hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


A szimbólumok és szertartások szerepe
a modern kori ember életében


A szimbólumok és szertartások szerepe 
a modern kori ember életében
Csörgő Zoltán
| |
 

Az alábbi tanulmány a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem posztgraduális mentálhigiénikus képzésének záró szakdolgozataként készült. Így – legalábbis a bevezetőben – magán hord olyan jellegzetességeket, melyek éppen eme szükségszerű, de mégis természetszerűleg adódó mentálhigiénikus megközelítésből fakadnak. Ám a továbbiakban interdiszciplináris szemléletmódja alapján – hiszen felhasználja a néprajztudomány, a kulturális antropológia, a nyelvészet, a mítosz- és szimbólumkutatás, a vallástörténet, a régészet eredményeit – az immáron mind szükségesebbé váló egységben látást tűzte ki célul az emberi képességek és lehetőségek kiteljesítése érdekében.



BEVEZETÉS

Kezdetben úgy tűnt, hogy a tudományos gondolkodás uralkodóvá válása után az élet mindennapjainak mitológiai megközelítésű magyarázata elvesztette jelentőségét az emberi társadalmak életében. A felvilágosodás, majd a pozitivizmus - mert nem értette az értékeit - a tudomány “magasáról” lenézte, a babonás szokások szintjére degradálta, majd száműzte, eltűntette az emberiség évezredes tapasztalatait hagyományokba foglaló mitologikus és vallási formákat és helyükbe új hitet, a tudományba, mint az emberiség minden bajára gyógyírt nyújtó megismerő útba, minden kérdésre választ adó világmagyarázatába vetett hitet kínálta.

A tudományos megismerés sajátosságaként hosszú ideig uralkodó egyoldalú extro-vertáltság a múlt század utolsó évtizedeiben kezdett csak szűnni, mégpedig azzal, hogy ugyan a többi tudományágra jellemző módszerekkel, de immáron a külvilág helyett az ember belső világa felé fordult. Amikor a viselkedést és az elmét, azaz a mentális folyamatokat tudo-mányos módszerekkel kezdték vizsgálni, két cél vezérelte a kutatókat - leegyszerűsítve - : az emberi tudat megismerése és az elme zavarainak, betegségeinek hatékony gyógyítása. Néhány évtized alatt azonban kiderült, hogy a pszichológia és a pszichiátria által kifejlesztett metódusok nem elegendőek, illetve szűknek bizonyultak az emberiség tudati egészségének megtartásában, mert abban a megelőzésnek is legalább akkora szerepet kell vállalni. Többek között erre a feladatra vállalkozva született meg a mentálhigiéné, mint új, alkalmazott tudományág.

Az ember tudati egészségének megtartása éppen a néhány száz évvel korábban kibontakozó folyamatok nyomán vált rendkívül sürgetővé. A tudományos felfedezések eredményeit előhívó és azokat felhasználó gazdasági változások következtében jelentős átalakulások mentek végbe a társadalomban is. A társadalmi átrendeződések nem hagyták érintetlenül a társadalmat alkotó egyén tudatát sem. A társadalom tagjának tudati egészsége ugyanis nem választható el a társadalom egészének egészségétől. A hagyományos értékrend felbomlása, gyökértelenség, elidegenedés - ezek kulcsszavai lettek korunknak. A harmadik évezred küszöbén az emberiség a civilizációs, illetve a technikai fejlődés szédítő és látszólag mindenkit bűvkörébe vonó tempója, mindent megoldó illúziója ellenére súlyos válságát éli.

Az emberek korábban beleszülettek a hagyományba, mert a világban való eligazodáshoz szükséges tudásban összegződő tapasztalatot évezredeken keresztül szájról szájra, vagy éppen mozdulatról mozdulatra szűk közösségekben adták át. A hagyományos rend íratlan szabályait idővel rögzítették, majd leírták a kultúra majd’ minden területén felhalmozódott ismereteket is. A hagyomány, az áthagyományozás korábbi módszerét, szerepét fokozatosan más módszerek vették át, főként a kötelezővé és általánossá vált iskolai oktatás. Ez azonban szinte kezdettől fogva a külvilágban megszerezhető és hasznosítható ismeretekre összpontosított csupán, elhanyagolva az emberi kapcsolatokban rejlő erőt, s főként az ember benső tudati világában való tájékozódást. Így a jelenkori emberi civilizáció kibontakozásával egyidejűleg gyengült a hagyomány korábban meghatározó, óvó és fejlesztő közeget teremteni tudó ereje. A hagyományos közösségek felbomlásával, a rendkívül gyors életformaváltással az egyén helyzete is gyökeresen megváltozott, aki a hagyománytalan világban talajvesztetté vált.

A változások azonban előhívták az ellenlépések megtételének szükségességét, majd lehetőségét is. A leigázott természet agóniája, ember és környezete diszharmóniája a harmónia megteremtésének igényét, az információözön a lényegre koncentrálás, a törvénytelenségek az örök törvények tudásának vágyát, a világ felgyorsulása az elnyugvás, a kínálat a keresés, a felszínesség az elmélyedés, a szem jóllakatása a belső látás kialakítását, a hangzavar a csönd, a “minden egész széttörött” élménye az újbóli egységben látás igényét, a profán eluralkodása a szentség keresését hívja elő az emberekből.
A harmadik évezred küszöbén látszólag divathullámként tért nyerő vallási megújulások, a fiatalság körében hódító szektariánus mozgalmak, a gyógyításba visszatérő hagyományos gyógyító módszerek, a holisztikus szemléletmód mind arról szól, hogy az emberiség arra vágyik, amit a tudomány nem tudott megadni neki: az embernek szüksége van mítoszokra, világmagyarázatra, amely egységet, harmóniát képes teremteni a benső élmények és a külső valóság között.

A század legjelentősebb tudományos eredményei közé tartozik, hogy felfedezték: az emberi elme tanulmányozása révén szerezhető felismerések már az emberiség homályba vesző múltjában is megtörténtek. A vallások is örök kérdésekre keresik a választ, és a magjukat, lényegi üzenetüket “beburkoló” mitológiai események és elbeszélések gazdag változatossága, a történetek mélyén szimbolikusan megfogalmazott tapasztalat pedig az emberi lélek mélységeibe enged bepillantást. A mítoszok kutatásának tudománya és az összehasonlító vallásbölcselet, karöltve gyakran lélektani irányzatokkal egyre jobban tért hódít. Ezek alapján mindinkább nyilvánvalóvá válik, hogy az a szellemi kincs, amelyet az emberiség a tudat egészségének megőrzése és teljességének megteremtése, kibontakoztatása érdekében évezredek alatt kifejlesztett, az mint újrafelfedezhető és értelmezhető, a mai kor kihívásaira is alkalmazható tapasztalat segíthet nekünk a természethez és embertársainkhoz való mélyebb, természetesebb, igazabb viszony kialakításában, a teljesebb élet megteremtésében.


Az egészséges társadalom megbecsüli az elődök felhalmozott, megőrzött tapasztalatát, a régi hagyományokat, mert tudja, hogy meríthet abból. Ahhoz azonban, hogy az ember lelkivilágának megismerését és rendezését lehetővé tevő tudás “hozzáférhetővé” és “használhatóvá” váljon a hagyományos rendszerek felbomlása után is, át kell értékelni a hagyomány őrizte szokások, mítoszok, rítusok jelenségeit. Mégpedig oly módon, hogy nem a történetit, hanem azt az örök emberit tárjuk fel belőle, ami itt és most és mindenhol, mindenkor megélhető. Bizonyos szempontból tehát a hagyomány újraértelmezésére van szükség a mai, megváltozott körülmények, a változó külső és belső igények nyomán. Az újraértelmezésnek minden manipuláció, romantikus nosztalgia és torzítás nélkül a tárgyak és jelenségek mögé kell hatnia, hogy a részletek mögött, a kultúra anyagi és szellemi, s főként társadalmi szintjein túl nyíltan és tudatosan feltárja a valóságot, a lényeget: azt a tudást, amely az emberi szabadság kiteljesedését szolgálja.
Nem könnyű feladat ez, de az egyes ember, ugyanakkor valamennyiünk jövője szempontjából a legeredményesebb is lehet, mert nem merül ki a puszta tudományosságban, az érdekfeszítő adatok halmozásában, hiszen amit feltár, az azonnal élhető, gyakorlattá tehető és ezáltal az élet jobbításához, kiteljesítéséhez vezet. Az újraértelmezés így végül is nem jelent mást, mint hogy a hagyomány kultikus, szimbolikus elemeinek vissza kell adni eredeti jelentésüket, melyek eredetileg a sajátjaik voltak, rámutatni bennük az egyetemes emberi mozzanatra és így beemelni ezeket, mint napi fontosságú tudnivalókat a mába.

Az újraértelmezéshez kulcsot jelent az emberiség közös örökségébe tartozó hagyományok és szimbólumrendszerek ismerete és az analógiák meglátása. Ha meglátjuk az analógiákat, akkor ez a tudás mintegy újraéled, beépülhet a dinamikus mába, folyton változó jelenkori kultúránk része, sőt irányadó, a jövőt is alakítani képes magja lehet, hiszen a legbensőbb, legmélyebb tartalma időtlen, kortalan, örök tudást őriz. Ezt a tudást a ma emberének alkalmazható formában feldolgozni, átnyújtani és keretet biztosítani a gyakorlati megtapasztalására - ezt méltó mentálhigiénikus feladatnak tartom. Jelen szakdolgozatban ezt a lehetőséget kívánom bizonyítani.


A SZIMBÓLUMOK

Szimbólumokat minden korban, ma is alkot az ember. Ha úgy tekintjük, maga a nyelv is egy közmegegyezéssel létrehozott szimbólumrendszer, mely a tapasztalatok áthagyományozásának legfőbb eszköze. Az ember szimbólumteremtő lény, úgy is mondhatjuk, hogy a szimbólumképzés az ember megkülönböztető jegye. A régebbi korokban a képes beszéd, a jelképeken keresztüli közlés sokkal jelentősebb volt, szinte mindent képes jelbeszéden keresztül örökítettek át. Ma már köztudott, hogy a mítoszok és a szent könyvek - beleértve a Bibliát is - a köznapi jelentésnél sokkal mélyebb közléseket árulnak el, a szövegeik jelképes értelműek, szinte minden szavuk egy magasabb üzenetet hordoz.
A jelképes értelem megfejtése egy olyan elvonatkoztatni képes látásmódot kíván meg a mai kor emberétől, amely leginkább már hiányzik belőle és amely egészen más a tudományos látásmód egzakt tényekhez ragaszkodó illetve az általános törvényszerűségeket másfajta absztrakciókkal létrehozó módszerétől. Ezért volt könnyű a régi mitikus történeteket - a jelbeszéd megfejtésének, a kódolás kulcsának ismerete hiányában - a kevésbé fejlettebb korok társadalmában élt emberek helyenként szép, ám mégiscsak dajkameséinek titulálni.
Az emberiség szellemi múltját képező különböző hagyományok egyes elemei - mint a természet körforgásához fűződő képzetek és szertartások, az évkör rítusai, a termékenységkultuszok, a jó és a rossz erők küzdelmének megélése és megjelenítése - olyan hasonlóságot mutatnak, hogy egyértelműen adódik ebből a következtetés: ezek egyetemes, örökérvényű törvényszerűségeket írnak le, jelrendszerei a világmindenség s benne az ember - a kozmikus ember - tudatának természetét képezik le. Gondolkodásmódunknak ma is alapvető sajátossága a jelképek és analógiák használata - és ha tudatosítjuk azt a mozzanatot, ahogy a szimbólumok működnek, s ha felismerjük a mélyükön rejlő egységes tudást, akkor “a szimbólumok saját kultúránk és valamennyi emberi civilizáció megismeréséhez elvezetnek”(1.)

Maga a szimbólum görög eredetű szó. A szümbolon szó szerint azt jelenti: melléállítás, összevetés, egybeesés, ráismerési jel és “eredeti jelentése ilyesféle lehetett: ‘a felismerést lehetővé tevő jel: valami kettévágott, de összeilleszthető tárgy, melynek egy-egy felét más-más személy őrizte’”.(2.) A szimbólum két része, a kettétört felek egyesítésével ismerhették fel egymást például társak vagy barátok illetve ez jelképezte megbonthatatlan közösségüket, barátságukat, azaz “a szimbólum két egyenrangú elem egységben való kiteljesedésének az elvét sugallja”.(3.) Ám az már eddig is kiderült, hogy a szimbólum mindig hordoz egy mélyebb jelentést, amely két összetartozó fél között keletkezik - megegyezéssel, de sokszor elsőre racionálisan nem feltétlenül magyarázható módon - és “az egyik érzékelhető, konkrét elem, a jelölő és a másik, kevésbé konkretizálható, eszmei elem, a jelölt”.(4.)
Jung a szimbólumokat az emberrel veleszületett ősképeknek, archetípusoknak tartja, amelyeket az emberiség közös múltjában szerzett tapasztalatainak, szellemi élményanyagának a kollektív tudattalanban elraktározott örökségével magyaráz. De hogy “a lelki struktúra s annak elemei, vagyis az archetípusok egyáltalán keletkeztek-e valaha, az metafizikai kérdés, s ennélfogva megválaszolhatatlan”.(5.)
Az archaikus gondolkodásban a világ teremtett, egységes élő egész, létezésében Isten, ember, állat, a növények, sőt az ásványok egyaránt osztoznak. Hasonlóan jelenik ez meg általában a keleti bölcseletben is: a világ jelenségei között érzékfeletti összefüggés, azonosság, analógiás kapcsolat van, ez jelenik meg képileg a szimbólumban. A Véda szerint a metafizikai jelképeket az ember a buddhival, a misztikus intuícióval fogja fel, a mitikus szimbólumokat, analógiákat a manasz, a belső érzék éli át, ami Indiában a hatodik érzék.(6.) A belső látás az, ami látja az egyébként racionálisan nem megmagyarázható összefüggést és az összefüggések meglátásának érzékenysége, a teremtő módon való látás, a buddhi és a manasz fejleszthetőek, például a jógával.
A szó etimológiai értelmezését ízlelgetve felfigyelhetünk egy érdekes kapcsolatra a szümbolon és a diabolosz szó között. Utóbbit ördög értelemben használta a nyugati kultúra, de szó szerint olyasmit jelent, hogy széttörő, szétszedő. Az ördög tehát azt az erőt képviseli, illetve szimbolizálja a világban, amely a hasadást kelti, ezzel szemben, a szimbólum ennek ellentettjeként a két-séggel szemben az egy-ség felé mutat.

A szimbólum így legmagasabb értelmében metafizikai, azaz “természeten túli” igazságokhoz vezet el, vagyis a hétköznapi valóságon túl megélhető igazságról szól. Az ember azért hozta tehát létre a szimbólumokat, hogy kifejezze velük a tudatosan megtapasztaltat, de másképpen kifejezhetetlent: az emberi tudatnak olyan állapotait és lehetőségeit, amelyre nincs szó, legfeljebb kép - és ennek megértése már kulcs is lehet a megtapasztaláshoz.
“Az archetípusok, úgy látszik, nemcsak állandóan megismétlődő tipikus tapasztalatok bevésődései, hanem a tapasztalat szerint olyan erők vagy tendenciák is, amelyek ugyanilyen tapasztalatok megismerésére irányulnak.”(7.) A szimbólumok tehát többről szólnak, mint ami csak látható, a magasabbrendű felé intenek és a felfogásuk egyfajta iniciáció, beavatódás, mert katarzist: átváltozást, fordulatot (metanoia), megtisztulást idéznek elő az ember tudatában. Azonban csak akkor történik ez meg, ha az ember a szimbólum tartalmát, üzenetét önmagára vonatkoztatja, ha a világban látott jelenséget, történést valahogy úgy veszi, mint ahogy a gyermek a mesét hallgatja: úgy éli át mélyen, mint ami róla szól.
Például a világ valamennyi hagyományában, mitológiájában a világosság fény, az ég a mennyet jelképezi, a teremtő isten lakhelyét avagy a földöntúli erők eredőjét. A sötétség a pusztító erők, az ördög, a sátán szimbóluma. Mindezeknek azonban van egy még mélyebb jelentésszintje is, amely egzisztenciális, vagy inkább ontológiai vonatkozásban érint minden embert: a világosság a tudatosság, a kiteljesedett, képességeit teljesen birtokló emberi szellem, míg a sötétség a tudatlanságot, az elfojtott tudattartalmakat szimbolizálja az emberben - azaz végső soron önmagamban!
A szimbólumokat és a mítoszokat ilyen értelemben tanulmányozva azok a tudat térképei lesznek, saját létemre és lehetőségeimre vonatkozó üzenet hordozói, amelyek úgy segíthetnek nekem eligazodni saját benső világomban, tudatom labirintusában, mint - hogy felelevenítsem teljesen az ősi görög mítosz szimbólumait - Thézeusznak Ariadné fonala, amikor elindult Minótaurosz felkutatására.


A RÉGI VILÁGKÉP ÉS A TUDATI MEGFELELÉSEK

“A jelképek világának meghatározó jellegzetessége a hagyományozódás, amelyet a közösséghez tartozó egyén a szocializációs folyamat során képességeinek és lehetőségeinek megfelelően passzívan, illetve aktívan vesz át.”(8.) A szimbólumhoz kapcsolódó egyezményes jelentés a közösség világképének elemévé válik. Mint láttuk azonban a szimbólumoknak különböző jelentésrétegei léteznek és mivel a legmagasabb szintű üzenetek kulcsa az önmagunkra vonatkoztatás és a megélés, ennek hiányában ezek a jelentések idővel elhomályosodhatnak.
Ennek következtében történhet meg az, hogy az utolsó századokban a legtöbb nép már szinte csak “megszokásból” gyakorolta az ősöktől örökölt tudást magukba foglaló szokásait. A jelképek, a szertartások és szimbolikus cselekedetek valódi tartalmai fokozatosan eltünedeztek, a valamikor tisztán látott összefüggések elvesztek, maradt a hiedelem, a puszta váz, a gyakorlat, amit a tapasztalat évszázadokon keresztül még újra meg újra megerősített.

Azonban leszűkült az is, amire ezek a hiedelmek irányultak. Az emberek élettere, képességei lefokozódásával egyre inkább csak szűk személyiségük, netán az őket körülvevők: családjuk, közösségük és persze főként birtokuk védelme és bővítése, szaporítása, a sorscsapások elhárítása kerültek előtérbe. Ezzel párhuzamosan zajlott az a folyamat is, hogy a bennük dúló ellentétes erőknek már csupán külső kivetüléseit, kivetítéseit látták meg és a megoldás keresése sem belül zajlott immár, hanem kifelé irányult, a szemmel verő, igéző, ártó hatalmak ellen.
Az a gond tehát, hogy nem értjük már meg, miről szóltak azok a szimbólumok, amelyekbe őseink szó szerint leképezték a mindenségről és önmagukról, a tudat természetéről szerzett és átörökített tudásukat. Ha ezeket megértjük, akkor feltárul a régmúlt tudása és ez rengeteget segíthet a mai embernek abban, hogy a mind kaotikusabbá váló világot újból rendnek, kozmosznak élje meg.
Hogy ez megtörténjen, ahhoz az embernek a látásmódját először úgy kell megváltoztatni, hogy meg kell különböztethesse a szimbolikus jelentést a jelenségtől. Második lépésben pedig szemléletet kell váltania, meg kell tanulnia visszacsatolni, a külsőleg megélt történéseket önmagára, a tudatára vonatkoztatni. A visszacsatoláshoz egy analógiarendszert kell érteni és alkalmazni és legfőképpen dimenziót kell váltani: ami történik, az bent, a tudatban történik és akivel történik, az ő maga, a történés pedig a benső feladat szimbóluma, másképpen: felszólítás a feladat végrehajtására.

Ahhoz, hogy egy egységes szimbólumrendszer, szertartásláncolat váljon eszközzé kezünkben, kézenfekvőnek tűnik egy nép vagy egy kor kultúrájának meghatározott hagyományát lehetőleg mind teljesebben megismerni. Minden kor és nép kialakította avagy megőrizte a múltban azt a sajátos megközelítést és módszert, amellyel a világról szóló “valódi” tudás megismerhető, a tudati egészség, rend és teljesség elérhető. Mivel ezek viselkedésmódokban, nyelvünkbe kódolt szimbolikus tartalmakban a mai napig áthatják észrevétlenül életünket, sőt a szokások, ünnepek szinte “tegnap” is élők voltak még, célszerű a hagyomány szálának felvételéhez saját örökségünkhöz, jelen esetben a magyar hagyományhoz visszanyúlni.
Ehhez az archaikus, úgymond pogány szokásokat gyűjtjük egybe és azt a világképet igyekszünk megfogni, ahogy eleink láthatták, tudhatták, élhették magukban és maguk körül a világmindenséget. A valamikor magyarul megfogalmazott ismeret még ma is kibontható a nyelvből, arról nem is beszélve, hogy magában a nyelv szerkezetében és ma már közhelyekhez hasonló felszínességgel, szűklátókörűen használt szavaink mélyén képes tükröződni a nép sajátos lelkületéből fakadó ősi szemléletmód. Segítenek továbbá a magyar néphitben, népszokásokban fennmaradt ősi szertartásnyomok, az égi és földi példázatú szimbólumok és az analógiák kibontása, a mesék, énekek múlt idők homályába mutató és ott számunkra mind derengőbb világosságot gyújtó rétegei, egyszóval mindaz, ami egymástól elválaszthatatlan szeleteit alkotta a hajdani magyarság élete egészének.
A végső cél tehát az, hogy a magyar hagyomány egyetemes tartalmakat hordozó szimbólumainak - ünnepeken, meséken, népművészeten, a magyar nyelven keresztül történő - megismerésével megragadjuk és felépítsük magunkban azt a természetes szemléletet, amelyre támaszkodva megvalósulhat az emberi képességek folyamatos önvizsgálata, a belső és külső világ tapasztalásának megismeréssé emelése, a lényünk mélyén rejlő lehetőségek teljes kibontása és a harmónia megteremtése.

A régi idők embere megszentelt időben és megszentelt térben élt. A megszentelt tér azt jelentette, hogy rendezett világot tapasztalt maga körül, a megszentelt idő pedig azt, hogy élete idejének ritmusa volt. Mindkettő, a tér és az idő megszentelése is kozmikus történésekhez igazodott. A külső világban megtapasztalt, “teremtett” rend ugyanúgy a benső rendeződést segítette, mint ahogy az időben, az egymást követő szertartások rendjében megélt ritmus is. Ez tér és teremtés, rendszer és szertartás - sőt: rítus és ritmus - titokzatos összefüggése.

A világ térbeli és időbeli tagolásának a magyar hagyományban a világfa a kulcsa. A mesékben tetejetlen, vagy égigérő faként, az ember és világ - mikrokozmosz és a makrokozmosz - közötti átmenetet jelentő házban Boldogasszony fájaként, a régi áldozati szertartásokban szent faként, az ősök hitében a lelkek útjaként megjelenő világfa, mint a világ tengelye (axis mundi) köti össze a földi világot, az Alvilágot és a Mennyet, a Felvilágot. Az égen ugyanakkor Tejútként látták, amely két végével érintkezik az Állatövvel. Elágazása, melyben a fa gyökereit látták, a Skorpió jegyének kezdeténél állt, a hármas tagozódású világrendben a fa így az alsó világban, a halott lelkek birodalmában gyökerezik. A Tejút túlsó vége az Ikreknél találkozik az Állatövvel, a szakrális térben ez a Felvilág, a Mennyország kapuja.

Tér és idő pedig úgy kapcsolódik össze eme teljes elrendezettségben, hogy a Nap az Állatöv jegyeit sorban érintő éves útján ottjártakor megnyitja a világokba, az Alvilágba és Felvilágba vezető kapukat. A Napút találkozásai a Tejúttal, vagyis amikor a Nap megérinti a Tejút jelképezte Világfa csúcsát vagy gyökerét, időben és térben kapukat is kijelölnek, átjárókat, ahol a lelkek közlekednek a világok: Felvilág, evilág és Alvilág között. November elején tehát az Alvilág átjárója tárul fel - ekkor van ugye Halottak napja, ekkor lehet áldozni az elhunyt ősök emlékének -, míg májusban a Felvilág felé nyílik meg az út - ekkor állítanak világfát jelképező májusfát és régen szertartás keretében a legrátermettebbek meg is mászták azt.
Az ember tudatában végbevihető lehetőségeket híven és gyönyörű képekben őrző népmesék szerint a világszintekhez ellentétes embertípusok, mint boszorkány, királylány vagy fantasztikus lények is köthetők, de ugyanezeket a magyar hagyományban, akárcsak a samanisztikus világképben állatok is szimbolizálták. Maga az állat szó is eredetileg állapot jelentésű. Eszerint a szimbolikus világkép szerint az alsó világot kígyók, békák, gyíkok és sárkányok lakják, a középsőhöz a négylábú, földön élő állatok tartoznak, míg a felső szféra reprezentációi a lélek szabadságát jelképező madarak és az ember legmagasabb teremtő képességeit megjelenítő Turul.

A madár számos más hagyományban is a lélek szimbóluma. Őseink hitében azonban az embernek több lelke volt. Az elsőnek, úgy gondolták, szoros kapcsolata van a lélekzettel, lélegzettel, a testtel: az élőt a lélegzés különbözteti meg a nem élőtől, ha nem lélegzik az ember, akkor meghal. Ez a szervlélek, leheletlélek, vagy életlélek, amit jonhnak neveztek, de az is elképzelhető, hogy szusznak hívták. A halál pillanatában ez az utolsó szusz, a végső lehelet, ami távozik, de a halállal meg is szűnik, mert ezzel a testtel, élettel keletkezett, ezzel is múlik el. A második lélek, az íznek nevezett szabadlélek - mert voltaképpen szabad a testtől - csak a teljes öntudatánál tartózkodik az emberben.(9.) Ijedelem okozta ájuláskor, eszméletvesztéskor vagy az alvás, az álom idején távozik, külön utakon jár, akár különböző helyeket látogat meg és más lelkekkel találkozik.
Az álom ekképpen fontos állapota a tudatnak, ami álmot lát az ember, azt a lelke látja, éli át, régen ezért minden üzenetre, amit álomból hoz a lélek, odafigyeltek. Ha azonban a lélek nem tud visszatérni a testbe, akkor az ember megbetegszik, s ha a távolléte huzamossá válik, az az ember halálához vezet. Alváson kívül, úgy tartották, csak a táltosok választhatják el szabadlelküket akaratlagosan, öntudatukat megőrizve, mégpedig a révülés állapotában a testüktől anélkül, hogy ezzel kárt okoznának maguknak. A célja ennek az, hogy az anyag, a test kötöttsége nélkül és sokkal gyorsabban tudakoljanak meg dolgokat akár végtelen messziről vagy a létezők bármely világából, netán éppen azért vállalkoznak erre a “szellemi útra”, hogy felleljék a beteg elkóborolt ízét, lelkét és visszavezessék azt a testébe.
Az íz tulajdonképpen a lényeg, az emberi lénynek, miként az ételnek is, az íz a lényege. Ez az ember számára önmaga, a mag, a testtől független léttel bíró szellemi része, a szellemének ereje, ami fejlődik vagy hanyatlik az ember életének minőségétől függően. “Isa, pur, es chomu vogymuk...” - kezdődik a Halotti Beszéd, vagyis nem “Bizony por és hamu...”, ahogy manapság fejtegetik a nyelvészek, hanem íz, por és hamu, azaz szabadlélek és elenyésző test vagyunk.

Az ember ízének az a sorsa, amivel öntudatát azonosítja: ha a testével érzi önmagát azonosnak, a sorsa is az lesz, mint a testéé. Az is lehet, hogy ez az íz a más hagyományokban is ismert halhatatlan isteni lélek. Maga az Isten nevünk is kapcsolatot mutat az ízzel vagy isával és elképzelhető, hogy az Isa-Tengri szóösszetétel lerövidülése, ami annyit jelent, hogy Égi Lélek. A Tengri ugyanis egyes török nyelvekben, mint a hunban és a burjátban egyrészt égbolt jelentéssel bír - és így nevezték Istent is.
Az íz, a második lélek a test halála után - mikor az ember ízzé-porrá válik - életének egy újabb szakaszába lép. Mint árnyéklélek - mely az árnyékvilágba, az alvilágba távozik a halálkor - miután elhagyta, még fenntart némi kapcsolatot a testtel. A sír közelében tartózkodik, mintegy köztes létben időzik, a test mellett marad negyven napon keresztül, még lát és hal és enni is igényel, s csak ezután válik véglegessé a távozása. A negyven nap szertartásokban visszaköszönő, szentséggel telített, kozmikus történésekhez igazodó időszak, eddig homályosít el egy-egy csillagot is az égen a Nap, amerre jár.
A pogány magyarok meghatározott időkben - egyesek szerint a halál utáni első, harmadik, hetedik, negyvenedik éjszakán - a halottnak áldozatot rendeztek. Az emléktor, az utódok bánatát és haláltól való félelmét is feloldó szertartás napnyugtakor kezdődött, a nappal és az éjszaka közötti átmeneti időszakban, amikor a kapcsolat a világok között felvehető. Más oka is van azonban ennek: ott, a túlvilágon, mely fordított világ, akkor kezdődik a nappal, akkor ébrednek a halott lelkek.

A halott lelke nagy segítségre szorul ezalatt a negyven nap alatt, mert a megfelelő helyre, a felfelé vezető Világfa tövéhez kell kísérni, vezérelni. Az égbenyúló világfa a lelkek körforgásszerű útja is, ahol a halott lelkek járnak, hogy onnan, a lélekmagvakat termő fáról egy új megtestesülésbe mint lélekmadarak szálljanak alá. Ha az iránymutatást nem kapja meg, akkor a lélek mintegy megreked a köztes világban, visszajár, szerencsétlenség érheti az otthoniakat. Ekkor ártó szellemnek is bizonyulhat, ilyenkor a hátramaradottakat zaklathatja, vagy - akár egy ember rontó szándékát, átkát követve, akinek hatalma van fölötte - meg is szállhat és megbetegíthet valakit, esetleg mint “fészkes fene” fészket verhet valahol. A táltos ilyenkor igéz és ráolvas, a rossz szellemmel érintkezve megtudakolja a kívánságát, feltételeit, miként lehet csillapítani a haragját - vagy éppen hogy szembeszáll vele, és mivel neki is hatalma van fölötte, kiűzi a testből vagy arról a helyről, ahová bevette magát és megszűnteti, leveszi a rontást.
Ezzel a lélekkel veheti fel a kapcsolatot a valahai táltosok képességét részben megöröklő halottlátó asszony is, amilyen nemrégen még több is működött az országban, de ma is tudunk ilyen képességű asszonyról, aki azonban most sem áldásként, hanem tehertételként értékeli adottságát.

A lélek a negyven nap elteltével, az ősök szellemei közé érkezve is érintkezhet övéivel. Segítségükre lehet, pártfogó, védő szellemnek bizonyul, ha kellő módon, például áldozatok bemutatásával gondoskodnak róla. Vele léphet kapcsolatba a táltos, hogy tanácsot, eligazítást kérjen, mint tapasztalttól, akinek immáron egészen más rátekintése nyílik a földi életre.

A hagyományos magyar világképben a világ hármas osztatú felosztása, az alsó világ, a középső, földi világ és a fölső világ a benső tapasztalásban egymást meghaladó tudatállapotokat jelképez. Freudi kifejezésekkel élve az id, azaz az ösztön-én, az ego, az én, és a superego, azaz a felettes én tudatszintjeinek is megfeleltethetők lennének, de mégis leginkább a tudattalan, tudatos és a kiterjesztett tudatosság szintjeinek felel meg leginkább a mitikus képzet. Így az Alvilág a tudattalan ösztönkésztetéseket, az árnyékot, a személyiség sötét, rejtett oldalát, a középső világ a hétköznapi tudatot és a Felvilág, az Isten székhelye, a transzcendens bölcsességet szerzett, kiteljesedett emberi tudatállapotot jelképezi.

Az Alvilág és a Felvilág szembenállnak egymással, mint a sötétség és világosság eredői is, így világosság és sötétség harca az én harca a világosság segítségével a tudattalan elnyomott, feldolgozatlan tartalmaival, késztetéseivel a megismerésért. Az igazi szellemi integráció magja az emberi természet sötét, el nem fogadott, látni nem akart oldalán található, az Alvilágban rejlenek az igazi lehetőségek, felismerések, ott, ahol valami taszít, zavar, s aminek az elfogadásáért, önmagam igazabb, teljesebb mivoltának felismeréséért önmagamban meg kell küzdeni. Erről szól a régi kanászdal is: “Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.”
A három szintet a jelképvilágban a Világfa, népmeséink tetejetlen, égigérő fája köti össze, amely a benső fejlődési út képe. A hétköznapi tudatosságú ember számára a földi világ alatti és feletti világ egyaránt tudattalan, nem tudatos, a megismerésnek, a tudatosság kiterjesztésének tehát kétirányúnak kell lennie. “Lefelé” haladva a sötétség úgy tűnik el, ha megküzdünk a sárkány által képviselt ösztönkésztetésekkel, ha befelé figyelünk, ráirányítjuk a figyelmünket, tudatosságunkat a vágyakra, félelmekre, neheztelésekre, amelynek a hétköznapi tudat kiszolgáltatott. Ehhez bátorság szükségeltetik, viszont így meg lehet szabadulni a személyiség kötődéseitől és korlátaitól.

Felfelé úgy tudok elindulni, úgy tudom a Világfát megmászni, ha mindinkább birtokba veszem a képességeimet, a tudatom kiterjesztésének tágabb lehetőségeit, a tudat legteljesebb szabadságát. Ezt kitartó erőfeszítéssel, gyakorlással lehet elérni a hagyomány szerint és az így megszerzett felülemelkedett látásmód azt is eredményezi, hogy rálátásom lesz az élet hétköznapi színtéren játszódó eseményeire. A mesék szimbólumaiban megőrzött tudás szerint a fa megmászásával, avagy a sárkány legyőzésével elnyerem a királylány kezét, azaz kiegészülök, kiteljesedem “másik felemmel” és az integrációs folyamat eredményeképpen király leszek: önmagam legteljesebb ura.
Mindezekkel a szimbólumokkal tehát kulcsot kaptunk az emberi természet jobb megismeréséhez. A megismerésen túl a hagyományos ünnepek tartalmainak tudatosításával és rítusok elvégzésével viszont az ember alakítója is lehet sorsának és végre is hajthatja önmagában, azaz tudatában azt, amit a szimbólumok üzenetei mint lehetőséget hordoznak.


AZ ÜNNEP ÉS A SZERTARTÁSOK ÉRTELME

Az előbbiekben már volt szó arról, hogy a nyelv, amelyen beszélünk, az anyanyelvünk, amelyen keresztül megformálódnak gondolataink és amelynek szerkezete irányt szab folyásuknak, lehetőséget teremt arra, hogy kibontsuk a rajta átsejlő ősi világképet és nap mint nap használt szavaink újraízlelésével a régiek tudásának közelébe férkőzzünk. Nézzük meg hát most, hogy mit jelenthet ez a bizonyos szertartás, mit jelent “szert tartani”?
Szer szavunk önmagában már nemigen használatos, egyedül Erdélyben és a havasokon túl, a csángóknál, ahol a település, illetve a közösség egy-egy részét jelölik vele. Annál nagyobb szóbokor sarjadt viszont belőle, hiszen többek között a következő szavak gyökszavát adja: szeretet, szerelem, szerez, szerződés, szerzet és szerzetes, vagy szerv, szervez, szervezet illetve szerkeszt és szerkezet. Lehet valaki szerfelett szerencsés is vagy - netán éppen a szérűn – szertelen nem csak tarthatja a szert, hanem egyszer-kétszer szert is tehet valamire, sőt éppen szerét is ejtheti, hogy valami szerint cselekedjék. De összetett szavakban is szerepel a szer, mint például szerszám, gyógyszer, módszer, rendszer - és ha már nem kényszerűségből szerepel valaki, akkor jó, ha a népszerűsége mellett megmarad szerénynek, egyszerűnek és korszerűnek... - ám ezek többnyire már nyelvújítás korabeli szavak.

Nehéz dolgunk van, ha ebből akarjuk kihámozni a szer szó eredeti jelentését, amit egy szóban megragadni már csak azért is lehetetlen, mert arra történetesen épp a szert találták ki. De sejthető, hogy kapcsolata kell legyen azzal, hogy együtt, össze, és összetevő, mód és rend, mérték és sor, mert az elmúlt századokban olyan jelentés összefüggésekben fordult elő, mint megfelelő mód, (időbeli) sor, elrendezés, mértéktartás, rendtartás, teremtés, megőrzés, szövetség és közösség. ”(10.) A szer jelentését tehát mindezekből együtt kell keresnünk, de kell még valami több is. Mert a szer minden bizonnyal nagyon ősi szó, mint ahogy az a tett, amit jelent, nagyon ősi tette az embernek.
A szertartás mindig kiemelkedés a hétköznapokból, visszakapcsolódás az egységhez és a teremtéshez. Ahol egységre törekednek, ott gyakran szertartás történik - és ahol szertartás történik, ott megjelenik az egység. Az egység a világgal, a kapcsolat azzal, ami túlmutat az emberen, az egyszeri emberi létezésen. A szertartás lényege az élmény, az átlényegülés, a meghaladás, a tudatosság, a külső és belső előkészületek, esetleg próbatételek, az idő megszentelése és az élet megszentelése - amikor az idő puszta mennyiségből egycsapásra minőséggé változik át.

A hagyományos közösségek életében nagyon fontos szerepe van az együtt megélt ünnepeknek. Az ünnepek segítenek strukturálni az időt, hiszen az “ünnep a köznapok sorából kiemelkedő, kitüntetett időtartam, “szent” “vidám idő”, esemény, mely általában szertartásos... együttléte kisebb (pl. család) vagy nagyobb (pl. törzs, falu, állam) embercsoportnak”.(11.) Az ünnep tehát periodikusan ismétlődő alkalom, amelynek során meg lehet jeleníteni és át lehet élni a közösség legfontosabb értékeit, az összetartozást, a megújulást, továbbá az erővel telítődést és felszabadulást, mint szellemi célt.
Az ünnep eseményeit akkor tekinthetjük szertartásnak, rítusnak, ha azok szimbolikus tettek. Egészen pontosan: attól lesznek az ünnep tettei szertartások, mert szimbólumokra épülnek. A rítus szimbolikus jelképrendszer alapján végzett cselekménysorozat. A szimbólumok az egységben látás és egy magasabb megismerés lehetőségét hordozzák, így az ünnep az időben legmegfelelőbb társas alkalom a tudattalannal való szembesülésre, az integrálódásra, végső soron az egység megvalósítására, az összhang megteremtésére az egyes ember tudatában és a közösségi tudatban.
A mai kor emberének ünnepeiből hiányoznak a szertartások. A modern ember ha nem is tudja, de sejti ezt és tudattalanul szenved a hiányától. Hiányzik életéből az egység megélésének lehetősége társas alkalmak során, érzi, mintegy eredendő bűnként a hasadást önmaga és a világ között. Az “Éden”, ahonnan kiűzetett az ember, az “elveszett paradicsom” megtapasztalása szertartásokkal, rítusokkal lehetséges. “Hagyományos rítusnak tartjuk azokat a szokásokat, melyeknél nincs hasadás a jelen vagyis a tartalom (ahogyan átélik) és a múlt, vagyis a hagyományos forma (ahogyan élik a szertartást) között. Ahol egybeesik tartalom és forma, tehát átélik és értik azt, amit élnek, cselekednek, ott beszélünk rítusról.”(12.)

Meggyőződésem, hogy ez a hasadás a szertartásokkal megszűntethető és hogy a szertartások ma is fontos részei, eseményei lehetnének az ember életének. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténjen, újra kell értelmezni a hagyományos ünnepeket, mert azok már nem élhetőek úgy, mint régen. Vissza kell adni eredeti értelmüket, amelyek egyetemes üzenetet hordoznak és erre kell felépíteni egy olyan rendszert, amely minden kor emberének segíthet a harmónia megteremtésében.
A hagyományos ünnepek között kétféle ünnep létezik: az úgynevezett átmeneti rítushoz és az évkörhöz kapcsolódó. Az átmeneti rítusokhoz hasonlóan, amelyeket életében csak egyszer él át főszereplőként az ember, az évkör szertartásai is - mint részben az egész - az élet folyamatát segítik végigvezérelni. Ezek a szertartások keretet adnak a mindennapoknak, biztonságot a létezésnek, beleágyazódást a teremtett világ egészébe.


AZ ÁTMENETI RÍTUSOK

Arnold Van Gennep etnológus nevezte el (13.) az emberi élet fordulóihoz, fontos állomásaihoz, átmeneteihez kötődő, azok alkalmából megrendezett, szertartássorozatba szerveződő hagyományos szokások együttesét átmeneti rítusoknak. Ezek a rítusok az emberi együttélés, a közösségi létben az egymáshoz való alkalmazkodás szoros és bonyolult, felelősségteli feltételrendszerét hordozzák.
A hagyományos közösségekben a legfőbb események az ember életében a születés, a felnőtté válás majd házasság és a halál voltak. Az átmeneti rítusok legfőbb feladata abban állt, hogy a szerepváltást megkönnyítsék az ember számára. A “szerep a közösségben betöltött funkciót jelöli: a közösségben elfoglalt s a közösség által kijelölt helyet és az ezzel összefüggő feladatkört”(14.), ami elengedhetetlen a társadalmi együttéléshez.
A közösségi szerepek valaha bizonyos szempontból sokkal körülhatároltabbak, egyértelműbbek voltak, mert az egész közösséget veszélyeztette, ha valaki kiszámíthatatlan viselkedésével zavart okozott a várható viselkedésben, azaz nem felelt meg a szerepelvárásoknak valamely megnyilvánulása, amelyben mint íratlan törvény, közmegegyezés szerint “rendszer és szabályszerűség” (15.) kell legyen. A szerepfeszültség lehetőségét csökkentette a minimumra a szertartás, amely mint határvonal az ember életében ettől kezdve jogot biztosított és lehetőséget adott az eddig utánzással már elsajátított és belsővé vált szereppel való hivatalos azonosulásra.
Az utóbbi századokban ezek az átmeneti rítusok is nagyrészt már csupán szokáselemekből álltak, mert az ezek alapját jelentő szertartásos cselekedetek hiedelmi háttere az ősvallás eltűntével és a kereszténység uralkodóvá válásával nagyrészt elfelejtődtek.


A születés

A magyaroknál az anya várandós: várja a gyermekét, áldott állapotban van, mert az újszülött áldásként érkezik, jöjjön tehát, szinte hívják, ezért van a gyerek szóban benne a gyere! Boldog állapotnak is nevezték a gyermeket váró (isten ments, hogy terhes legyen!) asszony állapotát, akivel gyengéden is bántak, mivel Boldogasszony védelmezi. Gyalázatos embernek tartották, aki kezet emelt ilyenkor a feleségére. A viselős asszony védtelenebb az ártó erőkkel szemben, ezért kifordítva hordta az ingét, hajába piros szalagot kötött. A piros, mint az élet s a tűz színe rontáselhárító hatású, piros szalagot kötöttek ezért avatásig a csecsemő kezére, s piros kendőt tettek az ágy elé is.
A szülő nő a Szent Bába, később Szülőboldogasszony oltalmába ajánlotta magát, az ő segítségét kérte a könnyű szülés érdekében. A nehéz, fájdalmas szülést büntetésnek tartották, természetfeletti ártalom okozza, amit a szülő nő korábbi tetteivel hívott ki magának. Ha nagyon nehezen jött a gyermek, az analógiás mágia alapján kinyitották a fiókokat, a zárakat, megoldották a ruha csomóit, kibontották a hajat is, hogy szabad utat teremtsenek a gyermeknek.
A régi időkben a küszöb, fölé ülve, guggolva, görnyedve szültek az asszonyok. Úgy ültek a küszöbre, hogy egyik lábuk belül, másik kívül legyen, mivel a küszöb a kinti és benti, a külső és belső, az én és a világ közötti határ, egyben a világok közötti átjáró, mely a lelkek átmenetét, közlekedését biztosítja lefelé, az Alvilág felé éppen úgy, mint a Felvilág felől, ahonnan születendő lélek érkezik.
A földre szülve(16.) hamarabb és könnyebben érkezett a gyermek, mert az anyaföldön a Földanya fogadta. Születése után mindenképpen a földre fektették a kisdedet, hogy megszenteljék, s a Földanya véglegesítse az érkezést. Mintegy neki ajánlották fel, ahogy neki ismerték el, s fektették földre a haldoklót is (17.), hiszen őbelé tér vissza: a halott földbe temetése az újjászületése érdekében tett első lépés.
Nagyboldogasszony az életet adó istenasszony, a Földanya, minden belőle születik s belé tér vissza. Ő az, aki ősszel termékenyül meg a belé vetett magtól és kilenc hónapra rá, nyár derekán szüli meg gyermekét, hozza meg a termést, a magokkal teli kövér kalászokat. Leánya a Boldogasszony, a Világfa, amely a földből sarjad szintén, mely a búzához hasonlóan az Éggel való nászból születik s egyben össze is kapcsolja az eget a földdel. Ő tavasszal, a tavaszi napéjegyenlőség idején termékenyül meg - Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe táján! - az ott járó Naptól, hogy ugyancsak kilenc hónap elteltével, a téli napfordulóra mint Szülőboldogasszony hozza világra gyermekét, az újjászülető Napot.
A bábának az anya segítése mellett nemcsak a köldök elvágása, hanem az is feladata volt, hogy megállapítsa, vajon az újszülöttel a család egy elhunyt ősének lelke tért-e vissza, s ha igen, akkor melyik ős az, mert a névadásnál a gyermeknek az ős nevét kellett kapnia. Születéskor a legfontosabb dolog annak megállapítása volt, hogy a nemzetség melyik őse testesült meg az újszülött gyermekben, ezért kellett a leszármazottaknak hetedíziglen tudni, azaz a felmenők ízét, lelkét hét nemzedékre visszamenőleg ismerni az ősöket. Az ősök tetteinek hatása így: lelkük újratestesülése által térhetett vissza az utódokban hetedíziglen. A bábának azt is tudnia kellett továbbá, hogy mely védőszellem, azaz melyik égi erő alá lett légyen rendelve a gyermek.

A védőszellem a másával, a méhlepénnyel érkezett a gyermekkel együtt. A mását az apa ásta el a kertben, mégpedig a gyermek születése idején ültetett, a Világfát jelképező gyümölcsfa - fiú esetén körtefa, lánynál almafa - tövébe (18.). Máshol a küszöb alá ásták el a méhlepényt, hogy ezen, mint a lelkek útján, világokat összekötő átjárón keresztül meg legyen a kapcsolata a gyermeknek az éggel, a segítő szellemével, vagyis az égi erőkkel.
A védőszellem életében végigkísérte a gyermeket, akit mikor a méhlepényt elásták, rábíztak a védőszellemére. A honvágyat is az ember szülőhelyén elásott mása okozza a régi néphit szerint, vagyis attól szenvedett, hogy a védőszellemétől került távol az ember. Ez a honvágy, a szülőföld hiányának alapja, amely nem valamiféle érzelmi kötődés, a megszokott környezet hiánya, hanem az ember másának, védőszellemének hívó szava, ahová vissza kellett térnie.
A születésnél minden részletre odafigyelve igyekeztek a jövevény jövőjére következtetni. Ha nem szakadt el a magzatburok, akkor a gyermek burokban született s ez szerencsés előjel. Ha valaki köldökzsinórral a nyakán jött világra, akkor az arra volt jel, hogy majd akasztófán végzi, aki pedig többletcsonttal: foggal vagy hat ujjal látta meg a napvilágot, abból úgy gondolták táltos, különleges képességekkel bíró ember lesz. Tudták, hogy a gyermek jellemét, sorsát az is meghatározza, hogy az év mely szakaszában, a Hold melyik állásában látta meg a napvilágot: melyik évszak, jegy, nap és óra szülötte(19.).

Az új élet érkezésekor áldozni is kellett, ez az apa tiszte volt. Az atyafiak levágtak egy tyúkot, s gyermeke élete menetét tudakolandó az apa az ősi béljóslás maradványaként kibonyolította annak belét, azon igyekezve, hogy el ne szakadjon. Mondták is a magas kort megélt emberre, hogy “hosszú belet húztak neki”.(20.) A bába a tyúk tűzbe dobott mellcsontján támadt repedésekből és foltokból jósol az újszülött jövőjét illetően.
A gyermeket nem mosták meg azonnal, hanem csak letörölgették, majd elemi megszentelésének első lépéseként a földre tették, hogy erősödjék és tisztuljon. A földre tett gyermeket már az apa emelte fel, s ha az égen látható volt a Nap, akkor neki, de a kelő Napnak mindenképpen felmutatta, vagy feltette egy pillanatra a lova hátára, végül rátette kalapját és ezzel elismerte magáénak, befogadta a családba. Utána lábbal előre vitte be a házba - míg a halottat ugyanígy hozták kifelé. Tűzkeresztségre is utalnak nyomok, amikor tűz fölött emelték át a kisdedet.

Csupán egy-két hetes korában fürdették meg először, mikor a pogánybőr már kezdett kopni, azaz kezdett hámlani róla a magzatmáz, ennek maradékát langyos, tiszta, égi esővízzel igyekeztek lemosni róla. Az első fürdetésnek nagy jelentőséget tulajdonítottak, a vízbe füveket tettek és különféle tárgyakat: fiúknak szerszámokat, hogy dolgosak, a lányoknak virágot, hogy szépek legyenek. A fürdővizet nem volt mindegy, hova öntik, mire használják, mert gyógyerejűnek ezért rontásra is alkalmasnak tartották.

Eredetileg a családba is talán csak az avatás után fogadták be a gyermeket, mikor az anya visszatért a szülősátorból. Korábban, a nomád időkben saját szülősátra volt a nőknek, ez maradt fenn a cifra sátorlepedővel elfüggönyözött, erre az időre alkalmilag összeácsolt ágyban, amit Boldogasszony ágyának neveztek. A halottal ellentétben, akit nyugatra küldtek el, a holtak, az ősök irányába, az új életet kelet felől várták, ahol a Nap is születik, ennek okán állították a szülő asszony ágyát, kelet felé, hogy a születő gyermek a fénynek mutassa meg magát.
Általában úgy tartották, hogy a szülő nő és gyermeke tisztátalan, avagy inkább védtelen, ezért a szülés után anya és gyermeke általában negyven napig maradt az ártó szellemlényeket távol tartó elfüggönyözött ágyban, míg mindketten kellőképpen meg nem erősödtek. Az ágy lepedőjének négy sarkába gonoszűző fokhagymát, kakukkfüvet, sót és kenyeret kötöttek. (21.)

A legnagyobb elővigyázatosságot kívánta, hogy a gyermek életben maradhasson, csak az elhalálozás esetén a halottal végzettekhez hasonlíthatóak a mindenre kiterjedő óvintézkedések, amelyekkel a gyermekágyas anyát és gyermekét védték, hogy a csecsemő túlélje világra jötte s az utána következő helyenként igen zord körülmények megpróbáltatásait. Ám amitől a leginkább féltették a gyermeket, az a szemverés és a rontás volt.
Az anya mindvégig fejkötőt viselt az ágyban, hiszen a lelkének, az íznek a fej a székhelye, ott a legsebezhetőbb, ott a legvédtelenebb. A szem a lélek tükre, egyben kapuja is: a lélek a szemen keresztül teremt kapcsolatot a világgal, azon keresztül távozik álomlátás vagy halál idején - ezt az utat zárja le a halottnál időlegesen a szemfedő! -, ereje ott nyilvánul meg, ezért tud igéző lenni a tekintet és ezért lehet szemmel verni valakit vagy rossz szemmel nézni valakire. Az igézet, a szemverés azonban megtörhető, a rontás elhárítható volt.
A csecsemőt csak a negyven nap elteltével megtartott avatás után tekintették a közösség tagjának. Ekkor feloldották a tabukat. A névadó szertartás, a csök avagy csöröglő előtt nem szólították nevén a kisdedet, nehogy az ártó szellemek megtudják létezését. A gonoszok megtévesztésére inkább körülírták óvónevekkel imígyen: Nemtudomka, Kis haszontalan, Picike(22.), hogy a rontáshozók meg ne tudhassák a nevét - mert a dolgok és lények igazi nevének tudása hatalom...



A házasság

A régi létszemlélet és az abból fakadó hagyományok nyomait még a házassági szokások szavai is őrzik. Ez a kiegészülésre, a kezdeti és a megteremthető mennyei állapotra vágyódás szól a mennyegző szóból. Mivel a menny az egység, a teljesség kifejezője, maga az asszony pedig eredetileg uralkodónőt jelent, a menyasszony is azt az üzenetet hordozza, hogy a ketté, férfivá és nővé, énné és világgá bomlott eredeti egység újraegyesíthető, a szétválasztottság megszűntethető.
A házasság nem feltétlenül szervezett gyötrelem, hanem egy felsőbb rend megélése is lehet. Mert a földműveléshez, szántáshoz, magvetéshez hasonlóan, mikor a férfi a földet a nővel azonosítja, most a nővel való egyesülésben élheti meg magát teremtőként, ez közelebb viheti az éghez, a férfit teremtő önmagához, megismerheti, megtapasztalhatja önmagát többként, mint pusztán ember. Az egyesülés így jelenthet igazán kiteljesedést - s voltaképpen az élet és annak bármely élménye vagy tette ekképpen válik megszentelhetővé.
A házasság volt az élet második szentsége. Az átmenet a menyasszonyoknak volt nehezebb, mert kiléptek az apai családi kötelékből, a szülői ház védettségéből és szó szerint átmentek, beléptek jövendő férjük házába. Életüket azontúl új családjukban és családjukért élték, apósuk és anyósuk parancsára kellett hallgatniuk és minden erejükkel az új család javát kellett előmozdítaniuk. Szüleik ezért kímélték és igyekeztek szép ruhákban járatni őket, hiszen a férjhezmenetellel véget ért gondnélküli életük. A nagylánysorba, eladósorba lépett leányoknak így volt néhány szép évük, szívesen emlékeztek rövid lánykodásukra.
Ilyenkor rájuk szegeződött a figyelem, hiszen a legények udvarlása rendszeres lett: a megújuló természetet jelképezvén tavasszal zöld ágat tűztek a házuk kapujára, húsvétkor meglocsolták őket, a nyári napfordulati máglyánál elhangzó párosító énekeket követően a nekik tetsző és velük összeénekelt legénnyel már együtt választottak csillagot a kenderföldön. Minden zenés mulatságkor táncba is hívták őket, s hogy tudják, mi a rend, ha párban ropták, akkor a fiú forgatta maga körül a lányt, mert így forog a Hold a Nap körül is. Ősszel érett meg az ideje annak legtöbbször, hogy megtartsák az esküvőt: ekkorra a lány elkészítette vőlegényének maga szőtte-varrta anyagból a jegyinget.
Régen a vér, a vagyon és a hagyomány megörökítése a házasság legfontosabb céljaként együtt azt jelentette, hogy az ősöknek férfi utódokhoz kellett jutniuk, akik majd folytatják a család művét. Ezt követelte az ősök iránti tisztelet és kegyelet, s a mostaniak jóléte, mert az az ősök jóindulatán múlik. A házassággal a család javának szolgálata volt a döntő cél és a legfőbb kötelesség, ezért a férj elsősorban az apjának, a feleség, mint meny, az anyósának szolgált. Asszonyként akkor teljesítette a legmagasabb kötelességet és tette nagyon tekintélyessé a helyzetét, ha fia

Kapcsolódó anyagok

Kollegiális Vezetés -- az új Háziorvosi Szakfelügyelői Rendszer

Tízpárti egészségügyi vállalás született Magyarországon

Hozzászólások:

Nincs jogosultsága ehhez a cikkhez hozzászólni.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

A gyógyító alkotói láz – Beszélgetés M. Kecskés András pantomimművésszel

A pantomim, a mozgásművészet és színházművészet elemeit egyesítem. Például jellegzetes pantomimes eszközöket használok elvont fogalmak kifejezésére. Egyszerű példát említve, pantomimes alaptechnika a súly cipelésének megjelenítése, de ezt a lélek mázsás súlyának kifejezésére is lehet használni.

Tovább


Közös jelek, bábeli zűrzavar -- beszélgetés Boros Mátyás képzőművésszel

Régóta rajzoló ember vagyok, a családi legenda szerint a rácsos ágyban kezdődött. Az idők során akarva-akaratlanul kialakítottam olyan biztos pontokat, formákat, amelyeket rajzolás közben bármikor elő tudok venni.

Tovább


„Kivisszük a betegséget, behozzuk az egészséget”: tavaszi gyógyító hiedelmek

Az érdekességre törekedve tekintjük át a magyar nyelvterület tavaszi gyógyító szokásait.

Tovább


Egy közös történet: Az Olaszliszkai

Egy színházi előadás arról, hogy miért érzi valaki annyira reménytelennek az életet ebben a pillanatban Magyarországon, hogy véget vessen az életének. És bár ez nem lehetett az alkotók szándéka, de egy előadás arról, hogy miért lett öngyilkos Borbély Szilárd.

Tovább