hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


Amikor az orvos egyben filozófus is volt


Amikor az orvos egyben filozófus is volt

| |
 

Habár a filozófusok, a bölcsesség szeretői minden korban kevesen vannak, a filozófiának léteznek sűrűsödési időszakai. Ilyen koncentrált periódus volt az ókori görög (athéni) civilizáció aranykora. A medicina értékrendjét, metafizikáját (az aktív eutanázia és a magzatelhajtás tilalmát, „a beteg java a legfőbb törvény” -t) az aszklépioszi hagyomány alapján kinyilatkoztató, s az empirikusan vizsgálható fizikai hatóokról szóló kórtani elméletét (humorálpatológia) úgyszintén megteremtő Hippokratész kilenc évvel volt fiatalabb Szókratésznél, s amikor meghalt, Platón már az ötvenedik életévébe lépett. Platón későbbi tanítványa, a mindkét ágon orvoscsaládból származó Arisztotelész pedig akkoriban tanulta apjától a boncolást. A hellenisztikus kor egyik legnagyobb orvosa, Galénosz szerint, ahogy Hippokratész, úgy minden képzett orvos egyben filozófus is. Ezt a tételt igazolni látszott a középkor medicinája, amikor a legjobb orvosok egyben filozófusok is voltak. A kapcsolat fordítva nem állt fenn, noha több jelentős középkori filozófus (Avicenna, Averroës, Maimonidész, Vives, Paracelsus, Cardanio stb.) folytatott orvosi gyakorlatot, s még többen tartották fontosnak orvosi művek, illetve az orvostudomány tanulmányozását. Míg az orvosok esetében a filozófia képzettséget elemi fontosságúnak tekintették, addig a filozófusok nem filozófiai minőségükben, hanem főként megélhetési célból művelték a medicinát. Ugyanakkor – számos szakmától eltérően - mindkét hivatás sajátossága az, hogy az orvos, illetve filozófus (ahogy a pap) mint ember nem választható el a hivatását gyakorló személytől. A magánemberként pl. vérontásban résztvevő orvos és filozófus cselekménye küldetésének hitelességét kérdőjelezi meg. Az előbbi számára ugyanis az emberi élet védelme a legfőbb érték; az utóbbi esetében pedig az igaz élet keresése és életünk igazsága megvalósításának törekvése zárja ki - legalábbis békeidőben - a gyilkolást.

Filozófiatörténeti tetralógiájának második kötetében Heller Ágnes egyáltalán nem tekinti a görög-római civilizációt felváltó ezerkétszáz esztendőt átölelő periódust a kulturális és filozófiai visszaesés „sötét középkorának”. A különbség inkább az, hogy a középkor jelentős filozófusait időben és térben egyaránt igen nagy távolságok választják el egymástól. E kor filozófiájában, hatásának tartósságát és szélességét tekintve Augustinus áll az első helyen. A 14 hétre nyúló szemeszterben ő az egyetlen, akinek munkásságára Heller két külön alkalmat szentel.

A sötét középkor elnevezés a kora-reneszánsz költő, Petrarca nyomán terjedt el, aki az Ágoston utáni időszakot tenebrae-nek (sötétség, homályosság, árnyék) nevezte. A költő valószínűleg nem véletlenül választotta ezt a csak többes számban használt nőnemű főnevet a sötétség megnevezésére. Legalább hét egyéb nőnemű latin szót is választhatott volna erre a célra. Ám közülük a tenebrae kapcsolódik leginkább a húsvét előtti nagyhét keresztény liturgiájához. A fogalom jelentéstartománya a korabeli legnegatívabb cselekedetek, a hitetlenség, az igazságtalanság, a rossz, s Krisztus megfeszítése körére terjed ki. Ebben az értelemben használja a tenebrae fogalmát Ágoston is, pl. a Beszédek Szent János evangéliumáról című művében. Ez a sötétség nem üres, hanem közvetítő; magában rejti a feltámadás világosságának lehetőségét. Átmeneti sötétségről van tehát szó, objektíve bármennyire hosszan tartó is az átváltozás előkészítése. (Az öntudatra térés lehetőségét rejtő homályra, az alvás és ébrenlét közt lebegő átmenetiségre utal a pszichiátria ma már archaikusnak számító „tenebrózus” tudatzavar fogalma is.) Ágoston egyik újítása – amint ezt Heller aláhúzza - az idő filozófiai problematizálása, az emlékezetben megjelenített, a lélekben várakozó és megélt belső idő tárgykörének vizsgálata. Heller megpróbálja rehabilitálni a középkor általa újra felismert igen gazdag, sok tekintetben, pl. a hit és a tudás viszonya újragondolásában ma is nélkülözhetetlen filozófiai hagyományt. A ő problémája nem a veszteglő sötétség, hanem a bőség, melyből ki kell választania a filozófiai szempontból legbefolyásosabb szerzőket és műveket.

Ágoston a korai kereszténység érájának betetőzője, a keresztény filozófia megalapítója. Ő az, aki az újfajta önfeltárásra, önreflexióra, önmegváltoztatásra serkentő, terápiás hatású Vallomásokkal megalapozza a keresztény spiritualitást. Ágoston az idő tapasztalásának, az akarat szabadságának, s a bűnbeeséssel kapcsolatos emlékezés kérdésének másféle megvilágítása mellett, a szeretet középpontba állításával nyitott új utat a filozófiai gondolkodás számára. A Vallomások, melyben Ágoston megvallja bűneit és megköszöni az isteni áldást, Istenhez szólnak. „Augustinus Istene nem az elmélkedés, hanem a rajongás tárgya. Csak annak vallunk, akinek meg akarunk nyílni, meg akarunk nyilatkozni, aki előtt meztelenre akarunk vetkőzni, akitől azt kívánjuk, hogy szeressen bennünket. Ezt nem kívánta Platón a Szép és a Jó eszméjétől. A szép Platónnál az, amit szeretünk, nem az, aki törődik velünk, akinek meg akarunk mutatkozni, aki szeret bennünket” – írja Heller, megjegyezve, hogy a mű hitelessége a vallomást tevő személy Istennek való hiteles kapcsolatától függ. Ágoston önéletrajza két sikertörténetet egyesít, nyugtázza Heller, egyrészt megtalálja a mindent megváltó igazságot, másrészt kis vagyonú, vidéki retorikatanoncból Hippo nagyhatalmú püspökévé vált, aki hatalmi eszközökre tett szert ahhoz, hogy filozófiai ellenfeleit tönkretegye, eretnekké nyilvánításukkal. Célja elérése érdekében feláldozta élettársi (ágyasi) kapcsolatait, s a mindennapi örömöket. Megvilágosodása, önéletrajzi elbeszélése szerint, Plótinosz latinra fordított munkáinak tanulmányozását követően, hirtelen következett be. Ismétlődő gyermekhangot hallott: „tolle, lege” . A „vedd és olvasd” felszólítást égi jelnek tekintve felütötte a Bibliát, melyben Pál apostol testi kívánságokról való lemondást ajánló sorait látta meg. Az utolsó nagy „pogány” filozófus, a sztoikusokkal egyes dolgokban egyetértő, más kérdésekben őket bíráló, a keresztényekkel is vitázó újplatonista Plótinosz szégyellte, hogy lelket magába záró teste van. Plótinosz a szabad akarat filozófiai kérdésének első kifejezője. Szerinte akkor szabad az egyén akarata, ha a szellem, illetve az ész motiválja. Heller, aki Plótinosszal zárta filozófiatörténetének első kötetét, benne látja az ókortól a reneszánszig ívelő hidat. Művei nemcsak Ágostonban találtak visszhangra. Gondolatai felismerhetők Aquinói Tamás, Nicolaus Cusanus és Eckhart mester írásaiban, a Plótinosz-életművet latinra fordító Marsilio Ficinoról nem is beszélve.

A középkor jelentős filozófusai rendre valamely görög-latin filozófiai irányzat és egy monoteista vallás szintetizálói. Különösen sok kreativitást kíván az összeillesztés olyan esetekben, amikor a két nézet ellentmond egymásnak. Heller az egyiptomi és szíriai szultán, Szaladin udvari orvosa, a filozófiai műveket is író Maimonidész példájával illusztrálja, miképpen segítheti az orvosi hozzáértés egy filozófiai probléma megoldását. A Biblia kinyilatkoztatása szerint a világ - Isten kivételével – a semmiből, a nemlétből jött létre. Arisztotelész ellenben azt mondja, hogy az univerzum öröktől fogva létezik. A világ teremtéséről szóló bibliai történet kinyilatkoztatás, amit - ahogy Ágoston állította - csak az képes megérteni, aki hisz benne. A lényeget az eredettel azonosító Arisztotelész szerint a dolgok átalakulhatnak, de a semmiből nem keletkezhet valami (más szóval, a semmiből nem lesz semmi). Maimonidész orvosi tapasztalata alapján azt igyekszik bizonyítani, hogy a létező lényeges tulajdonságaiból jogosulatlan, sőt abszurd visszakövetkeztetni az eredetre, mert egyrészt a tapasztalatunkkal ellenkező is létezhet, másrészt a tulajdonságoknak megvan az időbeli kifejlődése, sorrendje. A tapasztalattal ellenkező valóság létezésének kísérleti igazolására még nincs empíriát rációval házasító módszere, de tervezni tud egy olyan gondolatkísérletet, melynek megbeszélése több későbbi filozófus, így Albertus Magnus és Aquinói Tamás példatárába is bekerült. E példa a következő: ha egy nőket sosem látott, férfiak közt nevelkedő fiúcska megkérdezi az apját arról, hogy miképpen jön létre az ember, akkor apja válaszát arról, hogy egy nő méhében nevelkedett, ahol nem ivott, nem evett, nem lélegzett, képtelenségnek fogja tartani, minthogy ellenkezik azzal a tapasztalatával, hogy bárki élhet akárcsak tíz percet is, nemhogy kilenc hónapon át lélegzés nélkül stb. A fiúcska következtető eljárása ugyanaz, mint Arisztotelészé. Mindketten helyesen írják le a valóságot, amit helytelenül az eredettel, sőt az igazsággal azonosítanak. Maimonidész, megelőlegezve a modern tudomány perspektivikus, többrétegű igazságfogalmát, kimutatja az igazság fragmentáltságát és folyamat jellegét. Amennyiben egy ismétlődő folyamatot ismerünk, a visszakövetkeztetés logikus. Az embrió kialakulásának a megtermékenyülés a feltétele, ennyiben tehát nem a semmiből keletkezik, de az azelőtt nem létezett, teljesen új lény, az egyedi gyermek (s ilyen a kísérlet szereplője is) mégis a nemlétből jön létre. Az univerzum pedig ugyanúgy egyedi, miként az orvos páciensei. Hozzáfűzhetném, amit Heller nem említ, hogy Arisztotelész boncolt és anatómiát tanult az apjától, Maimonidész viszont nem az élettelen test, hanem az élő ember természetéről, szerveinek fokozatos kifejlődéséről rendelkezett olyan orvosi tapasztalatokkal, melyek ezen a téren nem álltak ellentétben a teremtés bibliai verziójával.

Heller az Ágostonról szóló két fejezetben a diákokra hagyja a töprengést azon a kérdésen, hogy megszerzett világi hatalma, szinte filozófus-királyi státusz, hogyan hatott a nagy gondolkodó filozófiájára. Az ókor egyetlen filozófus császára, Marcus Aurelius bűnbakká tette és kivégeztette vagy száműzte a keresztényeket. A kései Ágoston fellépése a szabad akarat elmélete ellen, s az eretnekek üldözése kételyt ébreszt a személyes politikai hatalom és filozófia jótékony egymásra hatásának eshetőségében. A kötet arisztoteliánus arab és zsidó filozófiát, az ebből merítő skolasztika univerzália-vitáját (melynek kérdése az volt, hogy az egyedi dolgok mellett létezik-e önállóan az univerzálé, az egyetemes, vagy az csak egy név), s az első egyetemek vitastílusát bemutató fejezetei azt intonálják, hogy a toleráns vallásközi dialógus döntő szerepet játszott a filozófiai gondolkodás fejlődésében. Az igazságot a tekintély és az ész fényében kereső dialógusokban többnyire a három monoteista vallás (zsidó, keresztény, muszlim) képviselői és egy képzetlen laikus beszélgetnek. Az egy – minden eredeteként, szellemi szubsztanciájaként elgondolt - isten létezésében való megegyezés vitájuk közös nevezője.

A filozófia görögül író klasszikusai, évszázadokkal később, többnyire arabra, majd héberre fordítások után jelentek meg latinul. A középkor filozófiájának nyelve a latin. Ágoston se görögül, se héberül nem olvasott. Az őt megelőző egyházatyák közös nyelve a görög volt. Az eredeti héber szöveg mellett, az ötödik századig, a Bibliának is csak a görög fordítása volt teljes, habár Ágoston korára egyre több latin nyelvű fordítás (Vetus Latina) is rendelkezésre állt. Teljes latin nyelvű Biblia fordításon a 405-ben befejezett Vulgatán (az elnevezést később kapta) Jeromos négy évvel Augustinus keresztény hitre való megtérése előtt kezdett el dolgozni. Heller többször is felveti a fordítás dilemmájának témáját. A ferences rendi Roger Bacon úgy vélte, hogy minden művet eredetiben kell olvasni. Minthogy minden fordítás maga is értelmezés, az olvasó már csak egy értelmezett, eredeti környezetéből kiszakított, új nyelvi kultúrába átültetett szöveget kap. Jó két évszázaddal később aztán a Vulgatát javított formában kiadó Erasmus igyekezett helyreállítani azokat a félrefordításokat, illetve félreértelmezéseket (pl. a metanoia bűnbánat-gyakorlásként való fordítása, spirituális átváltozás helyett), melyek az egyházi nyilvános szférába csúsztattak át voltaképpen személyes ügyet. A könyvnyomtatás feltalálása előtt az eredeti nyelven olvasás követelményének széleskörű megvalósítása a hozzáférhető könyvek kis száma, továbbá az írástudatlanság miatt eleve lehetetlen volt. Mindamellett az egyház tiltotta a hívők számára a szent szövegekkel klerikális közvetítő nélkül történő foglalatosságot. A fordítás pontosságának, megfelelőségének kérdése, s nemcsak a filozófiában, ma is igen időszerű.

Az érett középkorban a nyugati individuációt lendületbe hozó érzelmi és spirituális mutáció a fordítások javulása nélkül is bekövetkezett. „Az igazságot nem a könyvekben fogjuk megtalálni, hanem a szívünkben”, idézi Heller Joachim da Fioret – Assisi Ferenc mellett e mutáció egyik fő elindítóját -, aki szerint az Atya és a Fiú birodalma után immár elérkezőben van a minden embert személyesen megszólító Szent Szellem testvériségének kora. Heller megjegyzi, hogy a spiritus sanctus-t helytelen szentlélekként magyarra fordítani. Ezzel az egyetlen rövid észrevétellel pontosan rávilágít arra, hogy a szellem és lélek fogalmának fordítás során történő összemosása és összekeverése mennyire eltorzíthatja az eredeti gondolatot.

A Szent Szellem kora helyett a reneszánsz jött el, melyről Heller 1967-ben már megírta első nagyhatású könyvét. A könyvet másfél évtizeddel később átdolgozta. A reneszánsz a filozófia egy újabb nagy sűrűsödési időszaka, melynek hét előadásba tömörítése a fő mechanizmusok – bibliakritika, az önmagát megválasztó, autonóm ember, a természet (beleérve az emberi természetet is) felértékelődése, a sikeres-sikertelen értékpár fontossá válása, az újdonság kultusza, a haladás eszménye – kiemelésével, önmagában is bravúr.

A reneszánsz végéhez közeledve az orvosok, nemcsak jelen vannak a nagy humanisták és tudósok közt, de az egész világképet az orvostudományra támaszkodva próbálják megalapozni. Ezt a törekvést igyekszik kimutatni Mihail Bahtyin a kor tekintélyes orvos írójáról, François Rabelaisről szóló könyvében.

A modern természettudományhoz átpártoló orvosok eltűnnek a fontosabb filozófusok köréből. Az igazság megélése helyett csupán annak keresésére tanító új filozófia elvesztette spirituális vonzását. A középkori gondolkodás szorításából való kiszabaduláshoz az új természettudomány, sőt a művészet is, úgy tűnik, többet tudott ígérni a medicina számára, mint a filozófia. Visszanyeri-e a természettudományhoz és művészethez képest elszürkülni látszó filozófia a színességét? Képes lesz-e a medicina figyelmét felkeltő koherenciát felmutatni?

Kelemen Gábor dr.
pszichiáter, egyetemi tanár

Heller Ágnes: A filozófia rövid története gólyáknak II. A középkor és a reneszánsz. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2017. 278 oldal, 3900 Ft


Kulcsszavak

recenzió, filozófia, orvostörténelem, ókor, reneszánsz

Kapcsolódó anyagok

Amikor az orvos egyben filozófus is volt

Gyógyító szerkentyűk képeskönyve – nem csak orvosoknak

A filozófiai kávéház mint terápiás közösség

Történelmi kaméleon

Cinege szökdécsel a földön, mint egy sárga tollú egér

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Invazív -- Kiállításajánló

A Semmelweis Orvostörténeti Múzeuma tisztelettel meghívja Önt Szabó Beáta: Invazív című kiállításának megnyitójára. Időpont: 2018. április 17. 19:00

Tovább


"Halálversből millió van, de szülésversből alig"

A szülésről nehéz úgy beszélni, hogy ne kerülne szóba az egészségügy, az aktuális népesedéspolitika vagy a genderkérdések. Nem véletlen, hogy így van, hiszen egy gyermek világra hozása az egyénen és a családon túl kihatással van a társadalom életére is. A szülés milyenségét pedig – hiszen a halálhoz hasonlóan a születés is kikerült már az otthon, a hétköznapiság keretei közül – alapvetően meghatározza az az intézményi gondoskodás, amelyben lezajlik.

Tovább


Gyógyító szerkentyűk képeskönyve – nem csak orvosoknak

Akár fiatalon, akár idősebb korban ébred fel ez az igény az orvostörténelem iránt, kiváló ajándék minden gyógyító szakember számára Magyar László András Solenoid és Pelithe. Régi gyógyszerkentyű című könyve.

Tovább


A gyógyító alkotói láz – Beszélgetés M. Kecskés András pantomimművésszel

A pantomim, a mozgásművészet és színházművészet elemeit egyesítem. Például jellegzetes pantomimes eszközöket használok elvont fogalmak kifejezésére. Egyszerű példát említve, pantomimes alaptechnika a súly cipelésének megjelenítése, de ezt a lélek mázsás súlyának kifejezésére is lehet használni.

Tovább