének idején pedig már az ötvenedik esztendőt közelítette. Három szigorlatot kellett letennie. Az egyetem tanárai tudását megismerve kollégaként bántak vele. Belgyógyászati vizsgájáról azt is tudjuk, hogy e szigorlat a világhírű Korányi professzorral hamarosan baráti beszélgetéssé mélyült. Négy nappal a harmadik szigorlat után, 1897. május 16-án került sor a nyilvános ünnepélyes avatásra.
A magasabb képzést igénylő orvosi pálya nők előtti megnyitása ádáz ellenségeket szerzett a nőknek mindenütt. Sternberg Sarolta, az első itthon végzett orvosnők egyike a következőképpen nyilatkozott az őket körülvevő légkörről: "A középkor, az előítéletek, a sötétség, s a barbarizmus korszaka sokkal türelmesebb volt az orvosnőkkel szemben, mint az újkor. Az újkorban azok, kik a régiek tudományos működéseit folytatták, gyakran ellenséges indulattal viselkedtek a szellemi dolgokkal foglalkozó nők iránt, vagy legalább is igyekeztek őket nevetségessé tenni. E változás oka az egyes országokban különböző, általában azonban az egyetemek harcza és a szakconcurrentiát illetőleg a kormányok részéről a férfiaknak biztosított protectio voltak a főindokok" (3). Jóllehet a sorok az újkor hajnalának körülményeit idézik, a bennük rejlő érzelmi töltet, valamint a cikksorozat megírásának ténye mégis arra enged következtetni, hogy a frissen pályára lépett fiatal orvosnőnek hasonlóképpen kedvezőtlen élményekben lehetett része. Az orvosi szakma fórumának számító Orvosi Hetilap 1902-es évfolyamában hat részből álló cikksorozatot szentelt tehát az orvosnők történetének, amelyben a kezdetektől a 19. század fordulójáig tekinti át a témát; amivel bevallott célja a női orvosok létjogosultságának történeti érvekkel való alátámasztása volt. Lévén e munka a téma mindmáig egyik legátfogóbb és legalaposabb magyar nyelvű feldolgozása, a szóban forgó írás nyomán idézzük fel az orvosnők történetének egy-két érdekes és jelentős mozzanatát (4).

Mozzanatok az emancipáció történetéből
Az emberi test ápolása és gondozása, a szülészet, valamint azzal összefüggésben a csecsemőgondozás az archaikus társadalmak korától kezdve a nők feladatkörébe tartozott. A gyógynövények gyűjtögetése, raktáron tartása és szükség szerinti alkalmazása ugyancsak női feladatnak számított. Platón tanítványai között több nő volt, ennek megfelelően Az állam vonatkozó passzusában is elismerte a nők tehetségét az orvoslás terén. (Platón: Az állam 454c, 455b.) A hagyomány szerint Püthagorasz krotoni iskoláját szintén több nő látogatta, és a jeles gondolkodó halála után felesége, Theano vezette tovább a krotoni iskolát. Theanóval kapcsolatban Diogenész megemlíti, hogy több orvosi tárgyú munkát írt, és azon belül főként a női bajokkal foglalkozott.
A hellenisztikus korban változatlanul jelentős az orvosnők száma, aminek magyarázata igen egyszerű: mivel női hajlékba nem szívesen bocsátottak férfi orvost, ezért a női betegeket inkább orvosnők konzultálták. A korabeli orvosnőkről bővebb felvilágosítással Plinius szolgál, aki a thébai Olympiast mint női baj elleni receptek szerzőjét említi, Salpénak több - ugyancsak női bajok elleni - szer felfedezését tulajdonítja, Sotirával kapcsolatosan a lázak kezelését emeli ki, Laisszal kapcsolatban pedig az abortuszokról emlékezik meg. A 2. század neves császári udvari orvosa, Galénosz a De compositione medicamentorum secundum locos, illetve a De compositione medicamentorum secundum genera című könyveiben számos női orvosról elismerően nyilatkozik. Közülük egy Antiochis nevű orvosnő személyét érdemes kiemelnünk, akinek rátermettségét nemcsak az írásos feljegyzések őrizték meg az utókor számára, de a régészek Tlos városában a hálás város által az ügyes orvosnő számára emelt szobrot is meglelték.
A 11-13. században Salerno városában működő, messze földön híres orvosi iskola még magától értetődőnek tekintette a nőknek az orvoslás és a sebészet terén való működését. A számos ismert orvosnő közül a legnevezetesebbnek Trotula számított, akinek a gát szülés közbeni védelmét, illetve az átszakadt gát ellátásának módját tulajdonították. Trotula műveinek töredékei számos orvosi tárgyú kompendiumban megtalálhatók. Írásai a női bajokat és azok gyógyítását, a szüléssel kapcsolatos tudnivalókat és a gyógyszerek összeállítását tárgyalták. Német földön ugyanebben az időben működött a később szentté avatott Hildegard van Bingen, aki filozófiával, teológiával, poézissel és orvostudománnyal egyaránt foglalkozott. Számtalan munkája között két orvosi témájút találunk, amelyek az egész korabeli orvostudományt felölelik. Apáca létére mélyenszántó ismereteket közölt az anatómia, a fiziológia, a különböző szervek patológiája és a négy vérmérséklethez kapcsolódó szexuális viselkedés területén egyaránt.


Amint az a fentiekből is kitűnik, a középkor derekáig bevett gyakorlat volt a nők gyógyításban való (közre)működése, ami nem a gazdasági vagy társadalmi helyzet megváltoztatásának szándékából, hanem a női természetből fakadó segítségnyújtás és gyógyítás igényéből fakadt. A 13. század közepén következett be az a fordulat, amely gátat vetett eme természetes női késztetés kibontakozásának. A párizsi egyetem 1220 táján megjelent rendelete ugyanis, amelyet a többi egyetem is követett, megtiltotta az orvosi gyakorlat űzését mindazoknak, akik nem tartoztak a fakultás kötelékébe - ahová egyébként csak nőtlen férfiakat vettek fel. A szigorú edictum dacára a 13. században még gyakorta találkozhatunk orvosnők neveivel, számuk 1292-ben Párizsban például nyolcra tehető. A 14. századtól kezdve azonban számos dokumentuma maradt fenn az orvosnők ellen folytatott küzdelemnek. 1312-ben például a Szt. Genovéva priorja orvosi gyakorlata miatt exkommunikálta (kiközösítette) Clarisse de Rotamagát. 1322-29 között további két nő részesült ugyanezen okból kiátkozásban, ami a szóban forgó korban a társadalomból való teljes számkivetettséggel volt egyenlő. Az irtóhadjárat hamarosan meghozta a várt eredményt. Az orvosnők száma Európában rohamosan csökkent, majd évszázadokon keresztül csak az orvos férj vagy apa mellett folytatott gyógyító gyakorlat elszórt eseteivel találkozunk, hiszen önálló orvosi diploma megszerzésére nők számára nem nyílott lehetőség.
Az előítéletek merev falának áttörése az angol Elisabeth Blackwell (1821-1910) érdeme, akit ambíciója arra indított, hogy joggal felruházott diplomás orvosként praktizáljon 1849-ben Amerikában szerzett orvosi diplomát, és 1851-től New Yorkban működött, ahol főként nők és gyermekek kezelésének szentelte magát. A lengyel Maria Zakrzewska úgyszintén az Újvilágba kényszerült utazni ahhoz, hogy orvosi diplomát nyerjen. Az Óvilágban 1864-ben egy fiatal orosz nő, Nagyezsda Szuszlova kérelmezte elsőként a zürichi egyetem tanácsánál a természettudományi, az anatómiai és a histológiai előadások látogatásának lehetőségét. Az egyetem tanácsa ez ügyben a közoktatásügyi miniszterhez fordult, akinek ellenvetése nem lévén, a kérelem kedvező elbírálást nyert, és a merész hölgy megkezdhette tanulmányait. A tanács ezt követően szavazásra bocsátotta a nők általános egyetemi oktatásának kérdését. Bizottságot állítottak össze, amely etikai, esztétikai és szociális szempontból kiindulva tárgyalta az ügyet, és végül kedvező döntést hozott, azaz minden azt kérvényező nőnek engedélyezte az egyetem látogatását.
Hazai visszhangok
A nevezetes eseményről az újságok Európa-szerte hírt adtak, így Magyarországon a Jókai szerkesztette Hon és A Nők Munkaköre című lapok 1872 novemberében és 1873 januárjában számoltak be a nők egyetemi feltűnéséről, azon belül is a medikák magas arányáról. Az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma is feltehetően e híradások valamelyikéből szerzett tudomást arról, hogy Svájcban nők is beíratkozhatnak az orvosegyetemre. A család ellenkezésével dacolva útnak indult, hogy Zürichben maga is beíratkozzon az orvosi fakultásra, ami társadalmi helyzetét és családi állapotát tekintve egyaránt forradalmi elhatározásnak számított. (Férjét és hatesztendős kisfiát kellett otthon hagynia.) Tanulmányait kitűnően elvégezte, és 1879. február 3-án kézbe vehette a hőn áhított diplomát. Noha jól fizető, előnyös állást ajánlottak számára Svájcban, ő mégis családja és a hazatérés mellett döntött. A doktorrá avatás után nyolc nappal már itthon volt. Hogy megszerzett tudását a gyakorlatban is alkalmazhassa, vagyis orvosként praktizálhasson, diplomáját nosztrifikáltatnia kellett. Ez a 19. század utolsó harmadában, Magyarországon mindenképpen kálváriával járt. Orvosi diplomájának elismertetése pontosan 18 esztendejébe került.

A 20. század küzdelmei
Sikertörténetről szólnunk mindazonáltal korai volna, hiszen a nők egyetemi tanulmányai a 20. század elején - tehát a nők egyetemi, esetünkben orvosegyetemi felvétele - a mindenkori aktuálpolitika függvénye volt, vagyis a nők tanuláshoz való joga a társadalmi elvárások alá rendelődött. A század eleji lassú növekedést követően, az első világháború idején például jelentősen felduzzadt a hallgatónők létszáma, ami egyfelől a medikusok frontra vezényelésének volt köszönhető, másfelől annak, hogy az orvosnők tevékenységét a katonai szolgálatban is igénybe vették. Sajátos módon az orvosnők katonai behívását éppen az a Tauffer Vilmos szülész-nőgyógyász professzor szorgalmazta, aki korábban a nők egyetemi képzése ellen érvelt. A nők teljes egyetemi egyenjogúsítása első ízben a Károlyi-kormány vallás- és közoktatásügyi miniszterének, Lovászy Mártonnak 1918. december 7-én megjelent rendeletéhez kötődik, amely minden felvételi korlátozást eltörölt, és valamennyi egyetemünket megnyitotta a tanulni vágyó hölgyek előtt.
Ez az ideális állapot mindössze fél esztendeig tartott. A Tanácsköztársaság bukása utáni, megváltozott politikai légkörben hamarosan új döntés született. Az ország területének radikális csökkenéséből adódóan a hallgatói létszám relatíve magasnak bizonyult, ezért az orvosi kar testülete az 1919. augusztus 26-i ülésén numerus clausus bevezetését határozta el. A javaslat előterjesztői abból a feltevésből indultak ki, hogy a háborús években a férfi hallgatók hátrányba kerültek a nőkkel szemben, és ezt a hátrányt csak a nők felvételének korlátozása egyenlíthette ki: "...kereken 3000 orvosdoktort produkálunk, tehát majdnem 2000-rel többet, mint amennyire szükségünk van, és amennyit ez a megcsonkított, tönkretett ország elbír. Ezzel egy tömeges orvosi proletariátust termelünk, lesüllyesztjük az orvosi kar ethikai és moralis színvonalát, lezüllesztjük az orvosi kart, és tekintve az orvosnak különleges működését és viszonyát a segítségre szorult embertársaival szemben, újabb mérhetetlen veszélyt zúdítunk az országra. Szükséges volt tehát egyrészt jóvátenni azt a visszaszorítást, mely a sokat szenvedett medikusokat az itthon maradt nőhallgatók részéről érte, másrészt meg szükséges volt megakadályozni, hogy az ez idő szerint megkisebbedett Magyarországot nőorvosokkal árasszák el" (5). A határozat alátámasztására neves professzorokból álló bizottság ült össze, amely megállapította, hogy a közel 30 éves tapasztalat alapján a nők mint orvosok nem váltak be. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, amely az általános numerus clausus törvény előkészítésén dolgozott, a kar elhatározását tudomásul vette, sőt abba is beleegyezett, hogy a nők felvételének korlátozását az 1920/21-es tanévre is kiterjesszék. A Feministák Egyesülete eközben beadványokkal ostromolta az egyetem vezetését és a kultusztárcát egyaránt. Az orvosi kart végül Klebersberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter 1926. augusztus 6-án kiadott rendelete kényszerítette törvényellenes felvételi rendjének módosítására (6). Ezzel az intézkedéssel a nők orvosegyetemi tanulmányainak kérdése véglegesen megoldódott. A következő év tavaszán, 1927. március 9-én megalakult a Magyar Orvosnők Országos Egyesülete, amely szakmai működése, tudományos tevékenysége mellett az orvosi pályára lépett nők érdekképviseletét is ellátta (7).
Irodalom
1. Réti Endre,Vilmon Gyuláné. Tallózás az orvoskari ülések jegyzőkönyveiben. Orvostörténeti Közlemények 1966;38-39:83.
2. Datálatlan önéletrajztöredék. Megtalálható: Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Könyvtár és Levéltár Hugonnai Vilma fondja.
3. Sternberg Sarolta. Az orvosnők története. Orvosi Hetilap 1902;4:90.
4. Sternberg Sarolta. Az orvosnők története. Orvosi Hetilap 1902;1-6.
5. Dr. Hoór Károly referátuma az Orvosi Kar tanártestülete számára. SOTE Levéltár 6633/1922-23. június 19.
6. Szögi László. A nők egyetemi tanulmányainak kérdése a Budapesti Orvostudományi Karon 1896-1926. Communicationes de Historia Artis Medicinae 1986;115-11:142.
7. Kapronczay Károly, Szemkeő Endre. A magyarországi orvostársaságok kialakulása és fejlődése a 19-20. században. Communicatines de Historia Artis Medicinae 1979;87-8:153.



Kapcsolódó anyagok

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI