hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


A haldokló betegeket kísérő személyzet mentálhigiénéje
A kiégés és a pszichés terhek csökkentésének lehetőségei


Hegedűs Katalin
| |
 



Egy francia hospice-ban dolgozó nővér így ír a jó halál mítoszáról és a sokszor keserű valóságról:
"A páciens csövektől mentesen fekszik egy nyugodt szobában; lehet, hogy kellemes háttérzene szól; körbeveszik őt az övéi és a kedvenc háziállata. A nővér állandóan készen áll arra, hogy mindvégig fogja a kezét az elmenőnek... És ha a helyzet nagyon megterhelő, akkor az esetmegbeszélő csoport mindent megtesz, hogy az ideális elkísérést korlátozó gondolatokat kitörölje...
Az álom és a realitás közötti eltérés sokkja legalább annyira elviselhetetlen, mint váratlan és brutális. A valóság: a beteg a betegségével és szenvedésével; az örökös csöngetésével, a kívánságaival, hogy ágyba vagy fotelbe vágyik; a félelmetes testével, a szörnyű sebeivel és azzal, hogy még mindig él...
A család nagyon sokszor reménytelenül hiányzik és az annyira várt fiú sokszor soha nem érkezik meg. Ha meg ott van, sokszor az az üzenete, hogy nem teszünk meg mindent a betegért..." (1).
Sajnos méltatlanul keveset foglalkozik a szakirodalom a súlyos betegek mellett dolgozó szakemberek, segítők mentálhigiénéjével. Minden hospice-tanfolyamon megkérdezem a jelenlévőket: van-e esetmegbeszélés, szupervízió vagy bármilyen más "lelki gondozás" számukra az osztályon vagy a gondozócsoportban. A válasz legtöbbször az, hogy nincs, de nagyon kellene. Az orvosok, nővérek és más szakemberek nem kapnak segítséget ahhoz, hogyan dolgozzák fel magukban a stresszel teli helyzeteket és betegeik elvesztését. Elvétve található pszichológus, mentálhigiénés szakember a súlyos betegekkel foglalkozó kórházi osztályokon. Nem csoda tehát, hogy az itt dolgozó orvosok és nővérek körében olyan nagy a fluktuáció, illetve a pálya elhagyása.

A segítő tünetcsoport és a kiégés
Az óriási áldozatokat vállaló, éjjel-nappal a betegek mellett ülő nővérek, a vasárnapi levesmerés vagy gyerekfürdetés mellől a beteg mellé elhívott doktornők közül kevesen maradtak meg a súlyos, haldokló betegek mellett, mert nem tudták megőrizni magánéletük határait, nem tudtak nemet mondani, és előbb vagy utóbb belefáradtak, kiégtek. Vannak olyanok is, akik a segítést azért vállalják, mert saját magánéletük problémáit nem tudják megoldani és másokéin próbálnak segíteni. Ez utóbbiak a segítő szindrómások.
A segítők kiválasztásának, valódi motivációik feltárásának fontos szerepe van ezen a nagyon nehéz területen. Sokszor jelentkeznek olyan önkéntes segítők a hospice-munkára, akik az egész világ gondját a vállukra vennék, de megrettennek akkor, amikor egyetlen beteggel kerülnek szembe. Mások "túlvállalják magukat", mint az a hétgyerekes pszichológus hallgatónő, aki mindig pont akkor nem ért rá, amikor beosztották a beteg mellé, mert valamelyik gyereke éppen akkor betegedett meg. Az egész hospice-csoport munkája felborult, hiszen valakinek azonnal be kellett ugrani helyette. Van, amikor a leendő segítő különböző szekták befolyása alatt áll, vagy "fényadó", "energiaátvivő" módszereit igyekszik a betegre erőltetni... Mindezek nem csak az önkéntes segítők esetében jelenthetnek problémát: az orvosok és ápolók kiválasztásánál sem ártana az előzetes pszichológiai szűrés.
A segítő tünetcsoport háttere: a segítő ingatag lelki egyensúlya. "Jellegzetes személyiségjegyek kapcsolódásáról van szó, amely a szociális segítségen keresztül - a saját fejlődés kárára - merev életformává alakul. Lényege, hogy a kapcsolat segítő formája más típusú kapcsolatok, érzelmek elhárítását jelenti egyben; mintegy >>droggá<< válik a hivatás, a segítségre szorulókkal való kontaktus a professzionális segítő számára" (2). A segítő kapcsolatban az érzelmi kapcsolat szolgáltatássá válik; az intim szféra professzionalizálódik.
A segítő szindrómás általában kerüli az egyenrangú kapcsolatokat, sokszor jellemző rá a nárcisztikus kielégülés és a pozitív megerősítés vágya: az, hogy örökösen "tömjénezzék" önfeláldozó magatartása miatt. Tagadja, hogy szüksége lenne bármilyen segítségre; életét áthatja az állandó önkontroll. A segítő szindrómás azért segít másokon, hogy saját valódi érzéseit, szükségleteit ne kelljen észrevennie. Egy belső űrt tölt ki, amely a spontán érzésektől való félelemből származik.
"Tudjuk, hogy a modern medicina a betegeket inkább >>beteg testekként<< kezeli, mint személyekként. A hatékonyságnak ebben a világában kevés helye van az érzelmeknek. Azt is tudjuk, mennyi képzésen vesz részt az ápolószemélyzet, amelynek témája a beteggel való kapcsolat, amely gyanúsnak tart mindent, ami mély és személyes. Beszélünk >>tiszteletről<< a beteg iránt, de sohasem >>szeretetről<< vagy >>intimitásról<<, mert az intimitás azt feltételezi, hogy ledőlnek a korlátok a személyek között, miközben a >>tisztelet<< fogalma fenntartja ezeket a korlátokat. Természetesen tanítjuk az empátia technikáit, buzdítjuk a személyzetet, hogy a betegeket úgy kezeljék, mint egyéneket, bátorítjuk az aktív hallgatást, a nonverbális kommunikációt. De a beteg mindig mint elkülönült személy szerepel, és ritkán bátorítjuk és segítjük az ápolót abban, hogy érezze magában az érzelmi rezonanciát, érezze a szolidaritás kötelékét a szenvedésben, ami a mi emberségünk szövedéke is. Mindegyik technikának természetesen megvan a maga jelentősége, de nem készítenek fel szembesülni azzal, amit a szerző >>meghitt találkozásnak<< nevez, a buberi >>Én<< és >>Te<< találkozásra, mert ez a találkozás meghiúsítja az összes defenzív technikát és stratégiát. Ez a találkozás csak spontán és hiteles lehet és abból a bensőséges helyzetből fakad, ahol a betegek és a gondozók felfedezik magukban a tehetetlenséget és a sebezhetőséget, amely valóban közös minden halandóban, akik vagyunk" (3).
A hosszabb ideje fennálló érzelmi megterhelés és stressz hatására kialakulhat a burnout, a kiégési szindróma. Tünetei:
• testi tünetek: alvászavar, testsúlyváltozás, pszichoszomatikus tünetek, kipihenhetetlen fáradtság érzése;
• magatartási tünetek: ingerlékenység, cinizmus, védekezés;
• érzelmi tünetek: krónikus szorongás, depresszív reakciók, érzelmi távolságtartás az emberektől; másodlagos alexithymia, azaz az érzelmek kifejezésének zavara; nikotin-, alkohol-, drogfüggés, táplálkozási zavarok;
• mentális tünetek: a teljesítőképesség csökkenése, indokolatlanul szakmai elégedetlenség érzése stb.
A kezelőszemélyzet fel nem ismert és emiatt kezeletlen burnout-ja magyarázhatja a pszichoszomatikus betegségek (leggyakrabban hypertonia, infarktus, colitis, étkezési zavarok), az öngyilkosság, az alkohol- és drogfüggőség nagyobb arányú előfordulását az orvosoknál és más teamtagoknál. Ugyanígy a gyakoribb válást, a személytelenné váló munkavégzést, ami történhet akár hipomániás ütemben is, nem beszélve a kriminális reakciókról (4, 5).
Paul Virilio Az eltűnés esztétikája című munkájában írja: "Új cirkuszi játékok Las Vegasban, ahol mindenre és bármire fogadnak a játéktermekben, de még a kórházakban is, még a halálra is. Hiszen mit talált ki a Sunrise Hospital egyik ápolónője a személyzet szórakoztatására: hozzanak létre az intézményben >>halálkaszinót<<, és ott arra fogadjanak, hogy mikor hunynak el a betegek. Hamarosan mindenki játszani kezdett, orvosok, ápolónők, takarítónők, a tétek néhány dollárról indultak, és elérték a több száz dollárt... hamarosan már nem volt elég haldokló... A folytatást könnyű elképzelni."
Nos, a folytatásnak egy kriminalisztikai szempontból hátborzongató, pszichológiailag többé-kevésbé rekonstruálható esetéről ír az egyik hetilap: "...mint legutoljára négy esztendeje, amikor Bécs város lainzi kórházának négy nővérkéjéről, a ťhalál angyalairólŤ kiderült, hogy - túlterheltségüket önhatalmúlag csökkentve, eutanáziás eszközöket hidegvérű kegyetlenséggel bevetve - vagy ötven idős beteget távolítottak el az élők sorából. Az akkor lefolytatott igazságügyi eljárás során is fény derült a kórházi alkalmazottak kimerültségére, de a közvélemény jobbára csak a történet kriminalisztikai vonulatára figyelt oda" (6).
A burnout tehát krónikus érzelmi megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, érzelmi, lelki kimerülés. Jellemzői a reménytelenség- és inkompetenciaérzés, a célok és ideálok elvesztése, a másokra és önmagukra vonatkozó negatív attitűdök elhatalmasodása. A burnout kialakulásának egyes állomásai a következők:
1. kezdeti nagy lelkesedés, energia, remények fázisa, amely esetleg irreális elvárásokat hordoz magában;
2. a stagnálás fázisa;
3. a frusztráció fázisában a hivatás hatékonysága, értéke megkérdőjeleződhet;
4. az apátia fázisa a frusztráció elleni védekezésként jelenik meg, jellemzi a kihívások kerülése, minél kevesebb idő és találkozási lehetőség keresése a páciensekkel;
5. a beavatkozás (külső segítség), amely megtöri ezt a ciklust (7).
Hogyan ismerhetjük fel magunkon a kiégés jeleit?
Már nem olyan lelkesen megyünk be a munkahelyünkre. Egyre többször fogalmazódik meg bennünk a gondolat: "Hagyjanak békén, hogy nyugodtan tudjak dolgozni!" Megörülünk a váratlan lehetőségnek, amikor nem kell bemennünk dolgozni (például kisebb influenza vagy a gyerek betegsége esetén). Bizonyos szituációkban, amelyekben eddig magabiztosak voltunk, hirtelen elbizonytalanodunk. Csökken a toleranciánk, hamar elfogy a türelmünk. Megjelennek a fizikai tünetek, amelyek először nehezen meghatározhatóak (például fáradtság vagy alvászavar) (8).
Kulcsár Zsuzsanna írja Egészségpszichológia című tankönyvében: "A kiégés az altruizmusnak, a kreatív tevékenységnek vagy transzperszonális élménynek nem szükségszerű utóhatása, hanem lehetséges következménye, amely akkor - és csakis akkor - áll elő, ha a funkció kimerül" (9). A haldoklók mellett dolgozók - legalábbis külföldön - néhány év után más területen "pihennek", feltöltődnek. Ha ez nem valósul meg, gyakran bekövetkezik a pályaelhagyás, mint ahogy arról az egyik magyarországi hospice vezetője beszámolt. "A személyzet a négy év során kicserélődött. Különösen a nővérek fáradtak el ennek a munkának a során. Így ma az alapító négy nővérből már egy sem dolgozik az alapítványnál. Az itt töltött időt nagyon szépnek, tartalmasnak tartják, de a nehéz pszichés terhek miatt nem tudták a munkát folytatni. Kicserélődött a hospice-koordinátorunk és a mentálhigiénés szakemberünk is" (10).

Miért veszélyeztetettebbek a nők?
A nemzetközi vizsgálatok eredményei megmutatták, hogy a nők, és különösképpen a segítő foglalkozású nők fokozottan veszélyeztetettek a kiégés szempontjából. A nők nagy többsége a házimunka és a család ellátása során természetszerűleg a segítő foglalkozássá vált tevékenységek eredeti formáját gyakorolja. A nők hagyományosan gondoskodnak a férfiakról, a gyerekekről, az idősekről és a betegekről. A hagyományos társadalmi elvárás szerint mindig mindenkinek eleget kell tenniük, és mindezt szeretettel, együttérzéssel, megértéssel. Az idők folyamán ez a fajta anyai, illetve nővéri gondoskodás vált hivatássá, foglalkozássá (11, 12).
A nők - ellentétben a férfiakkal - konfliktusok esetén hajlamosak arra, hogy önmagukban keressék a hibát. A mai elvárások szerint a tradicionális értékeket igyekeznek összeegyeztetni az új öntudatukkal: a felelősségteljes személyi szabadsággal, a modern nő eszményképével - és amikor ez nem sikerül, akkor magukat hibáztatják. Pedig nem ők a hibásak, hanem ez a dilemma társadalmi szinten még nem oldódott meg, a társadalmi folyamat még nem zárult le. A krízis nem személyes, hanem individuálisan átélt szociális krízis (13).
Ebből a bizonytalanságból fakad egyrészt az úgynevezett túlgondoskodás mint reakció. Ez azt jelenti, hogy másokat "túlpátyolgatnak", míg azt a természetes igényt, hogy ők is gondoskodást kapjanak, elcsökevényesítik. A hospice-tanfolyamokon 80-90%-ban nővérek vesznek részt, akik különböző kórházi osztályokon, házi szakápolásban vagy szociális otthonokban dolgoznak. A tanfolyamok kommunikációs tréningjeinek egyik tanulságos önismereti gyakorlata során megkérjük őket, mérjék fel, hogy mennyi energiát szánnak a munkájukra, egyéb tevékenységeikre, más emberekre és saját magukra. A gyakorlat második része szerint el kell osztaniuk a szeretetüket az említettek között. Általában kiderül, hogy energiájuk nagy részét a résztvevők a munkájukra fordítják (a munka szeretete már nem ennyire egyértelmű). Rengeteg energiát és szeretetet fordítanak családtagjaikra és betegeikre. A saját magukra fordított energia és az "önszeretet" azonban rendkívül kicsi: 5-10%-ot tesz ki. A társadalom, a munkahely és a család ezt az önfeláldozó magatartást várja el tőlük, amibe sokan közülük előbb-utóbb fizikailag vagy pszichésen belerokkannak.
Míg a családi normák továbbra is a "kedves és másokról gondoskodó" asszonyokat részesítik előnyben, addig a szabadversenyes gazdaság elsősorban az "önálló, kreatív, sikeres, jó munkaerőt" igényli. Ez utóbbiakról viszont azt tartják, hogy kevésbé nőiesek, illetve kevésbé jó feleségek és családanyák. Témánk szempontjából külön kutatás tárgya lehetne manapság a magánszférában dolgozó orvosnők, illetve a házi szakápolásban dolgozó ápolónők élete, akik sokkal nagyobb felelősséggel és önálló döntési jogkörrel rendelkeznek, mint a kórházban dolgozó kolléganőik. Vajon hogyan boldogulnak ezekkel az elvárásokkal?
A burnout okai az egészségügyben általában - amelyek messze túlmutatnak e tanulmány témáján - a következőkben foglalhatók össze:
• hiányos teljesítménymérés (kontroll),
• visszajelzés hiánya,
• megerősítés hiánya,
• alacsony jövedelem,
• extra igénybevétel mellett nagy felelősség,
• gyakori krízishelyzet,
• elégtelen adminisztratív támogatás,
• adminisztratív terhek,
• korlátozott előrejutási lehetőségek,
• "határaink rugalmas kezelése" (14).
A burnout egy krízishelyzet, amelynek leküzdése, megoldása egyedül nem lehetséges, mindenképpen külső segítségre van szükség. A burnout elhárításában nagy szerepe lehet a tudatosításnak, képzésnek, amely felhívja a figyelmet a burnout tüneteire és megfelelő módszereket ajánl a leküzdésére. Természetesen a munkafeltételek javítása a túlterheltség csökkentésével elsőrendű fontosságú lehet. A család, a munkahely mint támogató csoport léte is elengedhetetlen. "A burnout különböző fázisaiban más-más hangsúlyok adódnak az intervencióban. A lelkesedés fázisában a realitásra kerül a súlypont, míg a stagnáció állapotában a mozgósítás, képzések, tréningek kerülnek előtérbe. A frusztráció állomásán a pozitívumok láttatása, az elnyomott energiák felhasználásával a változtatás lehetősége fontos, míg az apátia fázisában új, reális célok keresését, reális involvációt céloz a beavatkozás" (15).

A gondozószemélyzet pszichés terheinek csökkentése
A mentálhigiéné a pszichés működés zavarainak megelőzésével, lelki egészségvédelemmel foglalkozik azzal a céllal, hogy bizonyos lelki problémákat ne a pszichiátria, illetve a medicina körében, hanem azon kívül próbáljon megoldani. Témánk szempontjából nagyon fontos azoknak a támogató rendszereknek a felkutatása, amelyek segítséget nyújthatnak a haldokló betegekkel foglalkozó segítőknek a lelki terheik csökkentésében.
A támogatórendszer sajátosságai általánosságban:
• mindenkit önálló egyénként kezel (nem uniformizál),
• érdeklődik (odafigyel),
• nyílt elvárásokat támaszt (irányít),
• a teljesítményeket jutalmazza (illetve bünteti) (16).
A támogatórendszerek sokfélék lehetnek (például barátok, szomszédok, önkéntes-kölcsönös segítőcsoportok vagy a hivatásos segítőrendszerek), de legfontosabb színterei a család és a munkahely.
A család támogató funkciói:
• információgyűjtés, -továbbadás,
• visszajelentő, útmutató rendszer,
• világkép, életfilozófia forrása,
• a problémák megoldásában közbenjár,
• pihenés, regenerálódás színtere,
• referencia- és kontrollcsoport (jutalmazás, büntetés),
• identitás forrása,
• az érzelmi teherbírást fokozza.
A család szeretetet, intimitást, támogatottságot nyújt; biztosítja azt a szolidaritást, amelyre mindannyiunknak szüksége van az egészséges lelki élethez. Mindehhez egészséges interperszonális viszonyok szükségesek a családban (17). "A segítők túlterheltsége a saját családban, illetve a szakmában azzal is összefügg, hogy az emberi kontaktusokban a megszokott határokon át kell lépnie. Ugyanakkor korántsem biztos, hogy a szakmai kapcsolati kompetenciáját otthon is elfogadják ugyanúgy, mint egy terápiás helyzetben" (18). A családot megterheli az, hogy a segítő foglalkozást végző "hazaviszi" a napi megterhelést. Ha egy nehéz nap után valaki "teljesen kivan", akkor nem tud a családjának is nyújtani valamit. Életszükséglete viszont, hogy a családtól erősítést kapjon. Az adok-kapok azonban ilyenkor kiegyensúlyozatlanná válik: a többi családtag nem kapja meg azt a szükséges figyelmet, amire szüksége lenne.
Megoldás lehet a jó kommunikáció a családban: a kimerült segítő, empatikus meghallgatása, ami önmagában regeneráló lehet. A jó kommunikáció lényege, hogy nem kell félni a többiek rendreutasító-moralizáló kritikájától ("Én megmondtam, hogy ne menj oda dolgozni!"); a "vallatástól" ("Mitől vagy ilyen szörnyű állapotban?"); a kommunikációs szabadság feltételekhez kötésétől ("Mondd el, mi a baj, majd én megmondom, hogy mit tegyél!") stb. Nem tekinthető jó kommunikációnak a leggyakoribb "kommunikációs forma": "Anyukám, hozz egy sört, mert kezdődik a meccs és lehetőleg ne állj a tévé elé!"
Vajon hány családban hallgatják meg egymást együttérzően a családtagok? Mennyire kíváncsiak manapság a másik problémájára; például a súlyos betegével való kapcsolatára? Tudunk-e egyáltalán beszélgetni? Mennyi betegség lehetne megelőzhető, ha odafigyelnénk kicsit egymásra...

A munkahely támogatófunkciói
A munkahelyi légkör szempontjából fontos tényező a vezető viselkedése, vezetési stílusa. Az autokratikus, diktatorikus vezetési stílusra jellemzőek a parancsok, a leintő rendelkezések és a leverő bírálatok, amelynek nyomán a munkahelyi csoportban eluralkodik az agresszió, az ellenségeskedés, a behódolás és a nyomott hangulat. A be nem avatkozó ("laissez faire") vezető nem irányít, ezáltal kevesebb és rosszabb a munka. A demokratikus vezetési stílust az irányító tanácsadás, az önirányítás serkentése jellemzi; a joviális, tárgyilagos, gyakorlatias viselkedés. Ennek hatása a kreatív, intenzív munka és a barátságos munkahelyi légkör. A munkahelyi vezetés stílusa nagyban befolyásolja a burnout kialakulását vagy megelőzését azzal, hogy csak jó légkörben tud kibontakozni a felelősséget megosztó, a feszültséget csökkentő, a ventilációt lehetővé tevő munkatársi csoport közösség szerepe.
A munkahely támogatófunkciójához tartozik az egyéni és csoportos megbeszélések, különböző stresszkezelő tréningek, továbbképzések szervezése és támogatása, amelyek a dolgozók pszichés terheinek csökkentésével kapcsolatosak. Legfontosabb: lehetőséget kapni arra, hogy kibeszélhessük a szorongásainkat, a különböző nehéz esetek kapcsán az esetmegbeszélések, Bálint-csoport, szupervízió vagy - megfelelő szakemberrel végzett - pszichoterápia segítségével. Mindezek során alapvető az, hogy külső szakembert kérjünk meg erre a feladatra! Az egészségügyi szakemberek és a laikus önkéntesek szemléletének formálásában is nagy szerepe lehet a különböző szintű képzéseknek, mivel:
• fokozódik az empátiakészségük;
• jobban fel tudják mérni saját határaikat, saját szerepüket jobban tudják tisztázni;
• felismerik a teammunka segítő erejét, a kapcsolatok fontosságát;
• megtanulják a haldokló beteg speciális szükségleteit a haldoklás különböző stádiumaiban;
• megtanulnak szembesülni a veszteségekkel, a saját és mások halálával, és ezáltal nyíltabban tudnak kommunikálni a betegekkel a nehéz kérdésekről is.
A súlyos betegeket kezelő személyzetnek tudatosan foglalkozniuk kell a gyászreakciókkal. A leggyakoribb jelenség ma az elfojtás, pedig a gyász végigélése, feldolgozása, a "gyászmunka" fontos mindenki számára. A hospice-osztályokon például gyertyát gyújtanak az elhunyt beteg mellett és mindenki odamegy néhány percre, hogy elbúcsúzzon tőle. Évente egyszer - halottak napja vagy karácsony táján - kis ünnepség keretében megemlékeznek az abban az évben elhunyt betegeikről. A megemlékezésre meghívják a családtagokat is.

A saját mentálhigiéné ápolása
Visszautalnék a tanfolyamok kommunikációs tréningjein szerzett tapasztalataimra: mennyire "nem szeretik" önmagukat a gondozószemélyzet tagjai. Mindig eszembe jut a bibliai igazság: hogyan tudnak akkor másokat szeretni? A saját mentálhigiéné ápolása legalább annyira fontos, mint a segítés fentebb említett formái. Mindenkinek magának kell rájönnie, mi az, ami kikapcsolja: a különböző kreatív tevékenységek, a mozgás, a természettel való kapcsolat vagy a relaxáció. A lényeg csak az, hogy szívvel-lélekkel csináljuk és ne görcsösen próbáljunk kikapcsolódni. Meggyőződésem, hogy bárki tud önmagára szánni napi 10-15 perc szabadidőt, amikor kirakatot néz, sétál, "csak azért is" - a kalóriák számolása nélkül - megeszik egy finom süteményt vagy az erkélyen nézi, hogyan is nő a muskátli. Legalább ennyire szeressük önmagunkat! Időt kell hagyni önmagunk testének és lelkének ápolására, csak akkor tudunk mások testével és lelkével igazán törődni...
Részlet a szerző Osiris Kiadónál hamarosan megjelenő Az emberhez méltó halál című könyvéből.
Irodalom
1. Marchand, Hedwige. Mythes et limites des soins palliatifs. Infokara 1999. No. 53.
2. Fekete Sándor. Segítő foglalkozások kockázatai - helfer szindróma és burnout jelenség. In: Psychiatria Hungarica 1991;1:17-29.
3. Hennezel, Marie de. A meghitt távolság. Ford. Dr. Hegedűs Katalin. In: Kharón Thanatológiai Szemle 1998;1:8.
4. Riskó Ágnes. A terminális állapotban levő rákbetegek életminőségét javító nem verbális módszerek ismertetése. In: Halálközelben II. Szerk. Hegedűs Katalin. Budapest: Magyar Hospice Alapítvány, 1995. p. 129-169.
5. Riskó Ágnes. A test, a lélek és a daganat. Bevezetés az onkopszichológiába. Budapest: Animula Kiadó, 1999. p. 97.
6. Riskó Ágnes (1995), i. m. p. 159.
7. Fekete Sándor (1991), i. m.
8. Pető Csilla. És ki segít a segítőnek? In: Család, gyermek, ifjúság. 1998;3:12-6.
9. Kulcsár Zsuzsanna. Egészségpszichológia. Bp., ELTE Eötvös K. 1998. p. 214.
10. Ruzsa Ágnes. A Szombathelyi Hospice Alapítvány története és működési rendszere. In: Hospice Hírek 1998; 2. évf. 3. sz.
11. Hézser Gábor. Miért? Rendszerszemlélet és lelkigondozói gyakorlat. Pasztorálpszichológiai tanulmányok. Bp.: Kálvin Kiadó, 1996.
12. Riskó Ágnes (1999), i. m.
13. Hézser Gábor (1996), i. m.
14. Grezsa Ferenc. Közösségi mentálhigiéne. (Előadás a Testnevelési Egyetemen, 1996)
15. Fekete Sándor (1991) i. m.
16. Grezsa Ferenc (1996) i. m.
17. Gorell Barnes, Gill. Családterápia és gondozás. Bp.; Animula K.: 1991. p. 144.
18. Fekete Sándor (1991) i. m.



Kapcsolódó anyagok

Korai pszichózis – mit tegyen a nem-pszichiáter orvos?

Encephalitis lethargica

Üzleti menedzsment modul beépítése a gyógyszerészképzésbe

Metronidazol kiváltotta reverzibilis neurotoxicitáseset

Reverzibilis posterior encephalopathia szindróma mint a szisztémás lupus erythematosus kezdeti megjelenése

Hozzászólások:

Nincs jogosultsága ehhez a cikkhez hozzászólni.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Gyógyító szerkentyűk képeskönyve – nem csak orvosoknak

Akár fiatalon, akár idősebb korban ébred fel ez az igény az orvostörténelem iránt, kiváló ajándék minden gyógyító szakember számára Magyar László András Solenoid és Pelithe. Régi gyógyszerkentyű című könyve.

Tovább


A gyógyító alkotói láz – Beszélgetés M. Kecskés András pantomimművésszel

A pantomim, a mozgásművészet és színházművészet elemeit egyesítem. Például jellegzetes pantomimes eszközöket használok elvont fogalmak kifejezésére. Egyszerű példát említve, pantomimes alaptechnika a súly cipelésének megjelenítése, de ezt a lélek mázsás súlyának kifejezésére is lehet használni.

Tovább


Közös jelek, bábeli zűrzavar -- beszélgetés Boros Mátyás képzőművésszel

Régóta rajzoló ember vagyok, a családi legenda szerint a rácsos ágyban kezdődött. Az idők során akarva-akaratlanul kialakítottam olyan biztos pontokat, formákat, amelyeket rajzolás közben bármikor elő tudok venni.

Tovább


„Kivisszük a betegséget, behozzuk az egészséget”: tavaszi gyógyító hiedelmek

Az érdekességre törekedve tekintjük át a magyar nyelvterület tavaszi gyógyító szokásait.

Tovább