hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


A filozófus, "idegesítő figura"


A filozófus,
Nagy Zsuzsanna
| |
 

– A LAM-ban publikált Medikalizáció sorozatával egy új fogalmat tett közismertté, mondhatjuk, vezetett be az orvoslással foglalkozó hazai társadalomtudományi közbeszédbe. Most hogyan definiálná azt?

– A medikalizáció azt jelenti, hogy a nyugati ember életének egyre több problémája kerül a medicina és az egészségügyi rendszer „fennhatósága” alá. Egyre szaporodnak azok az élettel járó kérdések, amelyeket az orvosi modell alkalmazásával vélünk enyhíthetőknek: betegség, testi ok, terápia, gyógyulás – és mindez az egyén szintjén. Ez első látásra az orvosi hatalom megnövekedését jelenti, de alaposabb „kivizsgálás” után a kép nem ilyen egyértelmű: minél több életprobléma nyomul be az orvosi rendelőbe, annál több frusztrációt is okozhat ez a folyamat az orvos számára, mert a hagyományos biomedikális eszközök egyre kevésbé alkalmasak ezek kezelésére.
Ez megrázza a hagyományos orvosi identitást is. Például a hosszas munkanélküliség okozta céltalanság-érzetre és a következményes depressziós tünetekre aligha jelentenek megoldást az antidepresszánsok. Ám ezek a szenvedő emberek újra és újra az orvosi rendelőben fognak kikötni, mert bajuk „orvoslását” a mai kulturális miliőben majdnem kizárólag az orvostól remélhetik. Éppen most olvastam, hogy egy vizsgálat kimutatta: az unatkozó emberek fiatalabban halnak meg, mint a nem unatkozók. Lehet, hogy az unalom is orvosi problémává válik, és akkor mit tehet gyógyítására az orvos azzal az eszközrendszerrel, amellyel az elmúlt évtizedekben felszerelkezett?



– Tapasztalt ellenállást a dolog tárgyalásával kapcsolatban a hazai porondon?

– A hazai szakmai körök attitűdjében a medicina társadalmi, kulturális, filozófiai problémái még mindig a „hab a tortán” szerepét töltik. Ezt nagymértékben az a - már tradicionálisnak is tekinthető - hit alapozza meg, amely a medicinával kapcsolatban felmerülő kérdések megválaszolását majdnem kizárólag a természettudományoktól várja, és azt tekinti az orvos számára érvényes tudásnak, amely e tudományágak narratívájában fogalmazódik meg.
De nem keseregni akarok ezen, mert minél jobban beástam magam az elmúlt években a modern medicina „életrajzába”, annál inkább megértem, hogy ez miért alakult így.
Már Virchow társadalomtudománynak nevezte a medicinát, amely azután döntően a biológiai tudományokra támaszkodva működött. De a virchowi definíció fokozatosan életre kel, mert számos más jelenség mellett maga a medikalizáció is az orvosi problémák és a társadalmi-kulturális viszonyok szoros összefüggésére utal.
Egyébként pedig e tekintetben is változnak az idők, hiszen a LAM felvállalta, a szerkesztőség pedig lelkesen támogatta a Medikalizáció sorozatot. A „lassú víz partot mos” bölcsessége itt is érvényes… Kulturálisan mélyen gyökerező hit és attitűdrendszerek csak vonakodva változnak, még akkor is, ha a rájuk épített magatartás egyre nagyobb elégedetlenséggel tölti el a játszmában részvevőket.

– A sorozat nem hazai példákra épített?

– A medikalizációval kapcsolatban olyan témákkal foglalkoztam és olyan argumentumokat alkalmaztam, amelyeknek a többsége a külföldi vezető orvosi lapokban és jeles kiadók által publikált könyvekben megjelentek. Természetesen vitákat váltottak ki ott is, de nem nagyon találkoztam olyan véleményekkel, amelyek a „velünk vagy ellenünk” alapján úgy radikalizálták volna a problémák felvetését, hogy szakmaellenesnek nyilvánították volna a szerzőket. A sorozattal kapcsolatban eleinte meglepett, hogy egyesek számára a szövegek nem konkrét tartalmukban érdekesek, hanem projekciós felület szerepét töltik be, amelyekre saját szorongásaikat, félelmeiket vetíthetik ki, és ezért aztán a szerzőt „büntethetik”. Így lehet maga a medikalizácó felvetése önmagában véve is „orvosellenes”, vagy egy betegségkategória eltúlzott használatáról szóló cikk az adott betegség egyáltalában vett létének a megkérdőjelezése.

– Vitát generált a sorozat?

– Nyilván ez az olykor nem is nyílt - inkább a háttérben címkéző attitűd nem esett jól, de azt hiszem, az a legfontosabb, hogy korrekt és hiteles módon kell a szövegeket megírni és a témával kapcsolatos főbb argumentumokat megfogalmazni. Az olvasó interpretációi már kívül esnek a szerző hatókörén. Jobb lenne persze, ha alaposabb viták lennének egy-egy témával kapcsolatban, mert akkor az álláspontok jobban tisztázódhatnának, de a jelenlegi vitakultúrában erre nemigen lehet számítani. A mindig a „mainstream”-be törekvés pedig hosszabb távon szakmailag nem fizetődik ki.

– Ön alapképzettségénél fogva filozófus, a Debreceni Egyetem Magatartástudományi Intézetének docense. Olvasható a diákok egyik blogjában, hogy népszerű előadó.
Milyen ambíciói vannak a tanításban, milyen jellegű tudást, szemléletet kíván átadni a hallgatóknak?


– Én elsősorban tanárember vagyok, egyetemi oktató. A tudományos munkámon is azt veszem észre, hogy gyakran olyan kérdésekkel foglalkozom, amelyek valahogyan az oktatással kapcsolatban vetődtek fel. Mindig is úgy képzeltem el, hogy a tanár legfőbb hatása (impaktja) azon a több száz diákon mérhető, akiket a pályafutása alatt tanít. Persze itt mérhetőségen nem a ma oly divatos kvantifikálhatóságot értem, hanem azokat a gyakran szubtilis hatásokat, amelyek a diákok lelkében egy-egy sikerültebb óra, különösen egy-egy kurzus révén végbe mennek.
Szakmámból fakadóan is, én provokálni akarom a hallgatókat – gondolkodásra provokálni. Olykor szomorúan látom, hogy mennyire nem „lázadó” a hallgatók egy jelentős része; mennyire megadóan, passzívan fogadja az elé tett szellemi táplálékot; mennyire nincsenek kérdései, amelyek persze nem semmiből jönnének, hanem olyan attitűdből fakadnak, amelyben a világ és a szakma „életbevágóan fontos” problémákkal teltként jelenik meg. Annak, aki csak túlélésre játszik, egyetlen fő célja van: hogyan lehet minél egyszerűbben megúszni egy kurzust és megszerezni az abszolválásról szóló igazolást.

– Min múlik a színvonalas egyetemi oktatás?

– Végtére is a jó egyetemi oktatáshoz számos dolog szükséges, de mindegyik eltörpül jelentőségében ahhoz képest, hogy olyan diákok kellenek, akik szeretnének valamit megtanulni, és olyan tanárok, akik szeretnének valamit megtanítani. Ha a színvonalas egyetemi oktatás e két alapfeltétele meggyengül, akkor az összes többi „fényes” infrastrukturális elem csak elegáns díszletnek bizonyulhat egy nem túl jó színdarabban.



– Mi jellemzi véleménye szerint a mai medicinát?

– Egyszerre jellemzi a technikai-technológiai fejlődés (általában ezt szokták hangsúlyozni), de egyben az is, hogy a betegek nagy részének nem egy-egy testrésze fáj, hanem az életük maga. Így mind a beteg, mind az orvos személyiségének jelentősége megnövekszik a gyógyítás folyamatában. Egyszerre fokozódik tehát az elszemélytelenítő technikai-technológiai rutin hatalma és az ezt kritizáló, ezzel ellentétes tendenciák iránti igény.
A magamfajtának az az egyik legfontosabb kötelessége az oktatásban, hogy tegye fogékonnyá a hallgatókat akár igen eltérő filozófiájú megközelítési módok iránt, hogy ne egyetlen nézőpontból szemléljék szakmájuk világát – részben ezt jelenti az a bizonyos gondolkodás.

– A reformpszichiátria egyik legfontosabb vívmánya a Lelki Egészség Fórumának (LEF) létrejötte, mely egy internetes közösségszervező oldalból nőtt ki. Ön az alapítók közé tartozik? Milyen okok vezettek ennek megszervezéséhez?

– Az én interpretációmban azért alakult meg a Lelki Egészség Fóruma, mert a pszichiátriával kapcsolatban számos olyan teoretikus és gyakorlati probléma vetődött fel az utóbbi évtizedekben, amelynek a hazai recepciója finoman szólva szegényes volt. Egyszer a szakma egyik vezetője egy kerekasztal-beszélgetésben, miután résztvevőként néhány ilyen problémáról szóltam, úgy fogalmazott, hogy „ezeket csak azért szokták mondani, hogy idegesítsék a pszichiátereket”. Azt feleltem, hogy ezt a magatartást az én szakmámban inkább gondolkodásnak nevezik. A LEF-ben néhány elismert pszichiáter, pszichológus és más mentális egészségügyhöz kötődő szakember úgy gondolta, hogy a szőnyeg alatt már nincs több hely. Természetesen nagyon sok kérdésről van szó, az „egyetemes” pszichiátria alapjait illető problémákról és a hazai akut ügyekről egyaránt.
Lelkesen üdvözöltem a LEF létrejöttét, mert nagyon frusztrált, hogy a nemzetközi szakirodalomban már hosszú évek óta tárgyalt, itthon kényesnek számító kérdések „misztikus módon” elpárolognak, mire a hazai szakemberekhez jutnának. Egy jeles kollégám például egy alapos és kiváló könyvet publikált a pszichiátria etikai kérdéseiről. Ez normális esetben nagy és ünnepelt eseménye kellene, hogy legyen a szakmának. De e helyett csak a csendet halljuk. Nyilván vannak a könyvnek olyan argumentumai, amelyek nem kedvesek néhány „opinion leader” számára… A tudományos konferenciák megkövesedett rituáléi pedig nem hagynak teret a „végeken” dolgozók akut problémái megbeszélésének. Az a fajta „glásznoszty”, amely a LEF internetes vitafórumát és összejöveteleit jellemzi, nyilván sért hatalmi és presztízs érdekeket, de a pszichiátria jövőjének és a betegeik érdekeinek biztos vagyok benne, hogy jót tesz. Ezért drukkolok – többnyire érdeklődő megfigyelőként – annak, hogy a LEF betöltse vállalt szerepét.

– Úgy értesültünk, hogy megalakult az Egészségügyi Humán Tudományok Tanszéke (EHTT) a debreceni Magatartástudományi Intézeten belül – és ön lett a vezetője. Nos, tudomásom szerint még nem történt meg a magyar orvosi fakultásokon , hogy a bölcsészettudományok tanszéket kaptak volna. Milyen indokok alapján született meg ez az új szerveződés?

– Valószínűleg tényleg egyedülálló a hazai egészségügyi felsőoktatásban, hogy a humán tudományok saját tanszéket kapnak. Nem hiszem, hogy ezt a fejleményt túl kellene értékelni. De azért mégis fontos, hogy a klinikai és élettudományok „országában” a humaniórák kisebbsége is „képviseletet” kapott. Természeten ehhez a terepet két tényező nagymértékben előkészítette: az egyik a Magatartástudományi Intézet, amely 1997 óta kiváló inkubátort jelentett az egészségügyhöz kapcsolódó humaniórák kibontakozásához, a másikat pedig a Népegészségügyi Kar működése jelenti, amely nagy súllyal jeleníti meg a társadalmi szempontot az egészségügyben, ezzel megfelelő környezetet nyújt a humán tudományok számára. Amellett, hogy a EHTT a Magatartástudományi Intézet részeként működik, továbbra is élvezi a pszichológiai tudományokkal való szoros együttműködés előnyeit.
Ezen előzmények után értékelték úgy a felelős vezetők, hogy a humaniórák kellő szakmai súlyt jelentenek és megfelelően fontosak az egészségügyi és orvosképzésben ahhoz, hogy szervezetileg is megerősödjön identitásuk.

– Mivel foglalkozik a teória szintjén mostanában?

– A mi korunkból nézve például az tűnik meggondolandónak, hogy az élet meghosszabbítása nem volt mindig az orvos feladata. Azt vizsgálom mostanában, hogy mitől vált ez a feladat ilyen magától értetődővé mára, és hogy ennek milyen konzekvenciái vannak az orvos identitására és tevékenységére nézve. Mert a filozófus mindenhol a töréseket, a réseket, a következetlenségeket keresi, és olyan dolgokra csodálkozik rá, amelyek minden „normális” ember számára magától értetődőek. Ezért is olyan idegesítő figurák, ha jól teszik a dolgukat. Ilyen „idegesítő figura” szeretnék maradni, ameddig csak lehet.

NZS

Kapcsolódó anyagok: Nőnek lenni betegség

Gyógyír szerelmi megszállottságra

Már a tudomány sem a régi

A gyógyszeripar ellen vagy a megbízhatóbb tudásért?

Bálványunk a pirula



Kapcsolódó anyagok

Édesítőszerek a konyhánkban

Lisztérzékenység, gluténmentesség I.

Otthoni torna - 10 leggyakoribb hiba, ami elkerülhető

Beszélgetni kell a beteg gyerekkel

Mozgásban gátol a lúdtalpasság

Hozzászólások:

1.,   Kapocsi Judit mondta   2010. Április 29., Csütörtök 09:36:15
Kedves Bánfalvi Attila!

Régóta nagy érdeklődéssel és élvezettel olvasom az Ön cikkeit. Nagyszerű dolog, hogy a LAM sokszor közöl öntől. Nem szertnék túlzásokba esni, de magával ragadó a stílusa, és azzal, amit mond, amit képvisel szinte teljesen egyetértek. Jó lenne, ha ezek a gondolatok átmenve a mindennapi gyakorlatba javítanának az orvos-beteg kapcsolaton, ésszerűbbé tennék a betegek ellátását. Én minden esetre ezért küzdök a magam területén, és erre oktatom a medikusokat is. El nem tudom képzelni, hogy magaára valamit is adó, igényes orvos hogyan értelmezheti az ön szavait támadásnak. Drukkolok, hogy bírja energiával, és még sokáig képes legyen "idegesítő figura" maradni. Üdvözlettel: Dr Kapocsi Judit, egyetemi docens, belgyógyász és klinikai farmakológus szakorvos, SE I-sz Belklinika. kapjud@bel1.sote.hu

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

„Kivisszük a betegséget, behozzuk az egészséget”: tavaszi gyógyító hiedelmek

Az érdekességre törekedve tekintjük át a magyar nyelvterület tavaszi gyógyító szokásait.

Tovább


Egy közös történet: Az Olaszliszkai

Egy színházi előadás arról, hogy miért érzi valaki annyira reménytelennek az életet ebben a pillanatban Magyarországon, hogy véget vessen az életének. És bár ez nem lehetett az alkotók szándéka, de egy előadás arról, hogy miért lett öngyilkos Borbély Szilárd.

Tovább


Tényeken innen és túl -- személyes gondolatok

A tavalyi év szava az angol Oxford szótár szerkesztősége szerint nemzetközi szinten a „post-truth” kifejezés volt. A német nyelvészeti társaság, a Gesellschaft für deutsche Sprache pedig a „postfaktisch”-t választotta. Az angol kifejezés jelentése: igazság utáni, a németé: tények utáni.

Tovább


Kiállításajánló: A természet fogaskerekei

Venczel Attila egy autonóm újrakezdő, aki az élete több területén is anakronisztikusnak számító eljárások felé fordult. Hagyományőrző fotográfiával foglalkozik, hagyományőrző lövészettel, és kézműves nyomdát üzemeltet

Tovább


A filozófus, "idegesítő figura"