A Nyugat folyóirat Babits Mihály halálával szűnt meg, egész pontosan 1941. augusztus 1-jén, a nagy költő halála előtt három nappal került az olvasók kezébe a Nyugat utolsó száma. S ezzel meg is szűnt az az erő, mely az elmaradottnak tartott magyar irodalom becsatornázását szorgalmazta a nyugati irányzatokba, és segítette a 19 század új stílusirányzatainak hazai érvényesülését. A kor legnagyobb hatású folyóirata maga köré gyűjtötte a nemzet legtehetségesebb íróit, költőit, ezt a holduduvart melyet sokféle világnézeti arculata ellenére a közös ellenség forrasztotta egybe, a konzervativizmus. A vad támadások ellenére is a színvonalas kiadvány meg tudta védeni magát, és biztosította fennmaradását az I. világháború után is. Az alapításról ezt írta Fenyő Miksa: „A Nyugat nem légüres térben jött létre, – vagyis aki meg akarja írni történetét, az nem kezdheti azzal, hogy ekkor és ekkor összeült a Royal-kávéházban Osvát Ernő Fenyő Miksával és a második »fekete-pohárnál« – Osvátnál nyilván a harmadiknál, elhatározták, hogy folyóiratot alapítanak. Nem. A történetírónak messzebbre kell visszanyúlnia, s képet írni azokról a múlt század végén, a század elején megvolt politikai, kulturális és szociális viszonyokról, melyek determinálták a Nyugat létrejöttét, – még ha ez a kép nem is rajzolódott ki teljes világossággal a Nyugat alapítói előtt.” Tehát a Nyugat indulása, megalapítása korántsem volt előzmény nélküli: olyan korábbi periodikák, mint az Új Magyar Szemle, Új Figyelő is hatást gyakorolt a szemléletére, és a Huszadik Század és a Társadalomtudományi Társaság köré gyűlő baloldali és polgári radikális tábor hatása is felfedezhető. Végül 1908. január 1-jén alakult meg a lap, de már 1907 karácsonyán olvasható volt az első szám. Az „első nemzedék” írói Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Ady Endre, Kaffka Margit munkásságukkal a Magyar irodalom európaibbá tételét kívánták szolgálni a folyóirat révén, ezt tükrözte az újság neve is. Az új lap kritikusai, szerkesztői, műértői Ignotus Pál, Osvát Ernő, Schopflin Aladár, Fenyő Miksa, Ambrus Zoltán és Hatvany Lajos voltak, a szerkesztőkhöz később csatlakozott Kaffka Margit, Gellért Oszkár és Cholnoky Viktor, majd Juhász Gyula, Balázs Béla és Kosztolányi, Babits, Szép Ernő és Tóth Árpád. És a nagy irodalmi felfedezett is bekapcsolódott a munkásságba, Móricz Zsigmond. A húszas években már a folyóirat a realista és poszt-expresszionista irányt követte, és az alkotói kör kiszélesedett, olyan művészekkel bővült, mint Weöres Sándor, Gelléri Andor Endre, Áprily János vagy József Attila. A szerkesztők emelett hivatásuknak tekintették a trianoni határokon kívül rekedt tehetségek – például Tamási Áron – gondozását, felkarolását is. A Nyugat voltaképpen minden politikai erő számára irritáló értékrendet és ellenható erőt képviselt - Kun Béla rendszere számára a polgári eszméket hangoztató folyóirat nem volt elég forradalmi, a Horthy-féle ellenforradalom viszont felforgatónak találta - és csupán Hatvany Lajos Nyugat Kiadóvállalatán, majd Móricz Zsigmond anyagi támogatásán múlott, hogy 1941-ig fenn tudott maradni. A harmincas évek elején a Nyugat harmadik generációja lépett színre, mely a lap arculatát is megváltoztatta. A korábbinál jóval inkább előtérbe kerültek a versek, melyek olyan költők tollából származtak, mint Jékely Zoltán, Weöres Sándor és Dsida Jenő. Szerb Antal és Szabó László vitte az esszét, a Horthy-korszak társadalmi kérdéseire és embertelen viszonyaira reflektálva. A huszadik század első felének majd minden tehetsége megnyilvánult lapjain, és szellemisége jótékonyal oltotta be a magyar kultúra termőtalaját, humánuma, szellemi igényessége és kiegyensúlyozott nyitottsága máig ható példa a kultúra fogyasztó nemzedékek előtt, és a média minden orgánuma számára. NZS