hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


A gyógyító alkotói láz – Beszélgetés M. Kecskés András pantomimművésszel


A gyógyító alkotói láz – Beszélgetés M. Kecskés András pantomimművésszel

| |
 

A gyógyító alkotói láz – Beszélgetés M. Kecskés András pantomimművésszel

Nagyon egyéni, különleges irányzatot képviselsz a magyar mozgásművészeti életben. Hogyan jellemeznéd azt, amit csinálsz?
A pantomim, a mozgásművészet és színházművészet elemeit egyesítem. Például jellegzetes pantomimes eszközöket használok elvont fogalmak kifejezésére. Egyszerű példát említve, pantomimes alaptechnika a súly cipelésének megjelenítése, de ezt a lélek mázsás súlyának kifejezésére is lehet használni. Ha mindezt színészi kifejezéssel kombinálom, olyan vizuális metafora születik, amiben a néző is megérzi a gondolatiságot.
Számos szólóelőadást hoztam létre az évek során. Elhatároztam ugyanis, hogy minden évben ki kell állítanom egy önálló estet – tulajdonképpen magamtól „rendeltem” ezeket a műsorokat. Minden darabomra jellemző az álomdramaturgia: az egymásba fűződő, de megszakítható képek sora. Ez a stílus az Egy kiállítás képei című darabomban született meg, 40 ével ezelőtt. És bár a pantomimet szólisztikus előadásmódnak tartom, kitaláltam a csoportos formáját is a Corpus nevű társulatommal. A kórus játszott mindent, és időnként kivált belőle valaki, aki szólistaként előadott egy szekvenciát, majd visszaolvadt a kórusba. Ilyen volt a VIII. Henrik hat felesége vagy a Mario és a varázsló című előadásunk.
2015-ben a 60. születésnapom alkalmából sorozatban végigjátszottam az összes egyéni előadásomat. Kíváncsi voltam arra, hogy mit jelentenek ezek a darabok a mai világban. Mivel örökérvényű témák köré szerveztem mindig az előadásaimat, és a művészeti divatokat sem vettem figyelembe, azt hiszem, ma is érvényesek voltak.

Fizikailag milyen volt most visszabújni a régi előadásaidba?
Annak idején 21 éves fizikumra találtam ki azt a sok nehézséget, amit végig is tudtam csinálni. Örömmel jelentem, hogy az előadásokat szépen ki tudtam szolgálni. Természetesen bizonyos elemeket el kellett hagynom. Azért is, mert érettebb korban már nem használok bizonyos csacskaságokat, mint fiatalon, részletező, naiv megközelítéseket.

Hogyan építed fel az előadásaidat? Mi inspirál, hogy belevágj egy bizonyos témába?
Az előadásom alapját egy-egy zenemű adja. Az Utolsó előtti pillanat például Schubert C-dúr kvintettjére, A múzsa csókja című előadásom pedig Berlioz Fantasztikus szimfónia című darabjára épül. Minden hangot meg kellett fejtenem ezekben a súlyos zeneművekben, és mindegyikhez meg kellett találnom a tartalmi párhuzamot. A zene a forgatókönyv: mindig úgy dolgozom, hogy először kiválasztok egy zenei remekművet, majd keresni kezdem hozzá a történetet, és kialakítom azokat a mozgásos és vizuális elemeket, amelyek megjelenítik azt. Végső soron mindig a „magányos férfi szimfóniáját” hozom létre. Azaz azzal a filozófiával élek én is, amit Maurice Bejart francia balettművész anno megmutatott a világnak.

Szoktad említeni, hogy a tánc és pantomim gyógyító hatású. Mit értesz ezalatt?
Az alkotói láz a legfőbb gyógyító erő számomra. Az embert a világ beteggé teszi, de vannak dolgok, amik kiemelik ebből a bajból. Ilyen a művészet is. Aki megérezte már, hogy milyen hullámokat indít el az elmében és a lélekben az alkotás, és volt már abban az állapotban, amit alkotói láznak nevezek, az át tudja hidalni a negatívumokat, amiket maga körül tapasztal.
De a nézők is átélhetik ezt a hatást. Egy időben nagyon szerettem a nézőteret könnyesre nevettetni. A nevetés őszinte kitörése is gyógyít – nem az udvarias mosoly, hanem a felszabadult nevetés. Nem véletlenül emblémája a színháznak a mosoly és a drámai, lekonyult arc. Az utóbbi is tud gyógyítani, ha a katarzis szintjére emelkedik. Az olyan előadásaim megemelik az embert lelkileg, megragadják a nézőteret, nem engedik el a nézők koncentrációját. De a legnagyobb drámaiság közepette is kellenek a tartalmi pihenők és a fellélegzést adó humor.

Aki téged néz, az főleg az érzelmeivel nézzen?
Igen, elsősorban az érzelmekre gyakorolnak hatást a munkáim. Hiszen eleve a zene az alapjuk, és a zenében felfedezett érzelmekre építem az előadásokat. Például A múzsa csókja alapjául szolgáló szimfóniában Berlioz nagy és felkavaró érzelmeket írt meg, amelyeket egy hosszú évekig be nem teljesült szerelem miatt érzett, a vágyakozásról egészen a gyűlölet vízióiig. Egy tűsarkú cipőt személyesítettem meg ebben az előadásban, az változik át mindenné: szarvasbogártól egy halántéklukasztó szerkezeten át a Múzsa lábnyomáig, aki áttaposott azon a férfilelken.

Volt olyan előadásod, amelynek szó szerint gyógyító hatása volt rád? Tehát valamilyen lelki, esetleg testi problémát oldottál meg általa?
Az első előadásom, az Egy kiállítás képei annyiban volt gyógyító, amennyiben a siker gyógyítja az embert. Az egóm százra szökött az elismeréstől, amit az előadás kiváltott, és tobzódtam önmagamban, habár hitetlenkedve fogadtam az egészet. Akkoriban ugyanis keservesnek éltem meg kissé a világot, és nem tudtam, hogy mivel foglalkozzak. 16 évesen kezdtem pantomimmal foglalkozni, de ez az előadás volt az első, amit igazi előadóművészi elkötelezettséggel hoztam létre. Annyira elmerültem benne, hogy azt éreztem, csak a pantomimnek van értelme számomra. Az 1977-es Ki mit tud, ahol a döntőig jutottam közönségszavazattal, szintén megerősített ebben.

És később is megmaradt ilyen éltető erőnek a pantomim számodra?
Sokáig azt hittem, hogy majd Magyarországon is lesz olyan pantomimszínház, mint a lengyeleknél, cseheknél, franciáknál. De mintha a magyar néplélekbe nem férne bele a pantomim, ahogy pl. a Beckett-darabok sem. Csakhogy én akkor is a pantomimet szerettem volna sikerre vinni, mert tőle kaptam az élet értelmét. Abban hiszek ugyanis, hogy az élet alapvetően értelmetlen, ezért értelmet kell adnunk neki – én pedig a pantomimmel tudok azonosulni. Nagyon sajnálom, hogy ez a fajta előadásmód nem lett sikertörténet Magyarországon. Nem alakult ki önálló, stabil pantomimszínház, én magam is vándorszínész-stílusban jártam a világot az előadásaimmal. A helyzetet ma ráadásul a színházi élet állapotai is nehezítik. Hogy csak egy apróságot említsek: furcsa érzés olyan játszóhelyeken fellépni, ahol nincsen közönségszervezés.

Változott az a rutinod az évek alatt, ahogyan megfelelő testi-lelki állapotban tartod magad a pantomim számára?
Figyelnem kell a test törvényeit. Most még bármelyik húszévessel tudnék versenyt futni, mert a sport és mozgás sokat számít a fizikai erőnlétemben. Rendszeres kondicionáló gyakorlatokat végzek, hogy bármikor tudjak „létezni” a pantomim eszközeivel. Ehhez jó lenne, ha több előadás lehetne, hiszen az előadás praxisát is készenlétben kell tartani. De vannak bizonyos terhelési fázisok, amelyek már nem esnek jól. Az izomzat is egyre inkább merevedik, a jógagyakorlatok egy részét folyton újra kell kezdenem, mintha sose csináltam volna. A nyújtó és hajlító gyakorlatokból ezért már visszaveszek, nehogy a belefeszülés miatt sérülés történjen. Egyszer így szakítottam el az Achilles-inamat, másfél évig szinte csak tanítani tudtam. Pszichésen kissé hárítom magamtól az életkoromat, nem azonosulok teljes mértékben a korosodással – de olykor rádöbbenek, hogy telik az idő. Nem hazudhatok magamnak.
Ez pedig feladja a kérdéseket: hogyan tovább? Ezért csináltam a Don Quijote-előadásomat is (DonQ – IQ) . Ott kifejezetten egy vén bohócot szerettem volna alakítani. Végül nem lett elég vén, de szeretetreméltó figura lett. Marcel Marceau-t, az ikonikus francia pantomimművészt 76 éves korában láttam utoljára színpadon. Újabb és újabb búcsúelőadásokat adott, vagy nyolcat... Ameddig bírta. A pantomim szerencsére kortalan, ami ritkaság a mozgásművészetekben. Egy 40 éves balett-táncos már idős, többnyire a térdük adja fel. A történetmesélős pantomim és színészet azonban akárhány éves korig végezhető.

Hogyan csapódik le a koreográfiádon, ha testileg éppen korlátoz valami, például egy sérülés?
Az Achilles-szakadásnál csak az egészséges lábamat terheltem, és sokkal több időt töltöttem térden és a talajon az előadások során, mint amúgy szoktam. Illetve kiiktattam azokat az elemeket, pl. a sarok- és lábujj-járást, a pantomim jellegzetes eszközeit, amelyek leleplezték volna a korlátozottságomat.
Ha van mondanivalója az embernek, mindegy, hogy néz ki a színpadon. Régebben jellemző volt rám valamiféle testkultusz: mindenkitől azt vártam, hogy szoborszerűen szép, jó felépítésű legyen. Persze, annak is van esztétikai hatása. De aztán láttam olyan előadásokat, amelyek nem törődtek ezzel. Főleg Pina Bausch német koreográfusnő változtatta meg ezt a szemléletet: neki csak az volt a fontos, hogy a táncos karaktere, megjelenése érdekes legyen. A színház nemcsak esztétikai üzenet, hanem tartalmi közlés.

Szerinted mi kell ahhoz, hogy valakiből pantomimművész válhasson?
Előadói készség, mindenekelőtt. Középiskolában az osztálytársaim mindig követelték, hogy produkáljam magam. Emellett valamilyen személyiséggel kell rendelkezni, ami miatt az emberek felfigyelnek az emberre a színpadon. Őszintén nem tudom, hogy ez min múlik. A színpadon sose a szépek mutatnak jól, hanem az érdekesek és akik szépen tudnak mutatni. A kreativitás, a fantázia is meghatározó, és a sok évig csiszolt, pontos pantomimtechnika. Hiszen ez egy szakma. El kell tanulni a testtechnikát, az öt érzékszerv gyakorlatait. És mindehhez nagyon fontos, hogy eredendően meglegyenek az alapkészségek, mert akkor a tanulás nem válik kellemetlenné. Én mindig arra biztattam a tanítványaimat, hogy ha tartósan nehézségekkel szembesülnek, gondolkozzanak el, hogy valóban pantomimet kell-e tanulniuk. Mert ha nincsen meg a tehetség, akkor a mánia nem gyógyító hatású lesz, hanem romboló.

Mennyire fontos neked, hogy aktuális jelenségekre reagálj az előadásaidban?
Ha az elmúlt évtizedek világpolitikájára vagy a mindennapi terrorizmusra gondolok, úgy érzem, hogy nem tudok olyan drámát kitalálni, amivel felülírhatom a hétköznapok drámáját. Ezért maradok mostanában az örökérvényű irodalmi és zenei alkotásoknál. Nemrégiben Arany János A walesi bárdok-ját csináltam meg az Erkel Színházban – az a ballada minden korban aktuális a hatalmi téboly témája miatt. Most éppen Gustav Holst A bolygók című zenekari szvitjéhez készítek előadást. Én világéletemben ahhoz értettem, hogy a nemes érzelmeket, gondolatokat, amelyeket a zenei és irodalmi anyagok tartalmaznak, előadjam a közönség előtt. Benne van a szubjektív véleményem, és az is, hogy humanista vagyok. Valamiféle szeretetfrekvenciának kell átjárnia az előadásokat, hogy elérjenek a nézőtérig. Nem magamat szórakoztatom: ez szolgálat.

Cziglényi Boglárka
2017.augusztus


Kulcsszavak

pantomim, a mozgásművészet és színházművészet, interjú

Kapcsolódó anyagok

A gyógyító alkotói láz – Beszélgetés M. Kecskés András pantomimművésszel

A telemedicina hatása az orvos-beteg kapcsolat átalakulására orvosok körében végzett interjúk eredményei alapján

Csak másokért érdemes élni Beszélgetés Eckhardt Sándorral

Őrségváltás a LAM-nál

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Közös jelek, bábeli zűrzavar -- beszélgetés Boros Mátyás képzőművésszel

Régóta rajzoló ember vagyok, a családi legenda szerint a rácsos ágyban kezdődött. Az idők során akarva-akaratlanul kialakítottam olyan biztos pontokat, formákat, amelyeket rajzolás közben bármikor elő tudok venni.

Tovább


„Kivisszük a betegséget, behozzuk az egészséget”: tavaszi gyógyító hiedelmek

Az érdekességre törekedve tekintjük át a magyar nyelvterület tavaszi gyógyító szokásait.

Tovább


Egy közös történet: Az Olaszliszkai

Egy színházi előadás arról, hogy miért érzi valaki annyira reménytelennek az életet ebben a pillanatban Magyarországon, hogy véget vessen az életének. És bár ez nem lehetett az alkotók szándéka, de egy előadás arról, hogy miért lett öngyilkos Borbély Szilárd.

Tovább


Tényeken innen és túl -- személyes gondolatok

A tavalyi év szava az angol Oxford szótár szerkesztősége szerint nemzetközi szinten a „post-truth” kifejezés volt. A német nyelvészeti társaság, a Gesellschaft für deutsche Sprache pedig a „postfaktisch”-t választotta. Az angol kifejezés jelentése: igazság utáni, a németé: tények utáni.

Tovább