TÁP Színház: Dzsuva Rendező: Sándor Júlia Dennis Kelly darabját fordította Sándor Júlia 2017. február 12., Jurányi Ház A Valentin-napon gondolkodva lóbálom a lábam a Jurányi utcai inkubátorház egyik eldugott sarkában, előadásra várva. Szent Bálint, a szerelmesek és lelkibetegek védőszentje, könyörögj érettünk. Eldugott sarokban gyülekezünk, nem sokan, vagy húszan; eldugott maga az előadás is, az esemény leginkább informálisan terjed, nem hirdetik különösebben. Dennis Kelly darabja, amely Sándor Júlia fordításában végre magyarul is hallható, pont a szerelem következményeiről szól. Ami nem csak a boldogság vagy boldogtalanság, hanem mindenekelőtt: a gyerek. Egy új élet, amely a férfi és a nő összefonódó életének minden szépségét és torzulását felnagyítja. Fotó: Hajmási Péter - TÁP Színház Diszfunkcionális családok: amikor több a torzulás, mint a szépség. Ahol a legjobb esetben is csak nő a gyerek, mint a gomba. „Mégis felnőttünk valahogy”, szokás mondani. Na igen, felnőttünk. Hiszen nő a gyerek, mint a futónövény, kapaszkodik a betonfal repedésein a fény felé. Két felnőtt színész van a színen (Papp Katalin, Egger Géza), felénk fordulva ülnek egymás mellett. Ők a szerelem gyümölcsei. A lázadó kamasz és az elfogadó kislány. Gyereknek látjuk őket a játékuk és a mondataik miatt, mégis ijesztően felnőttek is. Át-átvillan, hogy teljes életre szóló stratégiájuk is lehet majd az, ahogyan éppen gyerekként viselkednek. A báty kegyetlen és elvágyódó. Legszívesebben az apjára gyújtaná a világot, a húgától pedig megszabadulna. A húg önáltató és megbocsátó. Ragaszkodik a szüleihez, keresi a bizonyítékot arra, hogy az élet szép, ő szép életre van rendelve. A háttérben a díszlet egyetlen eleme, a megvilágított cserepes borostyán igyekszik a szürke plafon felé. És a gyerekfelnőttek mesélnek, másfél órán keresztül. Egymás szájából kapkodják ki a szót, mégis két teljesen különböző világot rajzolnak fel. Szépségesen lavíroznak a szürreális és a nagyon is reális között. Morzsákat emelnek ki egy feltételezhető valóságból, és eljátszanak vele. Az előadás elején még találgatok, hogy mi lehet igaz az elmondottakból. „Igaz”, a fikció világán belül. Még azt is elhiszem például, hogy a kamaszfiú apja keresztre feszítette magát otthon egy ügyes szerkezet segítségével. Bár az árulkodó hibák már itt is feltűnnek – mégpedig mennyire pontos hibák! El vagyok ragadtatva ezektől a lélektani telitalálatoktól és apró utalásoktól, amelyekkel a darab kormányoz minket az áradó fantáziavilágban. A fiú aprólékosan elbeszéli, hogyan szenvedett az apja a nappaliban felállított kereszten, majd a történet szerint ő maga is hazaérkezik. Tehát elvileg nem láthatta az apja agóniáját, mégis tud róla. Abszurd részletekig van kiszínezve minden egyes történet, és a részletekben a gyerek hétköznapi tapasztalatai, vágyai és agressziója egyaránt tükröződnek. Például a fagyis pálcikák mint a keresztrefeszítőgép vezérlő billentyűi. Barkácsoló kamaszszadizmus, erősen félrement katolikus neveltetéstől ihletve. Fotó: Hajmási Péter - TÁP-Színház Amikor később a kislány arról mesél, hogy növénnyé változott a túlélés érdekében, és az anyja pusztuló testének talaján fotoszintézissel táplálkozott, akkor már tudom, hogy fikciót hallok a színház fikcióján belül is. Ekkorra már beszélem a darab különleges nyelvét. Nem mese ez, hanem túlélési fantáziálás. Belső történetek burjánzanak, hogy kitöltsék a teret, hogy legyen végre valami. A gyerekek ki akarják fejezni magukat, és világot akarnak teremteni maguk köré. De még az álomvilág is kegyetlenül hasonlít mindarra, amit nem szeretnek az életükben. Nem csoda, hogy hasonlít: hiszen nem ismernek mást. A gyerek a szerelem következménye, a mindenség maga lesz neki az anya és apa közös világa. Közben én, a néző, nyomoznék, de ki vagyok szolgáltatva a gyerekek teremtő szeszélyének. Mit akarnak, mit tudnak, és mit mernek kimondani. Jó, igen, apa feltehetően tényleg azt mondta anyának, hogy „te büdös kurva”. Az már kevésbé valószínű, hogy az anya abba halt bele, hogy a terhesség alatt túlságosan boldog volt. Pedig ezt meséli a kislány, részletezően, mintha az anyja hasából látta volna. Apa sütött anyának egy csirkét, hogy valahogy elviseljék a határtalan boldogságot, de anyának torkán akadt egy csontocska. Hiába mosolygott, attól még nem kapott levegőt. Az viszont megint csak valószínű, hogy a gyerekek főzős műsort néztek a tévében, ahol egy boldognak látszó ember („a pasas a tévében”) csirkét sütött. Úgy sütötte azt a csirkét. Hogy sütötte? Ahogy a normális, boldog emberek. Hogyan sütnek csirkét a normális, boldog emberek? Fogalmuk sincs. Apa egész nap ül a tévé előtt, és nem törődik velük. Iszik, és talán nem csak a passzivitásával bántja őket. Így aztán a két gyerek is ül a tévé előtt, a világ dermesztően üres, és ők életet akarnak lehelni bele. Lehet, hogy ez a darab alaphelyzete. Van limonádéjuk és chipsük. A chips lassan beborítja a színpadot, De bárhol lehetnek, nem csak a tévé előtt. Lehet, hogy őrült nagy baj van. Nem tudjuk, miből akarják kimesélni magukat. Egy bizonyos életkorig az ember tökéletesen védtelen, és hisz a felnőtteknek. Minden történetük közelítés valamihez, mégsem tudjuk meg soha, hogy melyik sztorival mesélik el az igazat. Gyanús, hogy egyikkel sem. Köröznek, köröznek a kimondhatatlan körül, a trauma vagy a szürke, megnevezhetetlen, mindennapos nyomorult massza körül, ami egy gyerek életvágyának és kíváncsiságának kevés, mégis nyomasztóan súlyos. Itt nem objektív tényeket mesélnek, hanem szubjektív világállapotot. A fantáziálás nincs lehorgonyozva, és nem lesz deus ex machina sem, gyámhivatal mondjuk, vagy legalábbis egy pontosító csattanó, ami szellemes és okos csavarral ha nem is megoldja a helyzetet, de feltárja. Nem. Van két gyerek, aki talán már felnőtt, az apjuk alkoholista, anyjuk pedig mintha nem lenne. Ennyi derül ki. És persze az is, hogy egy ismerős bácsi el akarta adni őket a „zsákos manusnak”, de még előtte a fiú talált a szemétben egy kisbabát, akit a saját vérén nevelt fel, a lány pedig felrobbantotta a tévét. Fotó: Hajmási Péter - TÁP-Színház A tévé a gyerekek egyik ellensége, a nemtörődömség, szülői passzivitás és jelen-nem-lét toteme. Nem csoda, hogy az egyre jobban elkeseredő lány szerint az Isten is már csak bámulja a tévét, hátradőlve, és rágja a chipset. Halljuk is a színfalak mögül. A szöveg ritka jó. Nem didaktikus, és nincs túlzottan poénra kihegyezve sem. Szándékosan botladozik sok helyen, sokszor nincs meg a megfelelő szó, meg kell találni, ettől jólesően élőbeszéddé válik. Mintha tényleg a kreatív folyamatot látnánk, ahogy valaki maga elé vetíti az alternatív életeit. Közben a darab bátor arányérzékkel költői is, és így nemcsak a színrevitelnek van művészi ereje, de a szöveg önmagában is sugárzik. De ne felejtsük el, hogy mindez véresen komoly. Nem egzotikumkeresés, nem jópofáskodás, nem is a felnőttek vágya a mesevilág után. A forma a legadekvátabban illik a témához. Aki zilált családban nő fel, mondjuk egy vagy két szenvedélybeteg vagy mentális gondokkal küzdő szülő mellett, annak jó eséllyel lesz hajlama a valóság szétzilálására is. Valamilyen módon irrealitásba fog menekülni. Azért, hogy megvédje magát, és hogy eltitkolja mások elől a családja furcsaságát, amit a saját stigmatizáltságaként, elszigeteltségeként él meg. Nem tájékozódik jól a világban megszokott szerepek között, és bizonytalan a saját énje határait illetően is. Felnőttként is próbál megfelelni, alárendeli magát bárkinek, vagy éppen folyamatosan robban, lázad: megtagadja vagy ellehetetleníti önmagát. Nehezen tud különbséget tenni jó és rossz között, és nem tudja megvédeni magát. Ha zsákos manus elrabolja, akkor azt hiszi, hogy éppen megmenti őt. Sosem nyugszik meg, örök készültségben él. Csúszik alatta talaj, ki tudja, hány évtizeden keresztül. De a darab arra is emlékeztet, hogy a gyerekek – ahogy a felnőttek is – mégiscsak a fény felé nőnek. Bármilyen jó impulzust magukba építenek. Cziglényi Boglárka 2016. február 21. Az előadás hivatalos oldala: https://juranyihaz.hu/dzsuva/