hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


A nő másik arca



Németh István
| |
 


________________________________________

Németh István, Szépművészeti Múzeum, 1146 Budapest, Dózsa Gy. út 41.
LAM 2000;10 (5): 464-467.
________________________________________
A nemek közötti pszichés és biológiai eltérések vizsgálata talán sosem volt teljesen mentes bizonyos ideológiai megfontolásoktól, illetve prekoncepcióktól. Mindenesetre tény, hogy hosszú évszázadokon keresztül filozófusok és természettudósok, orvosok és teológusok lényegében azonos álláspontot képviseltek azzal kapcsolatban, hogy a nők fizikai és szellemi adottságaikat tekintve egyaránt alacsonyabb rendűek a férfiaknál. Míg például az erő és a kreativitás, a bölcsesség és az álhatatosság jellegzetes férfitulajdonságnak minősültek, a nőket több szempontból is tökéletlen teremtménynek tekintették. Jellemző, hogy sokáig még a fogantatás terén is csupán passzív, befogadó szerepet tulajdonítottak nekik, ugyanakkor az esetleges meddőségért kizárólag őket tették felelőssé. Ennek az alapvetően negatív, olykor kifejezetten antifeminista álláspontnak az alátámasztására hol az antikvitás nagy tekintélyű tudósaira, Arisztotelészre, Hippokratészre vagy Galénoszra, hol pedig a Bibliára vagy egyes egyházatyák kijelentéseire hivatkoztak. Nem nehéz kitalálni, hogy mindennek a hátterében kimondva vagy kimondatlanul a kialakult társadalmi normák fenntartásának, illetve szentesítésének a szándéka állt. Fontosnak tartották újra és újra hangsúlyozni, hogy a házasságon belül a férfit illeti meg a vezető szerep, hiszen ő a családfenntartó, ő rendelkezik a szükséges alkotói, szervezői és irányítói képességekkel, a nők ezzel szemben természetüknél fogva gyengék és esendőek, tehát feltétlenül támaszra, és útmutatásra szorulnak. A hagyományos felfogás szerint a nők feladata nem lehet más, mint hogy hűséges és engedelmes feleség, jó anya és gondos háziasszony váljék belőlük. Ezt sugallták azok a 16-17. századi traktátusok, illetve illemtankönyvek is, amelyekben jeles humanisták és morálfilozófusok egész pontosan megfogalmazták, milyen követelményeknek is kell eleget tennie egy ideális nőnek. A téma aktualitását jelzi, hogy például Juan Luis Vives 1523-ban írt, s számos nyelvre lefordított Institutio foeminae christianae című műve néhány évtized alatt szinte egész Európában ismertté vált, vagy hogy Jacob Cats 1625-ben kiadott Houwelijk-je a legolvasottabb könyvek közé számított a 17. századi Hollandiában. Maarten van Heemskerck 1555-ben készített, Az erényes nő dicsérete címet viselő metszetsorozata ugyanakkor azt bizonyítja, hogy a korabeli képzőművészet szintén jelentős szerepet vállalt ezeknek az eszméknek a népszerűsítésében.
Az ilyen jellegű propagandisztikus művekre annál is inkább szükség lehetett, mivel a teremtés koronáinak igen gyakran kellett tapasztalniuk, hogy a gyengébb nem képviselői valójában korántsem mindig olyan jámborak és gyámoltalanok, mint ahogy ők azt elképzelték. Számos közismert bibliai és antik forrásból származó történet is arra figyelmeztetett, hogy a nők rendkívül csalafinta lények, akik a férfiak jóhiszeműségét kihasználva, illetve vonzerejükkel visszaélve, olykor még a legerősebb vagy legbölcsebb embereket is csapdába tudják csalni. Ez a tanulság olvasható ki többek között azokból az irodalmi művekből és képzőművészeti alkotásokból, amelyek Női cselek, A nők hatalma vagy A szerelem bolondjai címen váltak ismertté az európai kultúrtörténetben. Bár a téma már a középkorban is elég népszerűnek számított, legismertebb ábrázolásai - többnyire német vagy németalföldi mesterek által készített grafikai sorozatok - a 16. századból származnak. A kiváló holland festő és grafikus, Lucas van Leyden (1494-1533) például az 1510-es években több ilyen metszetsorozatot is alkotott. Bár a témát feldolgozó művészek korántsem mindig ugyanazokat a jeleneteket örökítették meg, egyes híres vagy inkább hirhedtnek mondható bibliai nőalakok szinte elmaradhatatlan szereplői voltak ezeknek a didaktikus célzatú sorozatoknak.


A férfiakra romlást hozó, veszedelmes asszonyok sorában épp úgy ott találjuk az Ádámot bűnre csábító Évát, mint a Heródest érzéki táncával megbabonázó Salomét, vagy éppen a férje ellenségeivel álnok módon összejátszó Delilát. Sámson és Delila esete annál is tanulságosabb lehetett a kortársak számára, mivel itt egy legyőzhetetlennek tartott hős, az erő, a férfiasság egyik legismertebb megtestesítője vált a női rafinéria áldozatává. Mint közismert, Delila úgy hajtotta végre tervét, hogy leitatta férjét, s megvárta, hogy az álomba merüljön, hiszen tudta, hogy alvás közben még a legerősebb ember is olyan védtelenné és ártalmatlanná válik, mint egy gyermek. Érdekes ebben az összefüggésben a téma egyik korai ábrázolása, E. S. Mester 1460 tájára datált metszete, amelyen a művész Sámson teljes kiszolgáltatottságát azzal is érzékeltetni kívánta, hogy a bibliai hőst a megszokottól eltérően nem ereje teljében lévő izmos férfiként, hanem törékeny ifjúként ábrázolta, aki gyermeki ártatlansággal szunnyadozik a kezében ollót tartó, s kihívó pillantással a nézőre tekintő Delila ölében. Ugyanez a borzongatóan hideg, érzelemmentes tekintet jellemzi Salomét is az idősebb Lucas Cranach (1472-1553) manierisztikus aberráltsággal megfestett művein, ahol a felcicomázott nőalak olyan szenvtelen arccal tartja a tálon Keresztelő Szent János vértől csöpögő, levágott fejét, mintha csak egy kosár ízletes gyümölcs lenne a kezében.


Míg azonban a szépséges Salome csupán közvetett szerepet játszott a próféta halálában, s tulajdonképpen Delila kezéhez sem tapadt vér (legfeljebb némi haj), más asszonyok már korántsem bizonyultak ennyire finnyásnak, ha egy férfi ártalmatlanná tételéről volt szó. A bibliai Judit például, akit egyes művészettörténészek egyszerűen csak "fejvadásznak" tituláltak, előbb csalárd módon az ellenség vezérének kegyeibe férkőzött, majd aztán az éjszaka közepén, brutális kegyetlenséggel elvágta a békésen alvó Holofernész torkát. Lényegében ugyanilyen kétszínű teremtés és hidegvérű gyilkos volt a másik ószövetségi hősnő, Jáhel is, aki - a változatosság kedvéért - egy sátorcöveket vert a nála menedéket kereső, s kimerülten ágynak dőlő Sisera fejébe. Bár Juditot és Jáhelt a zsidó nép bátor megmentőiként szokták ünnepelni, nem csodálkozhatunk különösebben azon, hogy olykor őket is ott találjuk az említett Női cselek sorozatok negatív szereplői között.


Már sokkal talányosabb, hogy a kiváló barokk festőnő, Artemisia Gentileschi (1593-1652) miért örökítette meg szintén olyan gyakran ezeket a tehetetlen férfiak meggyilkolását ábrázoló, vérgőzös jeleneteket. Megjegyezhetjük egyébként, hogy nem csupán Artemisia témaválasztása, hanem esetenként női főszereplőinek viselkedése is igen furcsának mondható. A nápolyi Capodimonte Múzeum képtárában található, 1612-13 táján készített híresfestményén például a Holofernész nyakát nyiszáló Judit undorodva húzódik félre, no nem mintha maga is visszarettenne saját tettétől, hanem sokkal inkább azért, nehogy esetleg a haláltusájában fetrengő férfi fröcskölő vére bepiszkítsa a ruháját. A Szépművészeti Múzeum képén szereplő Jáhel érzéketlensége nem kevésbé zavarba ejtő, hiszen itt a nő olyan egykedvű természetességgel, s háziasszonyi alapossággal kalapálja Sisera fejébe a sátorcöveket, mintha mondjuk hússzeleteket klopfolna a vasárnapi ebédhez. Ennek a leplezetlen férfigyűlöletnek az okai talán világosabbá válhatnak számunkra, ha figyelembe vesszük, hogy Artemisiát fiatal korában egyik festőkollégája megerőszakolta, amely érthető módon komoly testi és lelki traumát okozott neki. Egyes kutatók feltételezése szerint a meggyalázott festőnő talán így, képein keresztül akart némi elégtételt szerezni magának vagy más szóval, sajátos bosszút állni az egész férfitársadalmon.
A nők persze olykor azzal is beérték, ha kellően megalázhatták vagy nevetségessé tehették a másik nem képviselőit. Ezt példázza az az anekdota, amely szerint Vergilius, a híres ókori költő szerelmes lett egy előkelő hölgybe, akit arra kért, hogy az éjszaka leple alatt húzza fel egy kosárban a szobája ablakáig, hogy néhány órát titokban együtt tölthessenek. A nő látszólag eleget tett udvarlója kérésének. Vergiliust elkezdte húzni felfelé, de aztán félúton ott hagyta lógni a kosárban, s másnap az egész város a pórul járt férfin kacagott. Állítólag egyszer még a bölcsek bölcseként tisztelt Arisztotelész is hasonló szituációba keveredett. A jeles filozófus ugyanis annyira belehabarodott Phyllisbe, Nagy Sándor szépséges kedvesébe, hogy még azt is megengedte a nőnek, hogy az zablát tegyen a szájába, s a hátán lovagoljon. Elképzelhetjük, milyen zavarban lehetett Arisztotelész, amikor többen is megpillantották ebben a pozitúrában. Talán mondanunk sem kell, hogy ennek a két említett történetnek az ábrázolásai szintén gyakran szerepeltek a nők hatalmát, illetve csalárdságát bemutató 16. századi metszetsorozatokban.
Hogy az asszonyok mennyire kétszínűek, ugyanakkor hogy milyen hamar felszínre kerül igazi természetük, azt talán egy ismeretlen művész által készített 17. századi metszet illusztrálja a legjobban, amelynek előterében egy félig emberi, félig állati lény található. A figura jobb oldali fele egy kedves arcú, teljesen szokványos nőalak, baloldalt azonban szarvai és kecskepatái vannak, így tehát ez a fél nyilván nem lehet más, mint maga az ördög, pontosabban a nőben rejtőző ördög. A háttérben felfedezhető jelenetek szintén a nő természetének ezt a kettősségét érzékeltetik. Jobboldalt egy szemeit az égre függesztő, ájtatoskodó nőszemély, túloldalt ugyanakkor egy férjével veszekedő, házsártos feleség tűnik fel. Komikus látványt nyújt, ahogy a bal szélen látható, megszeppent férfi térden állva könyörög az asszonynak, mellesleg feltűnően hasonló pózban, mint ahogy az oltár előtt imádkozó nőalak térdel a másik oldalon. A férjét szapuló, csépelő vagy éppen alantas házimunkára kényszerítő feleség motívuma egyébként már a 15. század végétől elég gyakran felbukkant az európai képzőművészetben, hol a Feje tetejére fordult világ, hol pedig a Harc a nadrágért címen ismertté vált témakörök keretében. Ezen utóbbi ábrázolástípus egyik korai példája Israel van Meckenem metszete, ahol egy lobogó hajú, harcias nő ütlegel egy térdre rogyó férfit, aki hasztalan próbálja visszaszerezni a róla letépett, földön heverő nadrágot. Míg a háttérben lebegő kígyófarkú ördögfajzat tovább hergeli az asszonyt, a jelenet előterében rémülten ugat a házastársi hűséget megtestesítő kiskutya. A tét természetesen nem kisebb, mint hogy ki fogja hordani a nadrágot, vagyis hogy kinek a szava, illetve befolyása lesz a döntő a házasságon belül, ki is lesz valójában az úr a házban. Adott esetben, az erőviszonyokat figyelembe véve, a választ nem nehéz kitalálni. Israel van Meckenem szatirikus hangvételű metszete persze egyfajta görbe tükörként funkcionált, a valóságot tehát torzított formában ábrázolta, azt tudatosítva ezzel a nézőben, hogy amit maga előtt lát, annak éppen az ellenkezője a normális, illetve a kívánatos.


Irodalom
1. Dresen-Coenders L. De strijd om de broek. De verhouding man, vrouw in het begin van de moderne tijd (1450-1630). in: De Revisor 1977;6:29-37.
2. The Prints of Lucas van Leyden and His Contemporaries (National Gallery of Art). Washington, 1983.
3. H.T. Georgen. Die Kopfjägerin Jüdith - Männerphantasie oder Emanzipationsmodell? in: C.Bischoff (ed.) Frauen, Kunst, Geschichte. Zur Korrektur des herrschenden Blickes. Ulm 1984. p. 111-24.
4. Tussen heks en heilige. Het vrouwbeeld op de drempel van de moderne tijd. Nijmegen 1985.
5. Helse en hemelse vrouwen. Schrikbeelden en voorbeelden van de vrouw in de christelijke cultuur 1400-1600 (Rijksmuseum Het Catharijneconvent) Utrecht 1988.
6. Eva/Ave. Woman in Renaissance and Baroque Prints (National Gallery of Art) Washington, 1990.
7. S. Smith. The Power of Women, Philadelphia, 1995.
8. R.W. Bissell. Artemisia Gentileschi and the Authority of Art. Critical Essays and a Catalogue Raisonné, Pittsburgh 1998.



Kapcsolódó anyagok

Kiállításajánló: A természet fogaskerekei

Hogyan tekintenek a vidéki páciensek a gyógyszerészi szolgáltatásokra?

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Frida Kahlo öngyógyító festészete

Frida Kahlo életének drámai és meghatározó élménye volt, hogy tizennyolc évesen villamosbaleset áldozata lett, amelynek következtében súlyos sérüléseket szenvedett. Betegsége alatt kezdett el festeni. 1929-ben összeházasodott a híres festővel, Diego Riverával

Tovább