hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


A fény szerelmese


A fény szerelmese

| |
 

Elsőként kísérletezett a színes fotóval.
A Bauhaus a 20. század első felében a konstruktív törekvések és mozgalmak központjaként működött, és magához vonzotta a kor neves alkotóit és a művészet megújítására szerveződő mozgalmak gondolkodóit. Walter Gropius alapította a két weimari művészeti iskola összevonásával 1919-ben.


Új nevelési módszereket, és az alkotó művészet megújítását űzték célként maguk elé, és így vált ez az intézmény, a hozzá kapcsolódó iskola világszerte kiemelkedő szerepű és nagyhatású művészeti műhellyé. Mindennek alapja az úgynevezett „Bauhaus-eszme" volt, melyet egyik legfőbb képviselője, Walter Gropius úgy definiált, hogy az válasz a ipari társadalom kihívásaira, a művész abban betöltött szerepe, felkészültsége, tudása, irányultsága tekintetében. A művészet és ipar, a művészet és technika közötti űrt fogja betölteni, s ez az eszme segíti, ahhoz, hogy el tudja foglalni méltó helyét a modern társadalomban.

Érdemes megtekinteni a virágzó időszak tanszékeinek felsorolását, hogy képet kaphassunk a képzés komplexitásáról és mélyen átgondolt voltáról. Bauhaus műhelyek: nyomdászat, üvegfestés, fémműhely, asztalosműhely, szövés, fotográfia, falfestészet, színpadtechnika, könyvkötészet, kerámiaművészet, építészet, kiállítástervezés, harmonizálástan.
A Bauhaus-eszme hosszú távú szellemi program volt tehát, egyszerre alkotó módszer és alkotói magatartás.
Rendkívül komplex módon dolgozta ki a művészet eszméje fenntartásának modern módszereit és térképezte fel a korszerű eszköztárat.

A formaképzés új problémáit vetette fel, megújította a formálás, az anyagok trendjét, az alakítási módok, lehetőségek tárházát, feltárta a funkció, a rendeltetés aktuális követelményeit. Mindezen kutatásai révén az intézmény olyan új művészeti eszközöket adott a holdudvarában működő tanítványi, alkotói kör kezébe, melyek a későbbiekben alapvetően megváltoztatták a kor szellemi arculatát. Hitvallásának köszönhetően a továbbiakban fokozódó szociális-társadalmi problémaérzékenység is jellemzi a Bauhaust működésének későbbi szakaszában.

Johannes Itten, aki a szín- és tapintóérzék fejlesztésére új utakat kereső bécsi festő, Lyonel Feininger amerikai , Gerhard Marckst a szobrász, továbbá Paul Klee, Oskar Schlemmer, Adolf Meyer, Georg Muche és Lothat Schleyer. Kandinszkij és Moholy-Nagy László voltak az iskola első mesterei voltak.

Moholy-Nagy László 1923-tól 1925-ig Weimarban élt, majd 1925-től 1928-ig a Dessauba költözött Bauhausban tanította a hallgatókat. A Bauhaus vezetőjétől, Gropiustól két jelentős megbízást kapott: átvette a fémmegmunkáló műhelyt vezetését, valamint az „alapképzést”.
A Bauhaus több volt, mint iskola: a művészet, az élet, a tudomány egységét megvalósító életformát jelentett. Moholy pedagógiai írásaiban így ír: „A módszer két elven alapszik. Először is nem szabad erőszakos úton befolyásolni a hallgatót; másodszor pedig alkalmat kell adni neki arra, hogy gyakorlatok segítségével tudatosítsa világképét, megismerje önmagát, mialatt az intellektuális és emocionális szférákat is képezi…A hallgató saját képzelőerejére és ötletességére van utalva, vitatkoznia és elmélkednie kell, önálló felfedezéseket tennie. Mivel nem utánozhat múltbeli eredményeket, csakhamar hozzászokik ahhoz, hogy félelem nélkül nézzen szembe új helyzetekkel, és képzeletére bízva magát, új utakat keressen.”
(Látás mozgásban).

Moholy-Nagy önálló művészeti kísérleteinek színtere a fotóművészet és a film volt. De írt és szerkesztett könyveket, alkalmazta az új tipográfiát, festett, s mindemellett kifejlesztette a fényképezőgép alkalmazása nélkül készített „fényképlenyomatot”, a fotogramot. A fotómontázst is kedvelte,

A fényképészet megújítására törekedett, meggyőződése volt, hogy a fényképezőgép és a filmfelvevő különleges művészi tartományt rejt, és a modern ember számára a valóság és annak mélyebb rétegei megragadásának komplex lehetőségeit rejti, Weimar, Dessau, Berlin és London után 1937-ben Moholy-Nagy Chicagóban telepedett le, és itt alapította meg az „Új Bauhaust”. A haláláig kísérletező, újító művész és teoretikus életműve jórészt ismeretlen a magyar közönség előtt, és szétszórtan szerte a világban lelhető fel hagyatéka.

NZS


Kapcsolódó anyagok

A pánik a legtisztább önmagunkkal áll kapcsolatban – interjú Parádi Józseffel

Atipikus Hirayama-kór: betegségkezdet a felső végtag proximalis részén

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

A pánik a legtisztább önmagunkkal áll kapcsolatban – interjú Parádi Józseffel

Parádi József neurológus, pszichiáter és pszichoterapeuta sok évvel ezelőtt visszaadta a gyógyszerfelírási engedélyét. Úgy látja, hogy bár bizonyos, súlyos esetekben szükség lehet gyógyszeres kezelésre, a pszichoterápiás munka az elsődleges számára: a tüneteket elsősorban szerencsésebb fenomenológiai úton megérteni és feldolgozni.

Tovább


Aki bújt, aki nem

Sokféle hatás érte Herbert Anikot, művésznevén Hanikot Rejtett kert című kiállításának megalkotásakor. Az inspiráció egy része könyv formájában ott hever a Zend installációként elnevezett asztalon, így például egy japán verses könyv, Borges angol nyelvű novelláskönyve a The Garden of Forking Paths. Mindezeken túl Radnóti Miklós Bori notesze, Szabó Magda Danaida és Abigél regényei, Kertész Ákos Makrája is fontos ihletforrás volt számára.

Tovább


Invazív -- Kiállításajánló

A Semmelweis Orvostörténeti Múzeuma tisztelettel meghívja Önt Szabó Beáta: Invazív című kiállításának megnyitójára. Időpont: 2018. április 17. 19:00

Tovább


Amikor az orvos egyben filozófus is volt

Habár a filozófusok, a bölcsesség szeretői minden korban kevesen vannak, a filozófiának léteznek sűrűsödési időszakai. Ilyen koncentrált periódus volt az ókori görög (athéni) civilizáció aranykora. A medicina értékrendjét, metafizikáját (az aktív eutanázia és a magzatelhajtás tilalmát, „a beteg java a legfőbb törvény” -t) az aszklépioszi hagyomány alapján kinyilatkoztató, s az empirikusan vizsgálható fizikai hatóokról szóló kórtani elméletét (humorálpatológia) úgyszintén megteremtő Hippokratész kilenc évvel volt fiatalabb Szókratésznél, s amikor meghalt, Platón már az ötvenedik életévébe lépett.

Tovább


A fény szerelmese