Így írt Pilinszky Bachról:„Örök és hipermodern egyszerre, vagy pontosabban: rá van a legnagyobb szükségünk.” (Új Ember 1963.) Ősidők óta tudjuk, de mára klinikai pszichológiai kutatás tárgya lett, hogy a zene jelentős szerepet játszhat a gyógyulás folyamatában. Tudatosan csak a huszadik század közepén vált önálló eszközzé e téren, s ezzel együtt kutatás indult a célra leginkább alkalmasnak tűnő zeneszerző, zeneművek, stílusok után. A zene az egészség és a spiritualitás fogalma egymással szorosan összefüggnek, és a zene összekötő kapocs lehet a tudatosság különböző szintjei között is. A meditatív állapotok elérésében és a spirituális tapasztalatok terén jelentős utat járhat be a zenekedvelő személy. A magasabb tudatosság elérésében, a teljességélmény átélésében, az önismeret és képzelet, a személyiség integritásának fejlesztésében, a szorongásoldásban vagy a traumák feldolgozásában egyaránt jó szolgálatot tehet. J.S.Bach zenéje már régóta segít abban, hogy hallgatói szembenézzenek ittlétük fájdalmasan brutális igazságaival, félelmeivel, és vigaszt nyerjenek egy biztosabb, magasabb szférából eredő harmóniából. Ám meglepő módon Bach kompozícióinak hangvétele sem felelt meg az akkori könnyedebb, kellemesebb stílusnak. A zenészdinasztiából származó művész mindenkori pénzkereső foglalkozásainak tett eleget zeneszerzőként. Arnsatdtban és Mühlhausenben orgonistaként foglalkoztatták, itt orgonaműveket szerzett. A kötheni udvari karmesteri működése során versenyművek és kamarazenei műveket alkotott. Pályája csúcsán, a lipcsei Tamás-templom karnagyaként komponálta örökbecsű, egyházi műveit és kantátáit, melyek az emberi kultúra gyöngyszemei. „Bach gigászi szellemi erejének emléke” (Schubart) átsüt minden megnyilvánulásán. Zenepedagógusnak csakoly nagyszerű volt, mint orgonajátékosnak vagy komponistának. „Ha volt valaha muzsikus, aki a legművészibben juttatta kifejezésre a harmóniák legrejtettebb titkait, az ugyancsak ő volt. Senki nem tudott ezekben a különben száraznak tűnő művészi alkotásokban oly sok eredeti és ötlettel teli gondolatot kifejezni, mint ő. Bármilyen nehéz zenei anyagot hallott, egy szempillantás alatt átlátott mindent, ami abban művészi, említésre méltó volt. Dallamai különösek voltak, de mindig különfélék, senki más műveihez nem hasonlíthatók, tele találékony ötletekkel. Jóllehet, komoly természete kiváltképp vonzotta a sokrétű, mély értelmű, komoly zenéhez, de ha szükség volt rá, különösen a játékban, könnyed és tréfás is tudott lenni. A többszólamú darabok kidolgozásában szerzett gyakorlat létrehozott egy olyan készséget, hogy a legnehezebb partitúrában is egy pillanat alatt át tudta tekinteni az összes egyidejűleg hangzó szólamot. Hallása olyan kifinomult volt, hogy többszólamú zenében is azonna1 felfedezte a legcsekélyebb hibát is. Dirigálás közben az előadás pontosságára fektette a legnagyobb súlyt, általában nagyon élénk tempókat vett, és a tempó tartásában szerfölött biztos volt.” – írta róla Schulz 1774-ben. Bach 1750. július 28-án hunyt el, miután életében igencsak keveset játszották műveit, melyeket túl nehéznek és összetettnek véltek kortársai. NZS 2014. 07.28.