hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


Csadormagány


Tompa Andrea
| |
 

LAM 2002;12(6-7):422-3.



A film a fájdalom kiáltásaival kezdődik, inkább vészterhesek, mint magasztosak. Látni nem látunk semmit, csak a fekete képernyőt. Lassan az eszközök csörömpöléséből, a tárgyilagos, színtelen mondatokból és az erősödő kiáltások közül egy csecsemő határozott hangja bontakozik elő, amint életigenlően felsír. „Egy szép kislány” – mondja egy női hang kedvesen, perzsául. Az anya nem kaphatott volna ennél lesújtóbb hírt. Merthogy Iránban vagyunk. A kör című film első képsorai ezek – képek nélkül. Nőt, szülés közben elképzelni sem lehet egy iráni filmen, mivel a filmtörvény mindent szabályoz: hogy mi, mennyi mutatható meg a testből, hogy női haj soha nem lehet látható, legfeljebb arc és kézfej. Nem csak az életük, de filmjük is agyonszabályozott, hiszen mint minden állami szintre emelt vallás – s az iszlám ebben élen jár – sűrű tilalomfákkal szabályozza a létet. Elsősorban a testet, főleg a női testet, mintha az iszlámot a női test érdekelné a leginkább. És a nőnek itt, ebben a talpig csadorba bújtatott világban alig van több, amivel rendelkezhet, mint a teste. A szabályok pedig folyton gúzsba kötik és lefátyolozzák testét; pedig a szoros családi kötelékek között és ennek foglyaként élő nő semmi mással nem rendelkezik, mint a saját testével.
Ám a rendező, Jafar Panahi ebben a szikár-szigorú, minden szabályt és előírást betartó, ortodox képekkel dolgozó filmben kijátssza az érvényben lévő sokszoros cenzúrát, az iszlám filmtörvényt. Képtelen szabályok reménytelen labirintusában szabadon alkot. Ha ugyanis tilos képet mutatni a szülőnőről, akkor nem mutat képet róla – de annál naturalisztikusabb hangokkal mondja el a történetet. Ha tilos egy nőt fedetlen fővel megjeleníteni, akkor egy kislányt mutat majd meg. Egy másik filmjének, A tükörnek mindenféle pátosz nélkül előadott drámai apoteózisa az a pillanat, amikor a hétéves kislányt azzal küldik a busz második ajtajához, hogy „nők elöl nem szállhatnak fel”. A társadalmi szabályok már a hétéves gyerekre is érvényesek.
Az átlagos, peremre szorult nő rejtett életét a rendező négy, lazán egymásba fűzött történet tükrében meséli el, minduntalan a test kérdéseit firtatva: mekkora csalódás egy anyának lánygyermeket szülnie, különösen, ha a „fényképen” biztosan lehetett látni, hogy fiú, és a rokonok is fiút várnak; ha egy börtönből szabadult nő abortuszt szeretne végrehajtatni, ám ahhoz férje vagy apja beleegyezése kell; ha egy – szintén börtönből szabadult – nő hazautazna a családjához, de kíséret nélkül nem szállhat fel a távolsági buszra, vagy egy anya, aki végül is meghozza azt a döntést, hogy kislányát „elveszíti”: otthagyja az utcán. Vagy a film egyik visszatérő mozzanata: a feketébe burkolt nők folyamatos nikotinéhsége, hiszen nyilvános helyen sehol nem gyújthatnak rá. Vagy egy kórházba igyekvő nő, akit a portás azért tartóztat fel, mert csador nélkül nem léphet be.
Az élet törmeléke. Szikáran, sötét színekben, dramatikus felhangok nélkül. Zajlik a nyomasztó élet, de élni itt is kell. A nő meg, ez a ketrecbe kényszerített állat, lélegzik, küzd, életet váj ki magának ott, ahol nincs élet. És egyedül van. A megoldhatatlan, törvénybe, az iszlámba ütköző bajával. Amelyet legfeljebb egy másik nővel oszthat meg. Ám az sem szükségszerű, hogy megértésre találjon, hiszen mindannyian magányosan monologizálva, külső segítség nélkül harapják ki az életből a nekik járót. Panahi közelieket fotóz, drámai arcokat, nőket, akik félve tekintenek körül.
A címadó „kör” egy tér, amelyen körforgalom van, s ilyen a film szerkezete is, körkörös, hiszen egy lány születésével kezdődik és a csalódott anya börtönbe jutásával végződik. Ezek az elszánt, magányos nők körben járva küzdenek. A film finoman elhallgatja (alig egy-két dramaturgiai mozzanatot szán rá), hogy miért kerülnek börtönbe. Talán mert egy ismeretlen férfi autójában utaznak (tilos), vagy mert kihívóan néznek ki (tilos), vagy férfi kíséret nélkül járnak az utcán (tilos). A börtön itt sokkal bonyolultabb és általánosabb szimbólum. Nőnek lenni börtön. Nőnek lenni eredendő bűn, amiért börtön jár.
Csadorba burkolt feminizmus? Panahi másik filmje, a Tükör sokkal egyértelműbben fogalmaz. A film egy hétéves kislányt „kísér” haza, akiért iskola után anyja valami miatt nem jön el és így egyedül vág neki a hatalmas, rettentő forgalmas városnak. (Teherán, kétségtelenül. A taxikon látni a feliratot is.) Az ócska verdákból, zsúfolt buszokból és motorokból álló végeérhetetlen, szinte filmen is büdös forgatagban a lány(!)gyerek egyedül küzd meg a város és a férfiak közönyével. A város férfi: a buszsofőr, a taxis, a motoros, az újságos, a boltos, a szerelő, a rendőr csakis férfi lehet. Hiszen minden „nyilvános” ember férfi. A buszozó nők valamiféle zárványok, akik saját történetükben forognak körbe-körbe; bennük több a gyermek iránti empátia, ám megoldást nem kínálnak neki. A magas hangú, éneklő, kitartóan faggatózó, bekötött fejű kislány, Mina, ide-oda sodródik, kérdezősködik, végül mégis rossz buszra száll. Míg egyszer csak, amikor már a „jó buszon” van, fellázad, letépi fejéről a kendőt, leszedi a gipszet és közli, hogy ő nem játszik többet ebben a filmben. A film kézi kamerára vált, és mintha az eddigi művészfilmből hirtelen átlépnénk egy werkfilmbe. A gyerek fellázad, de nem tudni, miért. Elege van. Nem akar többet menni, tülekedni, lökdösődni, lökve lenni, nézni a neki derékig érő közönyös felnőttvilágot. És nem akar többet sírni, mert ezt várják el a „filmesek” (bár eddig talán mindössze egyszer pityeredett el). A pszichodráma pillanata ez. És így maradunk, a filmből kilépve. A kislány meg, aki nem akar többet játszani – „már nem vagyok a filmben”, mondja –, megy tovább a városban, ruhájára csippentve a mikrofon, a filmesbusz meg követi. Szakadatlan autófolyam, amely között a kislányt lessük-keressük, aki változatlanul hazafele tart. Észrevétlenül megint a filmben vagyunk, a történetben, az olykor reménytelennek tűnő bolyongásban, útkeresésben. Ám Mina a jövő akarnok, csadoros asszonya (ez persze még nem csador rajta, csak egy kötelező fejkendő), aki egyedül küzd, kérdez, követel a férfivilágban – rendőrtől, járókelőtől, autószerelőtől, boltostól. A nagyvárosi forgatagban alig látjuk, el-eltűnik az ember és az autók között, de egyre magabiztosabban keres, és kerül a cél közelébe. Nem hajlandó többet szóba állni a filmesekkel. (Micsoda zseniális trükk! És persze gyakorlatilag továbbra is játszik a filmben, azaz játssza a filmet.) Önfejű, öntörvényű, akarnok. Hétéves. Kislány. Pedig már nő – legalábbis e társadalom szerint. Keményebb, okosabb, céltudatosabb, mint európai játszótársai. Neki egyébként nincsenek játszótársai. Társtalan és nem játszik. Felnőtt lett, amint nőnek született.




Kapcsolódó anyagok

Korai pszichózis – mit tegyen a nem-pszichiáter orvos?

Encephalitis lethargica

Üzleti menedzsment modul beépítése a gyógyszerészképzésbe

Metronidazol kiváltotta reverzibilis neurotoxicitáseset

Reverzibilis posterior encephalopathia szindróma mint a szisztémás lupus erythematosus kezdeti megjelenése

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Frida Kahlo öngyógyító festészete

Frida Kahlo életének drámai és meghatározó élménye volt, hogy tizennyolc évesen villamosbaleset áldozata lett, amelynek következtében súlyos sérüléseket szenvedett. Betegsége alatt kezdett el festeni. 1929-ben összeházasodott a híres festővel, Diego Riverával

Tovább