hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


Ősi tánc a folyosón


Ősi tánc a folyosón

| |
 



– A művészet a valóság kipótolt és lehetséges megoldásainak a tömkelegét hozza létre. Te miből táplálkozol, élményből, vízióból vagy emlékfeldolgozásból?

– Van, amelyik darab vízióból indul, s annak a kitágításából. Ritkán nyúlok emlékhez és a személyes történetekhez. Általában olyan szélsőséges helyzeteket teremtek a színpadon, amit a valóságban máshogy él meg az ember. Minden darab sajátos kommunikációs rendszerrel rendelkezik, ezért gyakran ütközöm abba a problémába, hogy számon kérik rajtam, hogy ez a darab miért nem olyan, mint a másik. Minden darabnak csak rá jellemző nyelvrendszere van, amely víziókon alapul, ezeket összerakom, aztán néha mozgásban, néha színpadképben, sminkben, jelmezben, tehát különböző művészi jelek gesztusai mentén alakul ki az a nyelv, ami visszavezet ugyanahhoz a vízióhoz, amiből indultam.

– Meddig tudod egészen pontosan az irányt?

– Kapukat tudok generálni, abból egyre tisztábbakat és egyre többet. Hiába állítom fel a kommunikációs és információs rendszerét a darabnak, kizárólag éles helyzetben derül ki, hogy mi a valódi tétje és súlya egy helyzetnek. Természetesen az, ha belépek azon a bizonyos kapun. Ez nagyon erős élmény, de működik egy erős kontroll is. Ezt úgy kell elképzelni, mintha különböző kijáratok lebegnének a térben, azonban választhatok, ha arra indulok, akkor annak az a következő lépcsőfoka, ha erre megyek, akkor ez. Mindig több lehetőségem van, épp ezért szeretem az improvizációt, mert annak igazi valósága van. A kötött koreográfia is ad szabadságot, mert ugyan valami mentén haladok, de így is szélsőséges és különös lelki territóriumokba juthatok el. Az improvizáció esetében cölöpöket rakok le, és figyelem, hogy hogyan jutok el egyiktől a másikig, ezt csodaélményként élem meg. Érdekes, hogy ennek van a leginkább köze a valósághoz, ma így jutottam oda, tegnap úgy, esszenciálisan mégis mindig ugyanaz történik.

– Ki engedheti meg magának, hogy improvizáljon?

– Aki tud, azaz elég bátor, aki hagyja önmagában működni a történéseket és elbír velük. Aki bele tud csúszni a történet valóságába. Ez nem a szerepjátszás ideje, nem egy szerep életre keltésének a helyzete. Bár egy karaktert, egy szerepet működtetek, azonban ha szomorúból vidámat akarok játszani közben, akkor már nem improvizációról beszélünk, hanem valamely klisé-utak „műmajer” megfogalmazásáról. Végigsétálok egy lebetonozott járdán, mikor egy csodás kertben is tehetném. Az improvizációban nincs talaj a lábad alatt, de egy egészséges kontroll tudatosságra emeli a karaktert. Ösztönösen csinálod, és mégis tudod előre, hogy mi a következő mozdulat, s az milyen helyzetet hoz létre.

– Mi a művészet? Tudatosság? Újrafogalmazás? Ösztönösség? Intuíció?

– Természetesen mindezek egysége, a létezés legmagasabb és legvalóságosabb foka. Egy olyan valóság, mely irreális elemeket tartalmaz, és egy általunk generált művilágot működtet, mégis a létezés legvalósabb pillanatait tudja felmutatni. Azonnal viszonyt hoz létre, ha nem, ha nincs hozzákapcsolódási lehetőség, akkor nem művészet. Egy időben egy zárt, belső út és egy óriásira tárt kapu, mely persze, alkalmanként bezárul.

– Te ismered a szegénységet, a pénztelenséget. Mi volt az, ami túlélni engedte az abból fakadó hermetikus elzártságot? A pénz nem léte eleve kizár bizonyos kommunikációs lehetőségekből.

– Teljes energiátlanságot okoz a hiánya. Túlélni pedig a barátok segítettek, s itt nem arra gondolok, hogy hány barátomtól tudtam kölcsönkérni. A legabszurdabb állapot az volt, mikor éjszakás voltam a Lipóton, a betegek aludtak, én pedig az aznap tanult tradicionális indonéz tánc formáit gyakoroltam a folyosón. Akkor ki volt beteg, az aki ügyesen aludt, vagy az ápoló, aki fehér ruhában tradicionális ősi táncot járt a folyosón? Nem tudom megfogalmazni, mi ez a bizonyosság, bele van kódolva a lelkembe.

– Lehet, hogy akiknek betegségtudatuk van ezt a fajta céltudatosságot, kódot nem ismerik.

– Majdnem biztos vagyok benne, hogy ilyen értelemben az utca embere majd mindegyike beteg. Sok kényszerpályát ismerünk, az emberek nagy százaléka nem azt csinálja, amit tudhatna, amit szerethetne, továbbmegyek, nem azt szeretik, akit szeretniük kéne. Nem ismerik fel a saját identitásukat, ebből is ered a pszichiátriai megbetegedések sokfélesége. Nem boldogok.
Én az ápolásnak két évig láttam az értelmét, azonban olyan emberi tanulságot és viszonyokat őrzök magamban, ami miatt nagymértékben az vagyok, aki vagyok. Ha most kőművesnek kéne lennem, vagy amit az apám szeretett volna, hogy Kőszegen a kábelgyárban dolgozzam, nem tudnám csinálni, mert nem látom értelmét. Azzal nem lehet azonosulni, amivel az ember nem azonos, vagyis nem az identitásának a része. Ha mégis, állandó irreális konfliktusok jönnek létre, melyek betegségekhez, szenvedélybetegségekhez vezetnek.

– Ha a pszichiátriai kezeltek helyzetét nézzük, fogalmuk sincs arról és ehhez nem is kapnak támogató környezetet, hogy a reménytelenséget visszafordíthassák. Úgy, mint a gyerekek, akik alapállapotukban reményhordozók.

– Nézzük, miről szól a betegség, s itt főképp a pszichiátriai megbetegedésekre gondolok, de a fizikai megbetegedések is idetartoznak, egy olyan indok, ürügy, ami a megfejthetlen problémák miatt keletkezik és azonnal rá lehet fogni mindent. Fáj a lábam, nem mehetek sétálni. Fáj a fejem, nem ölelem meg a párom, nem segítek leckét írni a fiamnak. A probléma kihelyeződik, s mindenki más tehet arról a dologról, csak ő nem. Én az eddigi életem minden rossz történetének látom már az értelmét, nem rögtön értettem meg, de kis idő elteltével, igen.

Miért volt szükségem erre, miért kellett megtapasztalnom azt. Hiányzik az élet integrálásának a képessége az emberekből, vagyis annak az ismerete, hogy a gátak és a történetek segítségével hova jut. Ha ennek a feldolgozása kimarad, egy helyben totyog egész életében, ráadásul nem vesz rész a saját életében, mert azt hiszi, hogy kívülről irányítják.

– Szerencsés alkat vagy. A vágy a másra, a jóra víziókat teremt, s a valósággal történő ütköztetése tragédiákat és az őrület első lépcsőfokára való feljutást okozhatja. Nehéz lemondani a vágyról.

– Igen, a művészetben szerencsés vagyok, a vágyaimat abszolút kiélhetem a színpadon, bár mindig tudom, hogy mettől meddig mehetek el, azonban mindent megélhetek, és ki is jövök belőle.
A beteg a valóságból átléphet az irreálisba, de nem csinál hidat. A művész hidat teremt a valóság és az irrealitás között. A művész átjárót épít egy nagy szakadék fölé, az elmebeteg csak ugrik. A művészet megengedi, hogy beléphess.

– A művészet útja is hasonló, ott is eldöntheted, hogy átlépsz-e kapun, vagy sem...

– Ha nem lépsz át, nem történik semmi. A felfogható és a felfoghatatlan – a művészettel való foglalatoskodásnak van egy olyan része, a felkészülés ideje, mikor felfoghatatlan, hogy egy történet mitől válik jóvá és mitől hamissá. Fölfoghatatlan, hogy az, ami majd elkészül, mitől lesz jó és igaz. Valamely belső igen és nem dolgozik, a végső iránya még nincs meg, viszi, írja önmagát. Létezik egy megkülönböztetési ’igény”, ez a tudatos és az ösztönös művész kettéválasztása. Ám ennek egynek kell lennie.

Még a ’tudatos’ művész is, maximum titokban szégyelli, hogy mondjuk nem tudja az összes szálat a kezében tartani, hiszen vannak motívumok, melyek maguktól kezdenek el működni, mikor felépül a rendszer. Ez nem szégyen, ez egy alkotói bizalmi viszony, mivel annyiféle konstellációja van egy dolognak. A kérdés, hogy a színészt kezdjem bábként irányítani és készítsem fel arra, hogy várhatóan és váratlanul mi minden érheti? Ha nem hagyod a felfoghatatlant működni, akkor gyártod a helyzeteket és nem éled. A levert cölöpökről valójában nem tudjuk, hogy mennyire hitelesek.

Elgondoljuk, hogy miként válhatnának a lehető leghitelesebb történetekké, úgy hogy igazságuk legyen, de a valódi hitelességét csakis a pillanat valósága és igazsága tudja megteremteni. Ha előre legyártom és kigondolom, hogy mi és hogyan legyen hiteles, hibát követek el. Ma már minden megcáfolhatóvá vált, egyedül az őszinteség és a felfoghatatlannal való valódi kacérkodás, nem.

– Mondanál egy példát?

– Egy példa, hogy a pátoszt hogyan kezeli egy rendező. Én nem vagyok ellene, eredetileg egy isteni állapot ez a fajta megérintettség, egy euforikus viszony. Kérdés, hogy mi számít patetikusnak, mára ez a jelentés szélsőséges viszonyok között megmutatott, eljátszott helyzetet jelent, de ha az hiteles, és őszintén megélt dolog, akkor a legnagyobb eufória vagy patetizmus is igaz tud lenni.

– A lelki betegségek lényege talán, az önazonosság súlypontjainak áthelyezésén alapszik. A művészet is az önazonosság és a valóságérzékelés határait feszegeti, illetve a súlyponti arányokat bolygatja meg!

– Milyen történettel azonosulok, hova helyezem a súlypontokat, mivel kommunikálok, van olyan is, hogy nem tudok azonosulni, de megpróbálok, akkor az a kérdés, hogy mi a konfliktus köztem és az azonosság vállalás szándéka között.

– Vádoltak már meg a színpadra állított műveid kapcsán betegséggel? Hogy belenyúltál egy olyan világba, ami nem az egészséges elme működéséből fakad?

– Alkalmanként perverznek, pszichoperverznek neveznek. Például a Kvartett című előadásom kritikáival kapcsolatban döbbenetesnek tartom, hogy elvileg művészettel foglalkozó értelmiségiek milyen komoly előítélettel viseltetnek a pszichiátria mint tudomány vagy éppen a pszichológiával szemben. Több írásban olvastam, pszichológiai eszköztár, a tesztek, egészen pontosan a Rorschard-teszt - manipulatív eszközök. Holott a színpadra lépés alapja minden esetben maximális kitárulkozás és önvallomás kell, hogy legyen.

Minden szereplővel elvégeztettük a tesztet, és egy analitikus segítségével kibontottuk a szereplők személyiségét. Személyes képleteikből kiindulva kialakítottunk egy mozgásképletet, alá- és fölérendeltségi viszonyokat kialakítva közben. Azt szerettem volna, ha mindenki a saját képlete legjobb sűrítményét adja a színpadra. Ám látni lehetett, hogy a szereplők nem tudják vállalni a szembenézés nehézségeit, s mikor kiderült, hogy képtelenek az őszinteségre, átvettem az irányítást, teszteredményekből képeket gyártottam. Megalkottam a szólóikat, úgy ahogy én láttam őket abban a pillanatban.

– Mitől függ, hogy a művedet kiemelkedőnek tartják vagy sem? Te egyetértesz az ilyen közelítésekkel vagy folyamatában látod az eseményeket?

– Semmit nem gondolok késznek, bizonyos stációkat természetesen, igen. Feltett szándékom, hogy nem egy darabot akarok repertoáron tartani, hanem egy darab életútját szeretném alakítani. Ha egy világot már fölépítettem, abban számtalan más is történhet, nem szeretném tíz évig ugyanúgy játszani a Kvartettet.

Gyimesi Ágnes Andrea


Kapcsolódó anyagok

Édesítőszerek a konyhánkban

Lisztérzékenység, gluténmentesség I.

Otthoni torna - 10 leggyakoribb hiba, ami elkerülhető

Beszélgetni kell a beteg gyerekkel

Mozgásban gátol a lúdtalpasság

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

„Kivisszük a betegséget, behozzuk az egészséget”: tavaszi gyógyító hiedelmek

Az érdekességre törekedve tekintjük át a magyar nyelvterület tavaszi gyógyító szokásait.

Tovább


Egy közös történet: Az Olaszliszkai

Egy színházi előadás arról, hogy miért érzi valaki annyira reménytelennek az életet ebben a pillanatban Magyarországon, hogy véget vessen az életének. És bár ez nem lehetett az alkotók szándéka, de egy előadás arról, hogy miért lett öngyilkos Borbély Szilárd.

Tovább


Tényeken innen és túl -- személyes gondolatok

A tavalyi év szava az angol Oxford szótár szerkesztősége szerint nemzetközi szinten a „post-truth” kifejezés volt. A német nyelvészeti társaság, a Gesellschaft für deutsche Sprache pedig a „postfaktisch”-t választotta. Az angol kifejezés jelentése: igazság utáni, a németé: tények utáni.

Tovább


Kiállításajánló: A természet fogaskerekei

Venczel Attila egy autonóm újrakezdő, aki az élete több területén is anakronisztikusnak számító eljárások felé fordult. Hagyományőrző fotográfiával foglalkozik, hagyományőrző lövészettel, és kézműves nyomdát üzemeltet

Tovább


Ősi tánc a folyosón