hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


Ahová a király is gyalog jár


Ahová a király is gyalog jár
Nagy Zsuzsanna
| |
 

Az egyes fajok az ürüléket gondosan az odún, fészken kívül helyezik el az, és ennek többféle szempontból is van értelme. Ezeket az anyagokat az emlősök a terület megjelölésére használják.

Az ember mint vándorló faj, nem tartja ezt a funkciót szükségesnek. De egy dolog biztos: már egészen korai időktől fogva erős benne a késztetés, hogy a székletet el kell tüntetnie valahogy - ezért elássa, felhasználja vagy a vízbe ereszti.

A jelenleg világszerte használatos eszköz már nemcsak a tisztaságot szolgálja, de különböző kényelmi szolgáltatásokat is nyújt. Sőt, a toalett, a mellékhelyiség sok ember gondolatvilágában egy nyugvópont, mely a megfáradt utazó (családanya) képzeletében gyakorta szerepel úgy, mint az egyedül biztonságos, a család és a külvilág nyomasztó gondjától-bajától elzárt terület, ahol az ember az lehet aki, saját legintimebb folyamataiban való megnyugvással, mondhatni azzal egyetemben.

Az emberi test alantas megnyilvánulásai tabunak számítanak a civilizált társadalom számára, és gyakorlatilag többnyire csupán az orvostudomány, illetve kultúrtörténet foglalkozik velük. Bizonyos esetekben azonban a művészetek is -, mint a XVII.-XVIII. századi gúnyos népi fametszeteken.
Az illemhely hogy egy magyar példát hozzunk, Örkény Tóthék című darabjában is különös jelentőséget nyer, e hely szimbolikája megtalálható például Buňuelnél is, akinek filmjeiben gyakorta szerepelnek olyan archaikus erejű jelenetek és figurák, mint a csonkolás, álszent papok, zarándokút, sikátor, megrontó nagybácsi, zenélő doboz és vécé.
Egyik filmjében, A szabadság fantomjában például az emberek elbújnak enni, ámde nyilvánosan, egymás társaságában trónolnak, végzik szükségüket, ami csak korunkban olyan bizarr gondolat, hiszen az ókori Rómában sokáig társas eseménynek számított a székelés. Parázs esztétikai és filozófiai viták zajlottak a csoportos illemhelyen, amelyet az ülések alatt átfolyatott víz tartott tisztán.
Az emberi ürülék évezredek óta minden földművelő társadalomban drága kincs, s az emberi végterméket mint trágyát a földeken egészen a közelmúltig felhasználták, nitráttartalma miatt állítólag a franciáknál ipari nyersanyag is volt.

Annak a szerkezetnek a létrejöttét, melyet angolul water closetnek, magyarul többek között illemhelynek hívnak, s melynek célja, hogy az emberi anyagcseretermékeket a szennyvízcsatornába juttatja, hosszú, kanyargós fejlődési szakasz előzte meg, mielőtt az 1700-as évek táján feltalálták volna.
(Figyelemreméltó különben, hogy az emberiség egyharmadának a mai napig még latrinája sincs.)

A vízöblítéses illemhely már az ókori Rómában is létezett, és egyesek úgy vélik, időszámításunk előtt 2000-ben már megtalálható az ókori Mezopotámiában, egy királyi palota régészeti feltárásának tanúsítványa szerint.

A görögök amúgy kevésbé kifinomult módszert követtek a földrajzi adottságok miatt, a városok szélén nagy emésztőgödröket ástak, melyek a fertőzések és a bűz forrásai voltak, a beszámolók szerint.

Rómában, ahol az öblítés sós vízzel történt, még a kórokozók elszaporodásának veszélyét is kiküszöbölték. Bár a többemeletes nagy bérházakban korántsem ilyen rózsás a helyzet, hiszen nem épültek külön illemhelyiségek bennük, ám a szükségletek elvégzésére nyilvános árnyékszékek működtek a városokban, melyeket Vespasianus császár 79-ben megadóztatott. Mikor Titus ezt helytelenítette, e legendás mondattal válaszolt: „a pénznek nincs szaga.”
Az ókor vívmányát jobbára elfeledték a középkorban, és vagy a városfal mellett létesített bodegákban intézték el vagy házaikban, és a kübli tartalmát az ablakon át zúdították ki az úttestre. Minden utca közepén szennyvízzel teli csatorna vagy árok húzódott, és ott folyt - borzalmas bűzt árasztva - minden végtermék. Egyes történetírók Európa nagy járványainak jó részét is a csatornázatlanság számlájára írták.
A XIV. század végétől királyi rendeletekkel tiltották el a háztulajdonosokat attól, hogy megfelelő higiéniai körülmények megteremtése helyett az ürüléket az utcákra vagy a folyókba szórják. A “francia vécé”-nek (ma árnyékszéknek) nevezett illemhely a XV. században jelent meg. Ezt az udvarokon állították fel, ám átfogó megoldást ez sem biztosított nagyobb lélekszámú városokban. A lakások nem rendelkeztek illemhelyiséggel, és gyakran afféle szobavécét, fedővel ellátott fa vagy cserépküblit használtak a célra.
1539-ben Párizsban törvényt hoztak arról, hogy mindenki felelős a saját piszkáért, s kötelezővé tették a házi pöcegödröt.

A XVI. századtól egyre több illemtankönyv született, amelyek azt jelzik, hogy a reneszánsz kor embere már nem tartja olyan természesetnek az emberi testi folyamatokat. Erasmus például De civitate morum puerilium című művében többszáz oldalon keresztül részletezi, miért nem ildomos étkezésnél az asztalra hányni, orrfúvás után elmélyülten nézegetni a zsebkendő tartalmát, mintha „legalábbis smaragdok és rubintok lennének benne”. Elkezdődött hát az eltávolodást, s ezt jól mutatja az is, hogy Nürnbergben a XVI. század folyamán éjszakai munkások gyűjtötték össze és szállították, majd öntötték a folyóba az ürüléket.

A középkori ember, a fennmaradt szövegek tanúsága szerint vászon vagy pamut rongydarabokat használt alsó felének kitörléséhez, a szegényebb embereknek azonban be kellett érniük a molyhos ökörfarkkóró leveleivel.
A következő évszázadokban jelentős hanyatlás történt például a francia higiénia területén - XIV. Lajos udvaroncai a versailles-i palotában ott könnyítettek magukon, ahol épp az eszükbe jutott; dokumentálva van, hogy az udvaroncok és gárdisták ott végezték szükségüket, ahol éppen rájuk tört a palotán belül, s a fekáliától ellepett épületszárnyakat azután, jobb megoldás híján, lezárták.
Az 1800-as évek közepén épültek meg az első mai értelemben vett csatornahálózatok Párizsban és Hamburgban, s valójában egészen a XIX. század közepéig sok párizsi lakásában nem volt megfelelő fürdőszoba, .
A Sir John Harington által a XVI. század végén feltalált angolvécé csak a XIX. század utolsó harmadában terjedt el világszerte. A vécékagyló először égetett agyagból, majd a múlt század közepétől porcelán alapanyagból készült. A sima, időtálló porcelánfelületet könnyű volt tisztítani és fertőtleníteni, a fehér szín pedig a tisztaság és az ápoltság színe lett.
Azt az eszközt, mellyel a tartályt kiváltva közvetlenül a vízvezeték-hálózatra lehetett kötni a vécéberendezést, a chicagoi William Elvis Sloan találta fel 1906-ban.
Korunkban több próbálkozás is történik arra nézve, hogy a vízpazarlást megszüntessük. Ki hinné, hogy még WC-világnap is van - mert a megfelelő higiéné is az emberi jogokhoz tartozik -: november 19.



Forrás: Magyar László András: A repülőkenőcs



Kapcsolódó anyagok

Kiállításajánló: A természet fogaskerekei

Hogyan tekintenek a vidéki páciensek a gyógyszerészi szolgáltatásokra?

Hozzászólások:

1.,   Agoston Klara-Zsuzsa mondta   2010. Július 23., Péntek 21:39:28
Gratulalok, nagyon szeretem a cikkeit. Dr Agoston Zsuzsa, Barot

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Kiállításajánló: A természet fogaskerekei

Venczel Attila egy autonóm újrakezdő, aki az élete több területén is anakronisztikusnak számító eljárások felé fordult. Hagyományőrző fotográfiával foglalkozik, hagyományőrző lövészettel, és kézműves nyomdát üzemeltet

Tovább


Csecsemők a szeméttelepen

Diszfunkcionális családok: amikor több a torzulás, mint a szépség. Ahol a legjobb esetben is csak nő a gyerek, mint a gomba. „Mégis felnőttünk valahogy”, szokás mondani. Na igen, felnőttünk. Hiszen nő a gyerek, mint a futónövény, kapaszkodik a betonfal repedésein a fény felé.

Tovább


Személyes nekrológ Láng István akadémikusnak (1931-2016)

Még nem láttam embert ennyit dolgozni, pedig körülbelül hatvan éves korodtól kezdve emlékszem rád. Olyan szép ritmusban csináltad, hatékonyan, látszólag könnyedén és megállás nélkül. Sokat segített ebben az alaposságod és a taktikai érzéked: gondosan megterveztél mindent, óvatosan, előrelátóan. A napi rutinodnak éppúgy része volt az aktuális ügyek intézése, mint az 5 évvel későbbi események előkészítése.

Tovább


A kézműves fotográfia

Különleges fotókiállítás nyílt Szentesen december 3-án a Tokácsli Galériában. A Fridrich János emlékkiállítás megidézi a régmúlt városi fényképészeinek világát, és bemutatja a régi technikák továbbélését is.

Tovább


Ahová a király is gyalog jár