Pécelen, a család birtokán látta meg a napvilágot. A budai Krisztinavárosban nevelkedett, ahol apja magas rangú helytartósági tisztviselő volt. Iskoláit Budán, Halason, Nagykőrösön, Pápán, Sárospatakon, Pozsonyban, majd ismét Patakon járta 1791-től 1804-ig. 1805-ben királyi táblai jegyzőnek esküdött fel, majd 1808-ban ügyvédi vizsgát tett. 1812-ben, apja halála után átvette péceli birtokának kezelését, két év múlva feleségül vette távoli rokonát, Szemere Krisztinát, aki Képlaki Vilma álnéven meséket és rövidebb költeményeket írt. A birtok lehetővé tette, hogy anyagi gondok nélkül éljen, és irodalmi szenvedélyének élhessen. Később Pestre költözött, és 1818-ban Pest vármegye második alügyésze lett, és e tisztséget 1829-ig töltötte be. Alkalmi versei már 1802-től megjelentek, majd 1806-ban kiadta Poétai zsengék című lírai kötetét. 1807-ben a debreceniekkel folytatott, úgynevezett Árkádia-perben Kazinczy Ferenc mellett szólalt fel a Hazai Tudósítások Toldalékába írt cikkében. Ettől kezdve állandóan levelezett a széphalmi mesterrel, aki Szemerét leghívebb tanítványának tartotta. A nyelvújítás vitáiban ő volt Kazinczy legharcosabb híve. 1808-1809-ben a pesti egyetemen filológiai és esztétikai előadásokat hallgatott, ekkor kötött barátságot Horváth István történész professzorral és Vitkovics Mihály költővel, hármukat nevezték a "pesti triásznak". Szövetségük alapja a nyelvújítás és a Kazinczy iránti feltétlen tisztelet volt, akinek később személyes barátai lettek. Korai zsengéi után, 1810-ben megjelent egy esztétikai elveket és irodalmi-színházi feladatokat fejtegető episztolája, jambusokban írt verses levele, amelyet a színházpártoló nemes úrhoz, Vida Lászlóhoz címzett. Költeménye elismerést váltott ki a kisszámú, de lelkes olvasóközönségben. A következő évben három szonettje jelent meg. Ekkortájt ismerkedett meg Berzsenyi Dániellel, Kisfaludy Károllyal és Kölcsey Ferenccel. A szonett feltűnését a magyar irodalomban a széphalmi ízlés diadalaként könyvelték el. A Hat szonett című gyűjteménye után megindult a szonettírás divatja, amely mind a mai napig tart. 1815-ben Kölcseyvel - akit a Szemere házaspár többször is vendégül látott péceli birtokán - együtt megírták a Felelet a Mondolatra néhai Bohógyi Gedeon úrnak című híressé vált röpiratukat, amellyel a régi nyelvállapotot fenntartani akaró ortológusok cikkére, a nyelvújítókat gúnyoló Mondolat című röpiratra válaszoltak, és írásukban a nyelvújítás szükségességét hangoztatták. 1818-ban Szemere a Teleki Lászlóné irányításával működő pesti nőegylet felkérésére drámai jambusokban lefordította Körner Zrínyijét. Az egyébként gyenge dráma fordításának nyelve gondos, kicsiszolt, sokszor költői. A kortársak az ő Zrínyi-fordításából tanulták meg a drámai jambust. 1826-ban Kölcsey segítségével Élet és Literatura címmel megindította esztétikai-kritikai folyóiratát. Két kötete még abban az évben napvilágot látott, majd másfél éves szünet után jelent meg a harmadik és a negyedik kötet, amelyek már a Muzárion nevet viselték. Ezeken a lapokon kezdődik a rendszeres magyar irodalomkritika. A legfőbb kritikus ő maga volt, józan, éles szemű bíráló, olykor jambikus versekben fejtette ki véleményét egyik-másik műről. 1828-ban tagja lett az Akadémia tervrajzát készíttető bizottságnak, 1831-ben a Magyar Tudományok Akadémia rendes tagjává választották, 1840-ben tagja lett a Kisfaludy Társaságnak. Nyolcvanhat magyar költő verseiről írt műelemzéseket, de mégsem irodalmi alkotásaival tűnik ki, hanem az irodalmi élet egyik szervezőjeként, jelentős hatást pedig nyelvújítóként ért el. Egyike volt a legmerészebb és legszerencsésebb szóalkotóknak. Kazinczy elvei vezették ebben is: az esztétikum, a szó szép hangzása fontosabb volt számára, mint a grammatikai szabály. Új szavait leveleiben beszélte meg Kazincyval. Legtöbbjük ma is közkincse nyelvünknek. Az általa alkotott szavak nélkül (ábránd, dalnok, divat, eszmény, ellenőr, elnök, erély, ipar, irodalom, jellem, kedély, modor, máglya, regény, színész, telep, titkár, ünnepély stb.) ma már elképzelhetetlen volna nyelvünk. Idős korában visszavonult Pécelre. Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc idején már csak szemlélődő, nem tevékeny résztvevő volt. Birtokán sokan felkeresték, német szójátékkal gyakran mondta, hogy az ő jelszava: Leben und beleben, azaz: élni és serkenteni. Az irodalmi életben többek között Kisfaludy Károly, Toldy Ferenc indulását egyengette, felismerte Eötvös József, valamint Arany János és Petőfi Sándor kivételes tehetségét. Petőfi fellépését örömmel köszöntötte, bátorította a Honderü támadásai idején, még péceli birtokára is meghívta. Petőfi verssel köszönte meg a biztatást (Szemere Pálhoz). A szabadságharc bukása után, élete vége felé még elemző tanulmányt írt Petőfi egyik verséről, megírta Fáy András rövid életrajzát, sőt, Vajda Jánost is a lelkes műélvező együttérzésével elemezte (Dalverseny). Hetvenhat éves korában, 1861. március 14-én halt meg. Forrás. MTI 2015. 02. 12.