hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


Az igazság arcai


Gyimesi Andrea
| |
 

LAM 2006;16(3):276-9.
LAM-INTERJÚ
Beszélgetés Beney Zsuzsával
„A magyar költészet még aligha produkált szubtilisabbat, szellemibbet, mint Beney Zsuzsa lírája. Versei annyira éterikusak, hogy eleinte alig érzékeljük a témáikat, csak többszöri elolvasás után bontakoznak ki. Anyagtalannak hatnak, átlátszó fényfátyolnak, pedig nagyon is keményen megmunkált matéria rejlik bennük." – írta róla Weöres Sándor. A két parton című, 2000-ben kiadott verseskötetet így jellemezték: „A magyar bölcseleti líra egyik csúcsteljesítménye." Beney Zsuzsa orvos, költő, író és esszéista; hetvenéves koráig tüdőgyógyász szakorvosként dolgozott, mindemellett egyetemi tanárként bölcseletet és költészetet tanított Pécsett és Miskolcon.

– Tegnap voltam egy irodalmi esten, amelyen a női művészetre, a nők művészetére helyezték a hangsúlyt. Az est fő témája a nőművészek elnyomása volt, amely társadalmi, politikai problémaként jelent meg. Ön szerint létezik „nőművészet"?
– Bizonyos értelemben külön lehet választani a nemeket, más értelemben nem. A művészet mint olyan, nem függ attól, hogy milyen nemű, korú vagy társadalmi helyzetű művész hozza létre. Persze a művészetnek nagyon sok specifikuma van, például, hogy milyen történelmi helyzetben jött létre, hogyan kapcsolódik az író élettörténetéhez, pszichológiai állapotához stb. A nem mégiscsak kapcsolódik hozzánk és beletartozik az életünkbe a szerepeinken keresztül, amelyektől nem lehet szabadulni. A szociológusok ezt intranzigens szerepeknek nevezik, mint például az ember neme, kora, kommunikatív képessége és ereje.
– Kritikusai egyike sem helyezi a hangsúlyt az ön esetében a női költészetre. „Angyali”, „éteri” jelzőkkel illetik, de föl sem merül, hogy ez nőművészet-e vagy sem.
– Ez valószínűleg azért van, mert intencionálisan soha nem írtam úgy, hogy a nőket képviselem. Belső indítékaim azonban nagyon is nőiesek. Mindig is örültem annak, hogy abban, ahogyan kimondom, nem ez kerül előtérbe.
– Szóvá tette volna, amennyiben ezt emelik ki a költészetéből?
– Én ezt nem tartom annyira fontosnak, hogy a verseim témájául válasszam, ezért nem emelhették ki a nőiségemet mint alapproblematikát. Olyan témákkal foglalkozom a szövegeimben, amelyek összefüggenek a női létemmel, de remélem, hogy ezen túljutok abban, amit írok. Mindennek ellenére nem ilyenformán jutnék túl rajta, ha nem nő lennék.
– Ez biztos. Tapasztalataim szerint a művészet egynemű. A keletkezési ideje számít, a kitalálásának az időpillanata, az, amikor létrejön, és ebben nincs különbség nő és férfi között. Abban igen, hogy hogyan jön létre. A dolog lényege, hogy létrejön, aztán hogy hogyan kerül be a nagy körforgásba, az már más kérdés.
– Mindenképpen a művész személyéből jön létre minden műalkotás. A személyiségünk rendkívül fontos része, hogy férfiak vagy nők vagyunk-e. Ha egy költő házaspárnak van egy gyermeke, egészen biztos, hogy ketten másként írnak hozzá verset, mivel más a viszonyuk hozzá. Ha nem közvetlenül női szereppel kapcsolatos témáról írok, akkor is benne van, hogy nő írta. Én nagyon is szeretek nő lenni, irigylésre méltó örömökben van részünk.
– Elolvastam Önről a hozzáférhető anyagokat, s a tüdőgyógyászmúltjáról nagyon keveset találtam. Kizárólag évszámokat, az interjúiban sem nagyon említi. Az volt az érzésem, mintha nagyon későre tolódott volna, amikor költőként megmutatkozott. Harminckilenc éves korában került be a Költők egymás közt című antológiába, amelyben Weöres Sándor mutatta be. Negyvenkét éves volt, amikor az első kötete megjelent. A nyugdíjazása után mintha felgyorsult volna az idő, és sorsot váltott volna. Sorra-rendre jelentek meg kötetei, tanulmányai, a regénye…


Fotók: Spilák Zsuzsa
– Nem egészen így volt. Középiskolás koromban mindenképpen az irodalommal kapcsolatos munkát szerettem volna vállalni, tanárnak készültem. A mostani fiatalok kevéssé értik, hogy 1948-ban mi késztetett valakit arra, hogy bár az írott szóval szeretett volna foglalkozni, mégis olyan foglalkozást válasszon, amiben materiálisan tehet valamit.
– Ez belső döntés volt, nem?
– Igen. Akkor még simán fölvettek mind a két szakra, vagyis a magyar–francia szakra, illetve az orvosi egyetemre. Hirtelen rájöttem, hogy mielőtt szólnék az emberekhez, előtte tennem is kellene valamit értük. Ezért mentem az orvosi egyetemre. Ez azonban nem független attól, hogy akkor már érezhető volt a levegőben, hogy az egyetemnek a régi szakmacentrikus orientációját egy politikai orientáció fogja felváltani. Ez azonban az orvosi egyetemen tanultakat nem befolyásolhatta, a humán szakokat igen. Természetesen a későbbi elhelyezkedésnél már fontos szempont volt a politikai orientáció.
– S miért épp a tüdőgyógyászatot választotta?
– Az élet hozta így. Nem választottam. A biokémiai intézetben kezdtem, s az akkori személyzeti felelősök (káderek) szerint származásomnál fogva nem voltam alkalmas az ifjúság nevelésére. Még egy kicsit laboratóriumoztam, majd átmentem az akkori Szabadság hegyi gyermekszanatóriumba, amely tüdőbeteg gyerekekkel foglalkozott, s itt is maradtam.
– Utána került Miskolcra, ahol egyetemi tanár lett?
– Ötvenéves koromon túl már úgy éreztem, hogy valami egészen mással fogok foglalkozni, ha nyugdíjas leszek. Addigra már elég sok esszét megírtam, kezdték megismerni a nevemet, s külső óraadóként először Pécsett, majd Miskolcon tanítottam modern magyar irodalmat, főleg költészetet. Jelenleg a Pázmány Péter Tudományegyetemen tanítok. Egyszerre fejeztem be az orvosi munkámat, s a miskolci tanítást. Hetvenéves koromban.
– A gyermekszanatórium után hová ment?
– Utána laboratóriumba kerültem, majd rendelőintézetbe, s végül a tüdőgondozóba, ahol 58 éves koromig dolgoztam. Majd a családi körülményeim, a fáradtság és a betegségem miatt elmentem nyugdíjba. Pár hónap múlva azonban visszahívtak helyettesnek, s ezt is hetvenéves koromig csináltam.
– Az írás és az orvosi munka ezek szerint párhuzamosan futó két élet volt.
– Az orvosi egyetem kezdetétől, 1948-tól 1957-ig egyáltalán nem írtam, majd 56-57-ben kezdtem el megint.
– Miért ilyen későn kezdett el publikálni?
– Középiskolás koromban már jelentek meg írásaim, majd az orvosi egyetem idején ezzel kvázi szakítottam. 1956 után nagyon megpezsdült az élet, s minden újra kezdődött bennem. Esszékkel kezdtem, aztán verseket írtam. Az azonban igaz, hogy az utóbbi néhány évben felgyorsult az életem. 2000 óta évente átlag egy, de 2000 óta majdnem minden évben jelent meg könyvem. A Költők egymás közt című antológiával nagyjából egy időben megjelent az abban publikált anyag verseskönyv formájában, majd egy esszékötet, egy regény, aztán évekig nem írtam, később megjelent egy második kötet. Amikor panaszkodtam egy barátomnak amiatt, hogy borzasztó lassú vagyok, sokat piszmogok és nehezen szánom rá magam, hogy a szövegeimen dolgozzam, azt mondta, hogy biztosan van egy belső órám, ami azt sugallja, hogy még van ideje a dolgoknak. Ez az óra most már azt jelzi, hogy siessek.
– Egy kulturális műsorban Eörsi Istvánnal, Babarczy Eszterrel a halálról és a betegségről beszélgettek. Máshogy közelít a halálhoz a költő, mint az orvos? Valamelyest két dolognak kéne lennie, vagy ez egy?
– Amikor a halálról beszélek vagy írok, azt nem az orvosi tapasztalataim alapján teszem. Kezdetben, mint minden fiatal orvosnak, nekem is nehéz volt szembesülni a halállal, és azzal, hogy vannak, akiken nem lehet segíteni, csak végigkísérni lehet a betegségüket. Iszonyúan megviselt a halálfélelmük. Ez a saját szándékaimnak és a munkámnak a frusztrációja is volt. Költőként mindig foglalkoztatott a létezés és az elmúlás kérdése, de ezek az írások, amelyek mostanában a halálról szólnak, ezek leginkább a szenvedő én szempontjából beszélnek a halálról. Sokat voltam beteg, és 2000-ben félig-meddig meg is haltam…


– Ön arról beszélt, hogy azért kellett majdnem meghalnia, hogy megtanulja, mi a halál.
– Akkor már megjelent Nádas Péter Saját halál című könyve, amely után írtam egy rövid reflexiót azzal, hogy nem minden halál olyan szép, ahogy ő leírta, alagútélmény, fényesség stb. Nekem borzasztó volt; rettenetes élményben volt részem, amikor megpróbáltak reanimálni. Utána hosszú ideig küszködtem a halálfélelemmel. Úgy éreztem később, hogy ott még nem érkezett el az ideje a végnek, s ha majd elérkezik valóban – gondoltam –, akkor talán az már nem lesz annyira rettenetes. De elképzelhető, hogy csak magam csapom be. Amikor egy pillanatra magamhoz tértem, úgy éreztem, mintha borzasztó mélyről haladnék fölfelé, de amit lent hagyok, az a sűrű feketeség. Nem tudom máshogy megfogalmazni, mint hogy a lélek nélküli anyag. Rémisztő és szörnyű képzet volt.
– Lélek nélküli anyag marad? Ennyire élesen elválik egymástól az anyag és a lélek?
– Ez olyan élmény, olyan valami, amely a mi gondolkozásrendszerünk számára pillanatnyilag felfoghatatlan. A semmi maga. Azt hiszem, a semmi marad utánunk.
– Csak szelídíteni próbáljuk ezeket a viszonyokat?
– Hát, igen.
– Akkor miért van az, hogy olyan sok helyütt lehet olvasni a halálközeli élményekről, s azok mind gyönyörforrásként nevezik meg azt?
– Nem tudom. Ám ha azt mondják, akkor úgy van. Azt belénk sulykolták az egyetemen, hogy a betegnek mindig igaza van. Nyilvánvaló, hogy így érzik. Én ellenben másként érzem. Nem lehet egyértelműen eldönteni.
– Ez nem a mi fennhatóságunk alá tartozik.
– Könnyen lehet, hogy most olyan áramlat az uralkodó, amelyben inkább azok írják meg az élményeiket, akik jól érezték magukat.
– Hogy mi kerül be a nagy körforgásba, azaz milyen téma válik közbeszéd tárgyává, az nagyon izgalmas kérdés. Mi válik aktuálissá és milyen téma – bár egy másik szempontrendszer szerint nagyon is aktuális – marad mégis évekig, esetleg évtizedekig a süllyesztőben, hogy aztán később járja be az útját. Ez a művészetben, a tudományban is így van. Vannak dolgok, amelyek később futják meg köreiket, amiatt, hogy nem ismerték fel a jelentőségüket, vagy mesterségesen visszatartották mint „világinformációt".
Úgy vélem, hogy a halál orvosként átláthatóbb rendszeren belül marad, amelyben bizonyos dolgok bizonyos következményekkel járnak. Költőként azonban ez a rendszer feloldódik térben és időben, s nem létezik.
– Ha orvos gondol a halálra, akkor egy bizonyos határig el tud jutni, leképezheti magának, hogy pontosan mi történik. Ha azt mondom, hogy leállt a szívműködés, az egyféle kifejezése a dolognak. Vagy azt mondom, hogy a lélek elszállt a testből, ez jelentheti ugyanazt, de egészen más nyelven kifejezve. Nem összevethetők egymással. Az, amit egy orvos a halál beálltával elmond, az igaz, valóságos dolog. Amit az ember arról gondol, hogy mi lesz velünk, ha meghalunk, és milyen létezésformába megyünk át, az egy másféle igazság. A bizonyíthatatlan igazság kerülgetése. Nem mondom, hogy az egyik többet mond, mint a másik. Azt azonban erőteljesen mondom, hogy összemérhetetlen nyelveken beszél. Lefordíthatatlan egyik a másikra.
– Azt írta Balassa Péter esztétának Az emlékeink sorsa című írásában, hogy „… valójában az emlékeinkért élünk."
– Igen, ezt a halála után írtam.
– Ez azt jelenti, hogy nincs jelen idő?
– Nem, ez azt jelenti, hogy az, akik most vagyunk, olyan alapokon lettünk a mai létformánk részesévé, amelyben minden összegyűlik abból, amit eddig éltünk – akár tudatosan, akár tudattalanul. Aztán továbbgondoltam, hogy hová lesz, mi marad meg belőle, milyen töredékrészt őrzünk emlékként, és milyen óriási részt elfeledett emlékként…
– Néha bevillan valami, amiről nem is tudom, hogy az én emlékem-e, mert olyan ismeretlen.
– A múltkor eszembe jutott valami, amire biztos, hogy gyermekkoromban gondoltam. A kérdés, hogy miért éppen most jön elő.
– Talán valamit előkészít az az információ. Valamiféle viszonyra figyelmeztet.
– Lehet.
– Jó pár éve foglalkozom az idővel, amelynek köze van az emlékekhez, emléknyomokhoz is. Épp ezért én egy kicsit más oldalról nézem ezt a dolgot. Azt vizsgálom, hogy létezhetünk-e jelen időben. Egyrészt, amit kimondok vagy történik velem, rögtön múlt lesz, mihelyt megtörtént. Bizonyos történeteim, történeteink alapján következtethetek a jövőre, egyszerűen előkészítik a jövőt. Ezáltal a jövőt is láthatom, ha odafigyelek minden történetemre, vagy arra, amit én kreálok. A kérdés, hogy mennyire vagyunk benne az időben, vagy hogy melyik időben vagyunk benne.
– Azt hiszem, egyszerre vagyunk benne a folyamatos időben, és vagyunk egy olyan létformában, amelyben nem létezik az idő. El tudom képzelni, hogy a jelen idő, az mindig kilépés az időből oda, ahol mást tud a létezés, mint az idő. Ugyanakkor ez mégsem elválasztható egymástól, mert mindig érezzük az idő múlását. A legfontosabb, hogy az érzelmi struktúránk állandóan ketyeg bennünk, mint egy óra. De én azt hiszem, hogy ez az „időben lét” és az „időtlenségben lét” olyan kettősség az emberben, amely csak látszatként tud megjelenni.
– De határozottan vannak olyan létélményeink, amelyekben nincs idő.
– Vannak, igen.
– Nem is tudjuk elhelyezni őket mint mégis legfontosabb emléknyomokat.
– Abban a pillanatban nem éreztük azt, hogy időtlenek. Ezek életünk nagy pillanatai.
– Gyakorlatilag a művészetnek is az a célja, amennyiben lehet célról beszélni – nem lehet –, hogy kiszakítson az időből, és átvigyen egy másik dimenzióba.
– Nem tudom megmondani, hogy mi a művészet célja. Elég sokat foglalkoztam ezzel, és azt kell mondanom, hogy abban is kételkedem, hogy a művészet és a „szép" besorolható-e a „miért-azért" fogalomkörbe.
– Én eljutottam odáig, hogy a művészet művelése és értése „haszontalan”. Hihetetlen energiákat, érzeteket, időket és életeket emészt föl – a semmiért. Gyakorlati tanácsot nem ad; eljuttat ugyan valameddig a világ értésében, majd tökéletesen magamra hagy. Tehát bizonyos szempontból a művészet is kikerül a mi fogalmainkkal megfogalmazható világ öleléséből. Művészettel foglalkozni és érteni, egymással szinkronban megélt szenvedés és gyönyör. Talán nagyobbrészt fájdalmas gyönyör, ezért lehetetlen megszabadulni tőle. Dimenziót váltani segít, létélményeket mutat. Olyan ez, mint a kábítószer, rákap az ember, a saját démonjává teszi a művészet szeretetét. Soha többet nem lehet szabadulni tőle. Persze, itt nem a top 10-es művészeti listára gondolok. A szépség élménye kevés, nem juttat el oda, ahova a fájdalommal megélt szépség képes.
– Attól függ, hogy honnan nézzük. És attól függ, hogy mit nevez szépnek, mert időnként az ember előtt felvillan egy darázs vagy egy fűszál szépsége is. Ami a szép láttán elragad bennünket, elfoghat egy egészen kicsi apróságnak, például egy vonal ívének a látványától. Én már idős vagyok, és egyre kevesebbet tudok. Amit azelőtt még nyugodtan kimondtam, most már nehezen mondom ki, mert egy állítással egy időben más ellentétes állításokra is gondolok. Megtanultam – és ez az öregség nagy áldása, hogy az ember megtanulja –, hogy nem egyértelmű az igazság. A dolgokhoz sokfelől lehet közelíteni, s minden közelítésnek van érvényessége. Ami még nagyobb öröm az öregségben, hogy az ember már nem érzi azt a kötelezettséget, amit fiatal korában érzett, nevezetesen, hogy egyértelműen fogalmazza meg a világot.
– Azt a kötelezettséget sem érzi, hogy tenni kell? Hogy bele kell helyeznie az időbe a történeteit?
– Azt hiszem, hogy nem kötelezettségként érzem. Sokáig együtt éltem egy nagy művésszel, aki azt mondta, hogy „soha életemben nem csináltam olyat, amit éppen akkor ne szerettem volna".
– Ez nagy adomány.
– Én ezt nem mondhatom el, sajnos, ám többnyire én is azt csináltam, amit szerettem.
– Weöres Sándor a mestere volt?
– Valamennyire igen, de azért nagyon különböző a kettőnk világa.
– Gyönyörűségeket írt Önről. Azt, hogy talán nem is létezik magyar költészet, ami annyira éteri, mint az Öné.
– Igen, de ez egy kicsit meg is kötött, mert azt is írta, hogy nem tudjuk, hogy ez folytatható-e. Ezt követően hét évig nem írtam.
– Weöres Sándor úgy fogalmazta, hogy nem lehet eldönteni a versek témáját, nem lehet tudni, miről szólnak, mert az csak később jön elő…
– Nehéz eldönteni, hogy miről szólnak. Ez egyébként egy költői irányzat, vagyis az az alapállás, hogy elég, ha én tudom pontosan a vers körülményeit stb. De én nem akartam, és nem akarok úgy beszélni, hogy ne lehessen meghatározni a témát. Habár nem nagyon szoktam arról verset írni, ami aktuálisan megtörtént. Igyekszem úgy megfogalmazni, hogy mindenki számára legyen fogódzó, és hogy mindenki tudja, hogy ott vagyok a szöveg mögött.
– Miért nem írt hét évig?
– Mert nem akartam rosszabbat írni. Negyven- és ötvenéves korom között volt ez a szünet, de az a hét év hosszabb idő volt akkor, mint most.
– Van egy romantikus elképzelés a művészetről, azaz, hogy egyetlen, ámde jelentős művet kell létrehozni.
– Nekem is ez a véleményem, mégsem tartottam magam ehhez.
– Ez keveseknek sikerült. Csak ki tudja, hogy melyik úton jutunk el ahhoz az egyhez? Sok orvossal készítettem interjút, akik művésznek indultak, s szakorvos vagy kutatóorvos vált belőlük. Emiatt megmaradt bennük a sorsválasztás nyitottsága, vagyis az, amikor az ember a sorsára kerül. A művészet bizonyos viszonyítási pontjait felfogják, és nagyon nyitottak maradtak. Velük beszélgettem arról, hogy mi lehet a tudomány és a művészet kapcsolata. Ön szerint van ilyen kapcsolat? Az egyik, ugye rendszerez és a tiszta, egyenes irányú átjárásokat kutatja. A másik szétrombol maga körül mindent és egy új rendszert hoz létre ugyanabból az anyagból.
– Azt hiszem – és ez nagyon merész állítás a részemről –, hogy van a világban egy rendszer, amely mindenféle megjelenési módokon keresztül láthatóvá válik. Csak elég mélyen kell keresni hozzá a viszonyítható pontokat. Mondjuk a biológia vagy a makrokozmosz rendszerei többé-kevésbé – csak itt jön az a kérdés, hogy milyen áttételeken keresztül – megfelelnek a mi emberi világunk rendszereinek.
– Egy nagy élményű beszélgetőpartnerem, Csermely Péter biokémikus-hálózatkutató véleménye szerint is így van. A hálózatkutatás alaptétele, hogy ami egy bizonyos sejtrendszeren belül történik, egy társadalmi csoportra vetítve is modellezhető. A rémisztő ebben a dologban, hogy kiszámítható.
– Rémisztő, ám ebben a számunkra az a jó, hogy elvileg kiszámítható, de mi nem tudjuk kiszámítani.
– De hát ő ki tudja…
– Õ igen. Átlátja a rendszert. Mert azért ezek a rendszerek, és nem a rendszerek inkarnációi, hogy úgy mondjam. Van egy váz, egy szerkezet, de azt, hogy abban milyen szavakat használunk, és azokon belül milyen kötések jönnek létre, leképezhetők, mint egy nagyobbnak a kisebb része is. Én ehhez egyáltalán nem értek, de a fraktálok mégis nagyon megragadtak. Azok olyan rendszerek, amelyben a nagyobb egységek szerkezetének megfeleltethetők a kisebb egységek szerkezetei. A tüdő egy jellegzetes fraktálként ábrázolható. Ha egy egész tüdőt megnézünk, majd egy kis darabját is mikroszkóppal, csak akkor tudjuk megmondani, hogy mekkora részt vizsgálunk, ha ismerjük a mikroszkóp nagyítási arányát.
– Ez majdnem ugyanaz, amiről beszéltünk.
– Igen, de éppen most hallottam egy előadást erről, hogy mennyire nem ugyanaz, de ez már nem a mi területünk…
– A kutatókkal történt beszélgetéseim eredménye az, hogy intuíció alapján dolgoznak. Természetesen alapvetően fontosak a számítások, de döntési helyzetben mindig afelé hajlanak, amit éreznek is.
– A gyakorlati orvoslásban is helye van az intuíciónak.
– Talán ez az, amiről Ön beszélt, hogy ha nagyon mélyen keressük azt a rendszert, megtaláljuk… De mi lehet az a rendszer? Az összefüggéseket kell keresni, vagy a viszonyítási pontokat kell megnevezni? Vagy merészelni megnevezni? Ha lehet ilyenről beszélni, akkor szerintem az intuíció lehet az egyik olyan kapocs, amely közelebb visz ehhez a rendszerhez.
– Minden bizonnyal óriási szerepe van, de ehhez szükséges kontroll is. A kontroll olyan dolog, amelyben valóban minden műfajnak a saját nyelvén kell kérdezni. Azt mondják, hogy a helyes kérdést föltenni a legnagyobb tudomány. Egy matematikus vagy egy költő számára ez a helyes kérdés egész más tartományban létezik, és más az értés pontosságának a jellege. Sőt, a bizonyítás igazságtartalmának is. Egy matematikusnál vannak bizonyos matematikai igazságok, amelyeknek, ha megfelelnek a dolgai, akkor azok beilleszthetők a nagy rendszerbe. A költészet olvasásakor talán vannak ilyen igazságok is, de ezek elvileg nem kontrollálhatók, nem továbbépíthetők. Minden félévben azzal kezdem a szemesztert, hogy azt a szót, hogy igazság, hagyják kint az ajtó előtt. Nincs igazság. Megértések vannak, és én csak annyival tudok többet, hogy már régebben foglalkozom a témával. Talán több asszociáció jut eszembe róla, mint aki kevesebbszer olvasta, de nem mondom, hogy az én értelmezésem igazabb lehet, mint az övék.
– Megfogadják a diákok ezt a tanácsot?
– Igen, már egy-két hónap után el merik mondani a véleményüket. Nyilván ehhez kell a szabadság érzése…
– Van-e különbség abban, hogy hogyan lehet átadni ugyanazt a dolgot ma, mint jó pár éve?
– Nem tapasztaltam ilyet, mert én soha nem tanítottam kötelező tárgyat, így mindig azok jönnek hozzám, akik engem választottak. A hozzám forduló diákok generációi között nem találok nagy különbséget.
– A felvételi beszélgetés elmaradása lehetetlen helyzetet szül, az oktatási intézmény nem ismeri azt, akit felvesz. S az alkalmasság talán túl van a tesztek helyes kitöltésén.
– Az orvosi egyetem felvételijénél gyakran előfordul, hogy tökéletesen kitöltik a felvételi kérdőívet, a biológiai ismeret a kisujjukban van; mégis, az ember egy idő után megérzi, hogy kiből lesz orvos, és kiből nem.
Gyimesi Andrea
Beney Zsuzsa 1930. április 21-én született Budapesten.
1954: tüdőgyógyász szakorvosi diplomát kap.
1954–1987: tüdőgyógyászként dolgozik.
1969: a Költők egymás közt című antológiában Weöres Sándor ajánlja.
1993: az irodalomtudományok kandidátusa, a Miskolci Egyetem docense, egyetemi tanára.
Főbb díjak
1979 Füst Milán-jutalom.
1990 József Attila-díj.
1990 a Szépirodalmi Könyvkiadó Nívódíja.
1992 Holmi kritikapályázatának díja.
1991 Kortárs-nívódíj,Soros-életműdíj.
Művei
1972 Tűzföld (versek); 1972 Cérnahangra (gyerekversek); 1973 Ikertanulmányok (esszék); 1974 Rontás (regény); 1979 Nyitva van az aranykapu (verselemzések gyermekeknek); 1981 A második szó (versek); 1987 Gyász (versek); 1987 Napló, előtte és utána (regény); 1989 József Attila-tanulmányok (esszék); 1990 Tűzföldi táj (Válogatott és új versek); 1992 Versek a labirintusból (versek); 1993 Szó és csend között; 1999 A gondolat metaforái, Esszék József Attila költészetéről (esszék); 2000 Két parton (versek); 2003 A tárgytalan lét (versek); 2004 Tél (versek); 2005 Se tűz, se éj (versek)




Kapcsolódó anyagok

A random variancia mint karcinogén tényező?

A gyógyszerészi gondozás a magas vérnyomás kezelésében

„Kivisszük a betegséget, behozzuk az egészséget”: tavaszi gyógyító hiedelmek

A hypertonia története - Paul Dudley White (1886-1973)

Társasági hírek

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

A bor íve

Az alkimisták szerették volna felfedezni a Bölcsek Kövét, amely a tudás végtelenjét adhatja az emberiségnek; meg akarták találni az örök fiatalság kulcsát, a Halhatatlanság Elixírjét; és meg akarták találni, hogy hogyan lehet egyik fémet a másikba átalakítani. Vida Péter szekszárdi borász igazi alkimista.

Tovább


Spirituális rokkantak és szenvedélyes józanok - Beszélgetés dr. Kelemen Gábor addiktológussal

Az úgynevezett szenvedélybetegségek egyszerre betegítik meg az emberi testet, lelket, szellemet és kapcsolatrendszert. Az a kérdés, hogy mit tekintünk betegségnek, történelmileg változik.

Tovább


Egy nehezen felismerhető betegség

Dr. Simon László gasztroenterológusprofesszor beszélget a Magyar Crohn-Colitises Betegek Országos Egyesületének (MCCBE) képviselőivel: Kriszt Magdolna elnökkel, Vuncs Judit vezetőségi taggal, Fekete Krisztinával, aki hat évig vezette az egyesületet és Gréczi Judittal, aki vezetőségi tag, védőnő és egészségfejlesztőmentálhigiénikus.

Tovább


A Láthatatlan kiállítás üzenete

Kiléptünk egy ajtón hunyorogva és kissé kábán az átélt élményektől. A katarzis tiszta, élő, egyértelmű érzésével. Nem is kérdés, hogy felemelő dolgot éltünk át - a megszülető emberi közösségét. Hogy úrrá lettünk a bajon, legyőztük a sötétséget.

Tovább