A fotográfus és boncmester Gálos László Norbert technikáról és testekről Kérlek, mondj néhány szót magadról. 1978-ban születtem. Egész életemben foglalkoztattak a kultúránk sötét oldalai. Magántanulóként végeztem a gimnáziumot. Filozófia-, majd könyvtár-informatika szakra jártam, mindkettőt otthagytam. Könyvtári raktárosként, raktárvezetőként, majd hírszerkesztőként dolgoztam, utána döntöttem úgy, hogy boncmester leszek. Amíg azt tanultam, nagyon sok mindent csináltam, főleg alkalmi munkákat. Miért döntöttél úgy, hogy boncmester leszel? Az legfontosabb kérdés számomra mindig a halál volt, ami szerintem az egész életünket meghatározza. Bármi meghatározza, ami elkerülhetetlen, de a halál főleg, és úgy tapasztaltam, hogy a háttérbe van szorítva a mi kultúránkban, és magam is keveset tudok róla. Mégsem gondoltam arra, hogy foglalkozzak vele, míg munkanélküli koromban oda nem jött egy barátom, aki akkor éppen egy orvos hagyatékát dolgozta fel. Viccből adott egy patológiakönyvet, hogy szerinte ezzel kéne foglalkoznom – és rájöttem, hogy tényleg. Végül is meg kell élnem valamiből. És úgy gondoltam, hogy akkor majd úgy találkozom a halállal, hogy nem kell gyilkosnak lennem, vagy zsoldosnak, katonának.

Miért nem a haldoklás felől közelítetted meg? Tudtam, hogy lelkileg nem bírnám végigélni újra és újra, hogy más emberek meghalnak. És most többet tudsz a halálról? Inkább a gyászról. A más emberek gyászáról, és a halálhoz való viszonyunkról. Találkozom annyit hozzátartozókkal, és főleg temetkezési cégekkel, amelyek közvetítik felénk az elvárásokat, hogy erről tudtam meg a legtöbbet. Magáról a halálról nem tudok többet. Tehát az eredeti elképzelés téves volt. Az alkotói fotózás hogyan kezdődött? Szinte véletlenül mentem el Varga Tamás Éteri pillanatok című kiállítására. Nagy hatással volt rám azoknak a képeknek a tónusrendjükből, az esetlegességükből és az erős ottlétükből fakadó hangulata. Napokig csak olyan képek úsztak a szemem előtt. Úgy döntöttem, hogy rögtön elkezdem, de először ki akartam kipróbálni, hogy megy-e nekem, mert nagyon bonyolult ez a technika. Egy hónappal a kiállítás után Varga Tamás kurzust tartott a FotóFaluban, Drégelypalánkon. Beiratkoztam, és valakinek az irányítása mellett végig tudtam nézni az egész folyamatot, az alapoktól egészen odáig, hogy hogyan csinálja egy profi. Azóta is sok-sok segítséget kaptam. A legjobb emberi kapcsolataimat a fotónak köszönhetem, a legönzetlenebb, legnyitottabb emberekkel itt találkoztam. Miért gondoltad, hogy a technika a döntő abban, hogy ilyen képeket hozhass létre? A kollódium nagyjából úgy mutatja a világot, amilyennek én érzem. A szemeim nem azt látják, mint a kollódium, de szinte bármit lefényképezek kollódiummal, azt fejezi ki, amilyennek belül látom. És azért nagyon fontos, hogy ezt maga a technika csinálja, mert ez nem torzítás, hanem a valóság egy másik vetülete. Bárhogyan nézzük a körülöttünk lévő világot, van valamilyen közvetítő közeg. A mi szemünk nem olyan, mint a halaké vagy a rovaroké, minden élőlény vagy egyes emberek között is nagy különbségek vannak. Mindenki egy-egy szeletét látja a világnak. Abban a spektrumban, amit a szemünkkel konkrétan látunk, ott sem látunk mindent, mert például nem tudunk megbirkózni bizonyos légköri jelenségekkel. Tehát nincs egy konkrét látvány, ami mindenki számára igaz lenne. A kollódium mint technika az én beavatkozásom nélkül a világ egy részét fogja meg. Értem is, hogy ez hogy történik, ismerem a kollódium spektrumát, bemérhető fizikailag, hogy miben különbözik az emberi szemtől. Számomra ez egy tényleges valóság, csak mi nem látjuk. Ha csinálok egy fényképet, és digitálisan tökéletesen olyanná teszem, mint a kollódium – erre külön programok vannak –. az szerintem nem ugyanaz. Persze sokkal jobb a kollódiumnak a felbontása, és ma már a digitális technikáé is, mint amire az én szemem képes. Tehát sok mindent nem látok belőle, maximum tudat alatt, ami szerintem legenda. De attól még a kollódium által érzékelt valóság még fontos nekem. A kollódium alkotói módszert is jelent. Olyan ember vagyok, aki hajlamos szétesni. Könnyen feladom a dolgokat. De ha kollódiumos képet akarok csinálni, maga a technika kényszerít rá, hogy ezt magam mögött hagyjam, és minden egyes képem fontos legyen. Emellett rendes kollódiummal gyakorlatilag bármire lehet fotózni, az emberi bőrtől az állati belsőségeken át a falevelekig, kövekig, fákig, téglákig. A kollódium fizikai, valóságos képet hoz létre, tehát kilép a térbe. Ott van a kezemben az az egyetlen és gyakorlatilag megismételhetetlen kép. És ez nem azért fontos számomra, hogy ne legyen több, hanem azért, mert amit létrehoztam, az jelen van és megismételhetetlen. Ha egyszer elrontottam valamit, az már nem javítható, és ha sikerült, akkor csak egyszer sikerült, ahogy valószínűleg én is csak egyszer születek meg. És ami jó és rossz történt velem, az hiába ismétlődik meg újra és újra a világtörténelemben más emberek sorsában, úgy mégis csak egyszer, velem történt meg. Amikor elkezdted a kollódiumot használni, belekerültél abba a jellegzetes képi világba is, ahogyan a kollódiumot használni szokták, nemcsak abba, amit maga a technika ad. Hogyan hat rád? Nagyon erősen hat rám, ahogy használni szokták, mert nem tetszik. Kilencven százalékban arra használják a kollódiumot, hogy portrékat csináljanak. Számomra vagy akkor jó egy portré, ha a fotós és az adott személy viszonyáról szól, vagy ha magáról a portrézott személyről. Ami csak a fotósról mond valamit, az nem portré, akkor sem, ha egy arc van rajta. Viszont egy kollódiumos portré magából a technikából adódóan annyira erős és magával ragadó, hogy egy középszerű kép is nagy hatást vált ki egy olyan emberből, aki ritkán találkozik ezzel a technikával. Szerintem a kollégák ezzel abszolút visszaélnek. A sok archaikus technika közül csak a kollódium érdekel? Komolyan csak a lyukkamera fogott meg, azzal készítek még képeket. Lyukkamerát bármilyen tárgyból lehet készíteni. Én olyan tárgyból készítem, amiről majd a fénykép szól. Az Insomnia című sorozatomhoz a kamera egy kávésdobozból készült. A kávéból mint ébresztőszerből indultam ki. Az én életemben, ahogy a legtöbb ember életében is, a kávé az alvást választja el az ébrenléttől. Az alvás és az ébrenlét két teljesen különböző állapot, nálam legalábbis élesen különböznek, és van köztük egy periódus, nálam nagyon hosszú, amikor egy köztes állapotban vagyunk. Azért Insomnia a kamera neve, mert ez a periódus, ha nem közvetlenül az alvás után következik be, amire többnyire nem is emlékszünk, akkor a fáradtság, álmatlanság pillanataiban. Az Insomnia-kamera lényege, hogy megmutassa azt a torzulást, ami a két világ között van. Henger alakú kávésdoboz, aminek az oldalán van a papír, ezért perspektivikusan eltorzul. A henger mindkét végén van lyuk, és a két lyukon keresztül egyszerre exponálok, így ez a kamera mindig azt mutatja meg, ami merőlegesen szemben van egymással, tehát a világ két oldalát. Nehéz úgy komponálni, hogy ez valamit mutasson is, és felismerhető is legyen. Vagy dupla portrékat csinálok, embereket, akiknek közül van egymáshoz, vagy tereket, ahol egymással szemben lévő tárgyak hatnak egymásra. Felmerült bennem, hogy hogyan lehet ezzel egy embert fotózni. Nagyon nehezen. Nehézkes pózokba kell helyezkednie ahhoz, hogy ne csak kis részletek látsszanak a testéből. Ehhez modelleket kell igénybe vennem. Érdekes a modellszakma: akik jól csinálják, teljesen kiürítik a személyiségüket, alárendelik magukat annak, aki éppen használja a testüket. Akiket Insomnia-modellnek tudok használni, azoknak nagyon jó modelleknek kell lenniük. Úgyhogy kialakult bennem az Insomnia-modell című sorozat is, amiben azt fotózom, hogy a modelleknek mit össze kell szenvedniük ahhoz, hogy Insomnia képei összejöjjenek. Elképzelhető, hogy csak fotózásból fogsz élni valamikor? Nem, Csináltam már megbízásra fotókat, de nem akarok. Azzal elveszíti számomra a fontosságát a kollódiumos fotózás. Én azt szeretném létrehozni, ami bennem van. Szoktak azzal vádolni, hogy a lehetetlent hajkurászom. Annyiban igaz csak, hogy amit kitaláltam, azt megcsinálom, de teljesen véletlen, hogy ezek többnyire bonyolult projektek. A képeim 90%-át hetekig vagy hónapokig tervezem. De volt olyan is, hogy egy jó képet a véletlen hozott létre. Egy fotózás után, ahol minden rosszul sült el, megjelent egy fiatal pár. Kizárólag azért fotóztam le őket, hogy ne úgy menjek haza, hogy egyetlen képem sincs. Biztos voltam benne, hogy ha őket lefotózom, az legalább nekik tetszeni fog. Végül maga a kép is nagyon jó lett. Az, hogy ilyen sokat tudsz az emberi testről, persze egy bizonyos perspektívából, hogyan befolyásol? Nagy mértékben befolyásolja az aktjaimat. Az alkotásaimban egyelőre nem tudok embert megjeleníteni, az embereket úgy kezelem, mint bármilyen más tárgyat. Jellemképeket nem szoktam csinálni. Fontos, hogy nem vagyok hajlandó erotikus képeket csinálni, bár a legfontosabb témám az akt. Ne az legyen az első asszociáció, amikor rápillant valaki a képre. Nyilván ha megpillantok egy meztelen női testet ábrázoló képet vagy egy női testet élőben, szó szerint élőben, akkor nekem is ez az első reakcióm. Ami nem baj. A baj számomra az, hogy csak ez van, más nincs. A mi kultúránkban, alapvetően a keresztény kultúrában, de főleg mostanában a test látványa egyenlő minimum az erotikával, de inkább a szexre való felhívással. Ez viszont rossz, mert a test sokkal többet és mást is jelenthet, és sokkal szabadabban kéne kezelnünk ahhoz, hogy szabadabban tudjunk élni. Nem mintha szeretnék meztelenül mászkálni, mert kényelmetlen, de az a tény zavar, hogy nem is tehetem meg, mert azzal rögtön olyan képet sugallok magamról, amilyen nem vagyok. Se szatír nem vagyok ugyanis, és azt sem gondolom, hogy jól nézek ki. A test nagyon sok mindenre jó, nem csak a szexre. Nagyon sokféleképpen tud szép is lenni. Még nem tudtam ábrázolni, hogy úgy legyen szép egy emberi test, hogy közben nem vonzó. De sok mindent meg tudok mutatni a testből, ami kizárja a testet. Ez általában az enyészet hangulata. Csak élőket fotózok, de a Testkép című sorozatom minden eleme a test elenyészését mutatja meg anélkül, hogy fizikai deformitásokat vagy sérüléseket mutatna. Az enyészet alatt a halandóságot érted? Nem csak. A kollódium-enyészetben benne van a múlt, azáltal, hogy a kép archaikusnak tűnik – ez amúgy akadály, amit le kell küzdenem, nem azért fotózok így, mert régies képeket szeretnék csinálni. Benne van a jelen, hiszen azt fotózom. És mivel ilyen sötét tónusrendű, nagyon erőteljes, de nagyon melankolikus képek készülnek – alig lehet vele viccelni –, ezért benne van mindig maga a halál is. Ezért nem érzem szükségét annak, hogy külön a halállal foglalkozzak. Az enyészeten kívül mit szeretnél még megmutatni a testből? Szeretném megmutatni azt a természetességet, amit a testnek a szex nélküli használata jelent. Akár a táncművészetet, az erotika kizárásával. Aztán azt az idegenséget, ami köztünk és a természet között feszül sok okból – amiatt is, hogy nem tudunk mit kezdeni a meztelenségünkkel. A harmadik aktsorozatom arról szól, hogy kifigurázom a közhellyé vált, erotikus pózokat. Van egy projektem arról, hogy a szexuális elfojtás – férfiban, mert csak azt ismerem – hogyan változtatja meg, torzítja a világot. Ehhez a kamera férfi erényövből készült. Csak kocsmákat, alkoholt és nőket fényképezek vele. Egyelőre több ilyen témát nem tudok megfogalmazni, de tudom, hogy még lehetne. Az, hogy az átlagembernél jobban ismered az emberi test „belsejét”, anatómiáját, ott van valahol a képeken? Tudatosan nincs, és sose vettem észre utólag sem. Halottakat pedig egyáltalán nem szeretnék fényképezni. Számomra egy halott testnek a látványa, vagy magának a halálnak a közelsége egészen mást jelent. Egyelőre nem tudom, hogy egy kívülálló számára – nemrég még én is az voltam, emlékszem, ahogy lehámozódott rólam –, hogyan tudnám megmutatni egy halotton, emberi szerven, sérülésen azt, ahogyan én látom. Abban a pillanatban ugyanis, amikor megtudja, hogy ez valós, tehát nem művért fröcsköltek fel, rögtön olyan erős érzelmek jönnek elő benne, ami bennem már nem. És nem tudom, hogy egy képen vagy sorozaton belül hogyan segítsek át ezen egy embert, hogy eljusson oda, ahol én vagyok. Nagy fizikai terhelést vállaltok ezzel a technikával, mérgező anyagokkal dolgoztok. Gondolom, fontos döntés volt, amikor ezt elfogadtad. Meghalni mindenképpen meg fogunk. De hogy addig mit csinálunk, az rajtunk áll, és az is, hogy az mennyire fontos. Nekem fontos, hogy végre létrehozzak valamit, ami számít. Dohányzom: amikor átgondoltam ezt, akkor is világos volt, hogy jó eséllyel rákban fogok meghalni. Most még bevettem pluszban a kadmiumbromidot, ez a legmérgezőbb anyagunk, illetve azt a veszélyt, amit az ezüstnitrátnak a nyálkahártyára kerülése jelent. Illetve az éter kigőzölgése… Tudatában vagyok, hogy ez talán megrövidíti az életemet pár évvel, de megéri. Cziglényi Boglárka 2016.november Nedves kollódiumos eljárás: Archaikus fényképészeti eljárás, amely a 19. század 50-es és 80-as évei között volt használatban. Leváltotta a dagerrotípiát és a talbotípiát, mert hozzájuk képest egyszerűbb is, érzékenyebb is volt ez a technika. Csökkent az expozícióhoz szükséges idő is: kisméretű portréfotóhoz például már csak 5-20 másodpercig kellett mozdulatlanul ülnie az alanynak. A fényképek tükörüveglapra készültek, amelyre kollódiumot (alkohol és éter keverékében oldott kollódiumgyapotot) öntöttek, majd ezüst-nitrát savanyított oldatával érzékenyítették. Mindez közvetlenül a felvétel előtt történt, mivel az üveglapot nedvesen kellett a fényképezőgépbe helyezni, sőt, a kép előhívása is csak még nedves kollódiumrétegnél volt lehetséges. Az előhívás savas (vasszulfát, vasoxalát vagy pirogallol hatóanyagú) hívóval történt, majd káliumcianid, nátrium-vagy ammóniumtioszulfát oldatában fixálták a képet. Lyukkamera (camera obscura): A fényképezőgép őse. Ha kicsi lyukat vágnak egy doboz egyik falára, akkor a doboz szemközti, belső oldalfalán láthatóvá válik a lyuk előtt lévő, kinti tárgyak fordított, színes, nagy mélységélességű, de életlen képe. Ha a dobozba fényérzékeny felületet helyeznek, rögzíthető a bevetülő kép. Gálos László Norbert megtekinthető : Apnoé, Debrecen, december 7-ig látogatható: https://www.fotonlog.hu/2016/11/apnoe-galos-laszlo-fotografiai.html Részvétel csoportoson kiállításon: Alföldi Fotószalon, Szentes, november 25-ig látogatható https://www.szentesifotokor.hu/aktualis-2 Esztergomi Biennálé, Budapest, december 2-ig látogatható https://fotomuveszek.hu/event/megfoghatatlan Faludi Filmszemle és Fotópályázat, Budapest, november 17-től látogatható https://faludiakademia.hu/filmszemle-program-november-15-20/ I. Óbudai Fotótárlat, Budapest, november 21-től látogatható https://faludiakademia.hu/filmszemle-program-november-15-20/