A ma Romániához tartozó Szatmár megyei Sződemeteren született 1790. augusztus 8-án. Nemesi családja Ond vezérig vezette vissza eredetét. Szülei művelt emberek voltak, apja tekintélyes jogtudós. Gyermek- és ifjúkora súlyos csapások sorozata volt: szüleit korán elveszítette, bárányhimlő következtében fél szemére megvakult, haja kihullott, törékeny testét sokféle betegség gyötörte. A magányos, zárkózott ifjú egyetlen vigasza, hű társa az olvasás, a páratlan műveltség megszerzése volt. Anyanyelvi biztonsággal beszélt latinul és franciául, később görögül és németül is megtanult. 1796 és 1809 között a debreceni kollégium diákja volt, filozófiai műveket olvasott, és levelezésben állt Kazinczyval, akinek első verseit is elküldte, és akivel később jó barátságba került. Joggyakorlatot Pesten szerzett, de ügyvédi vizsgát nem tett, 1812-től az álmosdi, majd a csekei családi birtokon gazdálkodott. Közben az irodalmi életben is nevet szerzett, 1814-ben Szemere Pállal megírta a nyelvújítást védelmező Felelet a Mondolatra című röpiratot, Csokonairól és Berzsenyiről írott kritikáira is felfigyeltek. Berzsenyi Dániel, akit túl durvának és fellengzősnek tartott, mélyen megbántódott, és egy időre felhagyott az írással. 1817 fordulatot hozott művészi pályáján. A Töredék a vallásról című műve a mesterrel, Kazinczy Ferenccel való szembefordulás dokumentuma. Kazinczy szerint az Istenhez való viszony az egyénre vonatkozik, Kölcsey szemében Isten és vallás a nemzeti közösség ügye. Szoros barátság fűzte Szemeréhez és feleségéhez, Krisztinához. Hozzájuk írott levelei szenvedélyes érzelmekről vallanak. 1823. január 22-én tisztázta le Hymnus című költeményét,amely az Auróra című folyóiratban jelent meg 1829-ben, a cenzúra miatt A magyar nép zivataros századaiból alcímmel. Művét 1844-ben Erkel Ferenc zenésítette meg, és a művet a közmegegyezés nemzeti imádságunkká tette, de hivatalosan csak az 1949-es alkotmányt alapjaiban módosító 1989. évi XXXI. törvény iktatta nemzeti jelképeink sorába. 1826-ban Pestre utazott, Szemere Pállal megalapította az Élet és Literatura című folyóiratot. Ekkor írta Mohács című emlékbeszédét és Nemzeti hagyományok című értekezését, ez utóbbi a reformkori magyar irodalom legfontosabb elméleti, esztétikai alapvetése. Pesten szeretett volna maradni, de öccse meghalt, az ő gyerekeiről Kölcseynek kellett gondoskodnia. Visszavonult birtokára, de egyre tevékenyebb szerepet vállalt a közéletben, előbb megyei aljegyző, majd 1832-ben Szatmár megye főjegyzője, később országgyűlési követe lett. Politikusként is a reformok híve volt, támogatta a jobbágyfelszabadítást, a nemzeti egységet, a vallási egyenjogúságot, a magyar nyelv hivatalossá tételét. 1830-ban a Magyar Tudós Társaság tagjává választották. 1835-ben lemondott követi megbízásáról, mert nem értett egyet a konzervatív megyei felsőbb vezetéssel. Búcsú az országos rendektől című beszédében a reformkor programját hirdette meg, az országgyűlési ifjak gyászruhát öltöttek, és gyalog kísérték Pozsony határáig. Birtokán főként az irodalomnak élt, 1836 novemberében részt vett a Kisfaludy Társaság megalakításában. Utolsó nagy műve az unokaöccséhez írott Parainesis Kölcsey Kálmánhoz, amely világnézetének, erkölcsi-szellemi felfogásának összefoglalása. Élete utolsó hónapjaiban a hűtlenségi perbe fogott barát, Wesselényi Miklós védelmét látta el, nagy felkészültséggel érvelt a vádlott ártatlansága mellett. A főtárgyalást azonban nem érhette meg, egyik hivatalos útja alkalmával megfázott, és gyenge szervezete a betegséggel nem tudott megküzdeni. A szatmárcsekei református anyakönyv tanúsága szerint augusztus 23-án halt meg (más források 24-ét említik halála napjaként). Legfontosabb műve, a Himnusz megírásának napját 1989 óta a magyar kultúra napjaként ünnepeljük.