hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


Minamata kór – Valami új a nap alatt


Minamata kór – Valami új a nap alatt

| |
 

A történelem számtalan példával illusztrálja, hogy a vezetőink nem haboznak feláldozni mások életét, ha a hatalmi vagy a pénzügyi érdekeik ezt követelik. A XX. század környezetének története ugyanezt tanítja. McNeill(1) ritkán látható alapossággal(2) dokumentált kötete megcáfolhatatlan bizonyítékokat sorol arra, hogy a század véres háborúinak során vágóhídra küldött tízmilliókhoz képest legalább egy nagyságrenddel többen haltak meg és éltek addig is megnyomorított életet a környezetszennyezés miatt. Nagyvárosi szmog, széntüzelésű kohók, acélművek? Írjunk be húszmilliót. Nagyratörő vízi energia tervek, a vízszennyezés számos egyéb formája, elképesztő nemtörődömséggel: a tétel több százmillióra rúg. Erdőirtás, talajerózió, termőföldpusztító kemikáliák, mérgező vegyszerek, egyenlő: éhség és halál, megint csak százmilliós nagyságrendben. Kimerített halászati régiók: egymilliárd ember élelmezése és megélhetése függött tőlük, igen gyorsan valami más után kell nézniük. Új, soha nem látott betegségek, elszabaduló rezisztens vírusok és baktériumok – de ne szaladjunk ennyire előre. Jelenleg abban az illúzióban ringatjuk magunkat, hogy a közegészségügy és a települések higiénéje már egyszer s mindenkorra megoldották a járványok, fertőzések kérdését.

A „Valami új a nap alatt” szisztematikus munkával leszereli önámító stratégiáinkat. Egy-egy ökológiai problémával az átlag döntéshozó (politikus, vezető hivatalnok, választó, fogyasztó stb.) még úgy-ahogy szembe tud nézni. Ez a könyv azonban bekerít bennünket, az egész földet, a földkérget, a levegőt, a vizeket és az élővilág minden szeletét felsorolja, elemzi: sehol sem megnyugtató a helyzet.

Litoszféra

Világméretekben beavatkoztunk a termőföldek szerkezetébe, minőségébe, és nem gondoltunk bele a következményekbe. A műtrágyázás átalakította a globális nitrogén és foszfátciklusokat, előnyhöz juttatta azokat a növényfajtákat, amelyek elsősorban ezekre a tápanyagokra támaszkodnak. Egyelőre nem tudható, hogy ezek az egész bolygóra kiterjedő változások mit jelenthetnek az emberiség számára (3). A nehézipar tönkretette a környező mezőgazdasági területeket. Így például Szilézia talajában, következésképpen haszonnövényeiben és természetesen ezzel együtt a lakosainak szervezetében is a kadmium, a higany, az ólom és a cink ártalmas koncentrációját mutatták ki. Ontario államban, a Sadbury kohóktól szélirányban fekvő földeken a talaj nikkel- és réztartalma az alapérték 400-szorosára emelkedett.



A szétszórt, eleinte csak egy-egy régióra kiterjedő szennyezések egy idő után globális problémává váltak, 1970 után világszerte az erdők és füves síkságok talajában világszerte kimutatható volt a megnövekedett nehézfém szennyezettség (4.) A vegyipar szintén megtette a magáét: az elmúlt században az emberiség mintegy 10 millió különböző kémiai vegyületet szintetizált, amelyből hozzávetőlegesen 150 ezer került kereskedelmi forgalomba. Csak egy töredékéről sejtjük, hogy melyek lehetnek az élettani hatásai, de ezekben az esetekben sem biztos, hogy sejtéseink hosszabb távon is helytállóak(5). A legtöbb kárt azonban maga a modern földművelés okozta a földeknek: az egyik helyen bevált művelési módok exportálása olyan területekre, ahol az már nem megfelelő, az erdőirtás és különböző „fejlesztések” nyomán a termőterületek 10-25 %-át sikerült csak megfelelő minőségben megőrizni (Európában 36 %-át). Ezzel párhuzamosan Kínában 1978-ra az összes szántóterület 31 %-ának megfelelő nagyságú terület művelését kellett feladni az erózió miatt (6).




Atmoszféra

Hasonlóan alakult a levegőszennyezés huszadik századi története is. Először „csupán” néhány város vagy iparvidék lakosainak az egészségét tette tönkre a nehézipar légszennyezése, a korábban ártalmatlan fűtési megoldások tömegessé válása, majd a gépjárművek. Az ólomadalék mérgező hatása már a 20-as években ismert volt az Egyesült Államokban, az érintett cégek, így különösen a General Motors és a DuPont, azonban egészen a 70-es évekig meg tudták akadályozni a számukra hátrányos szabályozást. Álljon itt egy rövid helyzetjelentés a feltörekvő brazil ipar egyik fellegvárából, Cubataoból: „a korom és a por átlagos szintje a hivatalos riadókészültségi szint kétszeresénél mozgott 1980-ban. Cubataoban nem voltak madarak, sőt állítólag rovarok sem, a fák pedig fekete csontvázakra hasonlítottak. A város legszegényebb és legszennyezettebb negyedének, a Villa Parisinek egy bérelt szobájában elhelyezett laboratóriumi patkányok túlélték ugyan az 1986-os légszennyezettséget, de légzőszerveik súlyosan károsodtak”(7). Az ilyen és hasonló városok és régiók vezetőinek és lakosainak azonban nyilvánvalóan más prioritásaik voltak, a lassan megszülető levegőtisztasági szabályokat alig tartották, tarttatták be. A Ruhr vidéken már 1923-ban elrendeltek a hatóságok egy átfogó levegőtisztaság védelmi vizsgálatot, amely azonban arra a megállapításra jutott, hogy a légszennyezés elkerülhetetlen, a régió lakosainak nincs más választásuk, alkalmazkodniuk kell hozzá(8). Japánban az Oszaka prefektúra területén 1932-ben átfogó levegőtisztaság védelmi törvényt fogadtak el. Ennek ellenére, egyedül Oszakában 35 ezer gyárkémény ontotta a füstöt, amelyet mindösszesen 3 levegőtisztaság-védelmi ellenőr felügyelt. Ismerős ez a hozzáállás a későbbi évtizedekből is.

A hatvanas évekre végül a Ruhr-vidék levegőszennyezettségi problémája országos politikai ügy lett Németországban és a kormányra került szociáldemokraták nem is haboztak megtenni a megfelelő intézkedéseket: az iparvidék összes levegőszennyező gyárát magas kémények építésére kötelezték. Így született meg a határokon átterjedő környezetszennyezés és a savas eső összetett problémája. Európában elsősorban Skandináviában és Lengyelországban, Ázsiában – a kínai és a koreai gyáraknak és a széliránynak köszönhetően – Japánban végzett hatalmas pusztítást az erdőkben, a talajban és az élővizekben. Észak-Amerikában az esővíz átlagos pH értéke 1982-ben 4,2 volt, azonban a nyugat-virginiai Wheelingben egyszer 1,5, azaz az ecet (2,4) és az akkumulátorsav (1,0) közötti pH értékű esőt regisztráltak(9).

Végül a helyi és regionális katasztrófák után elérkeztünk a levegőszennyezettség világméretű jelenségeihez, először a földgolyót az ultraibolya sugárzástól védő ózonpajzs sérüléséhez és elégtelen működéséhez, majd a klímaváltozáshoz. Ezekre a katasztrófahelyzetekre, a maga sajátos módján az üzleti világ reagált a leggyorsabban. Habár az ENSZ klímaváltozással foglalkozó kormányközi bizottsága (IPCC) még 1995-ben is úgy vélte, hogy a klímaváltozás kérdéseiben még nem lehet biztos következtetéseket levonni, a biztosítótársaságok szakemberei már az 1980-as években úgy vélték, hogy az éghajlati tényezőket többé nem lehet megfelelő biztonsággal kiszámítani.

Hidroszféra

A XX. század környezettörténete hemzseg a nagy folyókon tett erőszaktól. A közép-európaiak, illetőleg a volt szocialista blokk lakói számára ismert történeteken kívül a szerző számos egyéb esetet bemutat. A század első harmadában a Chicago folyó folyásirányának a megváltoztatása okozott jelentős gazdasági és társadalmi károkat a Nagy-tavakkal határos államokban (10). Egyiptomban a diktátorok nemzedékei által dédelgetett terv, az Asszuáni gát végül is megvalósult – a Nílus alsó folyásán horribilis károkat okozva, hiszen a mezőgazdaság évezredek óta azon alapult, hogy a folyó évről évre szétteríti termékeny hordalékát. Emellett a trópusi éghajlati körülmények között létrejött hatalmas vízfelület olyan új vírushordozóknak adott otthont, amelyek a következőkben százezrek életét követelték.

De más országok is lelkesedtek az olcsó (?) elektromos áramot termelő és az öntözést elősegítő hatalmas gátakért. 1947 és 1982 között India állami kiadásának 15 %-át tette ki folyamatosan a gátépítés. A „mellékhatások” hatalmasak voltak. Ebben az időszakban 20 millió embert telepítettek ki a gátak miatt. A víztározók gyorsan eliszaposodtak, az öntözött területeken pedig harminc év alatt mintegy 13 millió hektár földet kellett kivonni a művelés alól a szikesedés miatt. Ez India öntözött termőterületeinek egynegyede.

Halott folyók szomorú történetéről is olvashatunk, a Rajna, a Gangesz és a Colorado folyó közülük a leghíresebbek. A század első felében az ugrásszerűen megnőtt városok tisztítatlan szennyvizei, a második felében pedig a műtrágyák pusztítottak. A folyók azután mérgeiket a tengerek partmenti sávjában terítik el, ahol a tengeri fajok 90 %-a él (a teljes óceántér kevesebb, mint 1 %-án) (11). A japán Minamata-öböl híres lett. Egy Nippon Csisszo nevű vegyi üzem 1932-től jelentős mennyiségű higanyt bocsátott az öbölbe, amitől a 40-es években már tömegesen pusztultak az öböl halai. A halak maradékát elfogyasztó macskákon gyorsabban és jobban megfigyelhető volt a higanymérgezés okozta agyi károsodás, ami miatt a betegséget eleinte „táncoló macska kórnak” nevezték. Az ötvenes években már embereken is tömegesen jelentkezett az úgynevezett. Minamata kór, elsősorban gyermekeken. Már ekkor tudták, hogy a Minamata kór nem más, mint higanymérgezés, azonban az üzem még több mint egy évtizedig zavartalanul folytathatta a tevékenységét. Még 1973-ban is úgy fogalmazott a polgármester, hogy „ami jó a Csisszonak, az jó Minamatának is”. Végül a károsultak pert indítottak, amit 1977-ben nyertek meg, az üzemet bezárták, a Minamata-öblöt 400 millió dollárért a japán kormány kikotortatta és így eltávolíthatták azt a hatalmas hálót, amelyet a hetvenes évek elején a halak távoltartására telepítettek(12). Nem tudom, hogy ez az egész miért volt jó Minamatának.

A tengerek vize persze mozgásban van, az Északi-tenger szerencsés, mert a szennyezőanyagok két év után távoznak belőle, míg a Fekete-tenger igen balszerencsés, mert a szennyező anyagok kb. 140 évig időznek benne. A Földközi-tengernek 80 évre van szüksége, hogy a vize teljesen kicserélődjön. Az európai országok viszonylag hamar belátták, hogy tengerük nagy veszélyben van, ezért 1975-ben egy akciótervet fogadtak el. Az ilyen nemzetközi erősfeszítések hatékonyságát azonban még akkor is igen nehéz megbecsülni, ha egy részét valóban végrehajtják (hiszen mondjuk a nemzeti jövedelmük jelentős részét kiadó turizmus forog kockán). Tény, hogy ma a Földközi-tenger vize sokkal szennyezettebb, mint amikor az akciótervet elfogadták -- persze lehetetlen megmondani, hogy milyen szennyezett volna a terv nélkül (13).

Bioszféra

Ezekben a fejezetekben McNeill a hangsúlyt egy olyan élőlény csoportra helyezi, amelyik nincs nagyon szem előtt. Ezzel együtt, a mikrobák évmilliárdokon keresztül a bioszféra egyeduralkodói voltak, jelenleg is óriási számbeli, sőt súlybeli fölényben vannak a többi élőlénnyel, még a rovarokkal szemben is, és ha így megy tovább, néhány milliárd évig ismét csak ők maradnak a majd a Földön. Megvonják apró vállaikat és folytatják, ahol abbahagyták. Az emberiség talán elég ostoba ahhoz, hogy azt higgye, legyőzte őket a penicillinnel, az antibiotikumokkal és a közegészségügyi intézkedésekkel.

Bizonyos antibiotikumokat egyébként állatoknak is rendszeresen adagoltuk, amit időközben Kanadában és az EU-ban betiltottak – másutt még nem (14). Számos nehezen kezelhető multirezisztens törzs alakult ki és kevés az új fejlesztés, de a gyógyszergyárak egyáltalán nem bánják ezt. Az emberek és a mikrobák kapcsolatában új fejezetet nyitott a globalizáció, ma már egy kalandvágyó vírus vagy baktérium bárhová eljuthat a világ egy kis eldugott szegletéből. A század utolsó évtizedeiben évente mintegy 500 millió ember repült egyik országból valamelyik másikba (15). McNeill szerint a kórokozók számára „a városiasodás és a népességnövekedés szépen megterítette az asztalt, de a társadalmi rend felbomlása és a közegészségügyi apparátus csődje szükséges ahhoz, hogy lakmározni is tudjanak”(16).
Ami a soksejtűeket illeti, szembe kell néznünk elsősorban is a XX. századi erdőirtás tényeivel, amely az emberiség által már régóta pusztított, biológiailag legértékesebb trópusi erdők kétharmadának (1,7 milliárd hektárból 1 milliárd hektár) eltűnéséért felelős – eddig.(17) Hasonló mértékű rablógazdálkodást folytattunk a halászat terén, csak még könnyebben, hiszen nyíltan hozzáférhető erőforrásról van szó, amiben kódolva van a túlhalászat. Másképpen: a halászokat nem igazán ösztönzi semmi arra, hogy halakat hagyjanak a tengerben, ahol mások kifoghatják őket (18). Azonban hozzávetőleg egymilliárd embernek a hal a legfontosabb állati fehérje forrása(19), és ezeknek az embereknek a túlnyomó többsége nem rendelkezik számottevő alternatív megoldással.

A XX. század végére a szárazföldi állatfajok 30-50%-ának sorsa megpecsételődött. Ha akad is belőlük még néhány példány, fajuk „élőhalott” nem rendelkezik már akkora diverzitással, genetikai tőkével, amely a túlélését biztosíthatná. Ez elsősorban az élőhelyeik eltűnése vagy felaprózódása miatt történt így, de a vadászat jelentőségét sem szabad lebecsülni. Becslések szerint például csak a nyolcvanas években Amazóniában 20 millió állat pusztult el létfenntartó vadászat, további 4 millió pedig kereskedelmi vadászat következtében. A megmaradt őserdők is tehát csak látszólag érintetlenek, kifosztásuk ökológiai hatása óriási (20).

Mi lehet a szerző szerint a négy nagy földi ökológiai rendszer összeomlásának fő oka? A kapitalizmus, a szegénység vagy éppen a pazarló gazdagság, a túlnépesedés, a patriarchális hatalmi viszonyok? A fosszilis tüzelőanyagokra való átállás vagy éppen az ipar és a hétköznapi élet villamosítása, amitől a felhasználóinak akaratlanul is az az érzése támad, hogy a dolgok maguktól működnek és egy a kapcsoló elfordításával minden megoldható? A kokszvárosi klaszterekből (21) a motorvárosi klaszterekre való átállás? A gazdasági növekedés és a katonai erő melletti ideológiai és politikai elkötelezettség? McNeill nem követi el azt a hibát, hogy valamelyik okra leteszi a voksát. Önmagában például sem a népességnövekedés sem a városiasodás nem okozhatna ekkora katasztrófát, bár nyilvánvalóan jelentős tényezők, ráadásul egymást erősítik, hiszen a gyors és meggondolatlan iparosítás és urbanizáció a népességrobbanás egyik előidézője és egyúttal következménye is. Persze nyilvánvaló, hogy ugyanazok a vallási és politikai vezetők, akik minden tőlük telhetőt megtesznek országuk ilyen irányú fejlődése érdekében, az elsők között mutatnak rá a konkurens vallások, nemzetek túlnépesedésének a veszélyeire és nem restek megfelelő programokat kidolgozni a probléma radikális kezelésére. Ez pedig előbb-utóbb háborút jelent. A népesedésből és az ökológiai katasztrófákból okszerűen következik a migráció problémája, amire már a XX. század történelme is számtalan példát mutatott egyebek közt Oroszországban, Indonéziában vagy Brazíliában. Ez szintén háborút jelenthet, ha a fogadó országok és a migránsok együtt nem tudják megfelelően kezelni a helyzetet.



Fogyasztói társadalom

Külön teret szentel McNeill a fogyasztói társadalom kialakulásának. A gyökereket a fordizmusban látja. Henry Ford nem csak azt ismerte fel, hogy bizonyos munkaszervezési elvek következetes alkalmazásával hatalmas tömegben gyárthat olcsó árucikkeket, de azt is, hogy a munkásait jól meg kell fizesse ahhoz, hogy legyenek olyanok, akik ezeket az árucikkeket meg is tudják venni. Ezeknek az újításoknak a fogyasztás felpörgetésén és az erőforrások soha nem látott mértékű, pazarló pusztításán kívül (mintha ez nem lett volna elég) messzemenő társadalmi következményei is voltak a családi kapcsolatoktól kezdve az osztálytagozódásig. „A nemzedékek és nemek közötti viszonyok szükségszerűen átalakultak a tömegtermelés követelményei és a tömegfogyasztásból eredő élvezetek hatására. A fiatalok jobban bírták a szerelőszalagok csörömpölő poklát, mint az idősebbek, akiknek korábban nagy tiszteletnek örvendő szakértelme immár nemigen számított. A pontosságot és kitartást igénylő feladatok elvégzéséhez a munkáltatók gyakran szívesebben alkalmaztak nőket”(22)

Globalizáció

Az okok közül részletesebben tárgyalja a szerző a globalizációt is, ami a környezettörténet szempontjából a természeti kincsek teljes kiárusítását tette lehetővé a mindent elnyelő hatalmas világpiacon. Azzal, hogy a gazdasági integráció egyúttal szétzilálta azokat a helyi közösségi, tulajdoni rendszereket, szabályozó mechanizmusokat, amelyek korábban évszázadokig megóvták ezeket az erőforrásokat a következő nemzedékek számára (23). A káros folyamatokat a végletekig fokozta a világgazdaság soha nem látott mértékű „financializációja”, ami azt jelenti, hogy a 70-es évektől kezdve egyes csoportok (pl. az OPEC államok vezetői) hatalmas extraprofitot zsebeltek be, aminek révén nagy mennyiségű szabad pénzeszközök állhattak a bankok rendelkezésére, másképpen: „1980 után a nemzetközi pénzügyi áramlás agyonnyomta a kereskedelmi áramlást” (24). A bankok viszont további hasznot akartak, továbbkölcsönözték tehát az irdatlan mennyiségű pénzt, amitől a gyártás-fogyasztás ördögi köre még nagyobb sebességgel pörgött. Ehhez a játékhoz az emberiség sajnálatos módon a termőföldeket, az egyéb erőforrásokat, továbbá a vizeket és a levegőt (klímát) használták játéktérként és bábukként, amit azok igencsak megsínylettek.

Láttuk tehát, hogy a XX. században mi ment végbe a természetben, hogyan hatottak erre a technológiai fejlődés és a világ gazdasági folyamatai. De mi a helyzet a társadalommal, mit gondoltak minderről a nagy gondolkodók, a nagy eszmerendszerek képviselői? Ők bizony alaposan lemaradtak a reálfolyamatokról. Amíg a században az összes ökológiai rendszer teljesen átalakult, az uralkodó szellemi áramlatok és politikai nézetek alig változtak. Erre a tehetetlenségi erőre McNeill a társadalomtudományokból a „növekvő skálahozadék” (25), a technológiatörténetből a hasonló értelmű „technológiai bezáródás” fogalmait használja. Talán a legjelentősebb és a XX. században a legnagyobb változásokat előidéző ideológia a nacionalizmus volt, amely ugyan két nagy világégésben kitombolta már magát, de könnyen meglehet, hogy tartogat még meglepetéseket a világ számára. Ugyan régen nem azt jelenti már, mint megjelenésekor, a Nagy Francia Forradalom idején, de az új hatalmasságok, új érdekcsoportok könnyűszerrel alkalmazzák a saját új – a régieknél cseppet sem emelkedettebb vagy önzetlenebb céljaikra.

Összefoglaló

John McNeill elképesztő tudást szintetizál. Soha a történelem folyamán nem volt még az lehetséges, hogy egy tudós másik ezer tudós munkájából, akár egész életművéből merítsen, ha pedig szükségesnek látja, néhány soros email üzenetben vagy egy rövid telefon vagy Skype beszélgetésben tisztázzon bizonyos részleteket. Ha a képletesen vagy ténylegesen megszólított ezer tudós jelentős része érdemesnek találja majd a művet (amire a mű színvonala, szintézisének elért szintje miatt igencsak komoly esély van) arra, hogy saját gondolatait hozzáfűzze, számos további kiváló következtetés, megoldási lehetőség merülhet fel. Ennek egy újabb szintézise pedig a döntéshozók, nemzetközi fórumok, civil szervezetek hálózatai számára alapvetően fontos nyersanyag lehet majd.

A szerző a könyv epilógusában a következőket írja: „A jövő, még az egészen közeli jövő is, nem pusztán megismerhetetlen, hanem lényegéből fakadóan bizonytalan. Egyes forgatókönyvek valószínűbbek, mint mások, ez kétségtelen, de semmi sem előre meghatározott. Sőt a jövő ingatagabb, mint valaha: nagyobb számú szélsőségesen eltérő lehetőség áll fenn, mert a technika befolyása olyan hatalmas lett, mert az eszmék olyan gyorsan terjednek, és mert a reproduktív viselkedés (26) – amely rendszerint csigalassúsággal alakuló változó – olyan gyors ütemben alakul át. Ráadásul ezek a változók valószínűleg szorosabb interakcióban vannak, mint a múlt nagy részében, tehát a globális társadalom és környezet teljes rendszere bizonytalanabb, kaotikusabb, mint valaha.” (27) Az viszont már teljes bizonyossággal látható, hogy a klíma változása, a tiszta ivóvíz hiánya, a lecsökkent biológiai sokféleség rengeteg szenvedést hoz még az emberiség számára. Minél később mérik fel az elmúlt évszázad ökológiai katasztrófáinak komplex rendszerét, annál többet. Minél lassabban látnak hozzá tisztább energiarendszerek bevezetéséhez, a demográfiai átmenet biztosításához a nők iskolázottsága és az emberi jogok biztosításával, a következmények annál nehezebben kivédhetőek lesznek és annál több áldozatot követelnek majd.

Könyvének magyar nyelvű kiadása elé, alig egy évtizeddel az eredeti megjelenés után, a szerző terjedelmes kiegészítést, epilógust csatolt, amiben a 600 oldalas, szándékoltan távolságtartó tudományos elemzést érezhetően aktivista jellegű szemlélet váltja fel. A világpolitika szintjén joggal kárhoztatja az országok, országcsoportok potyautas politikáját – mindenki mástól várja el a világ környezetének megmentését, ami pedig a saját országát illeti, vígan folytatná tovább fenntarthatatlan gazdasági és társadalmi gyakorlatát, legyen szó a támadhatatlan amerikai életformáról vagy az új gazdasági hatalmak korlátozás nélküli kiteljesedéséről. E nemzetektől egyre inkább függetleníthetik magukat a nagyvárosok – és lehet, hogy a környezetpolitikát, a túlélés politikáját illetően nincs is más választásuk, mint a saját forgatókönyvük megtervezése és végrehajtása. McNeill úgy látja, hogy a városi közösségek, akár a legnagyobb megapoliszok is az ökológiai, túlélési kísérletek kedvező terepei lehetnek majd. Nem nehéz ebben felismerni a történész rögzült meggyőződését, ami azon alapul, hogy a városok a megelőző ezer évben általában a progresszió képviselői voltak.

Mindenesetre a kiváló környezettörténész, John Robert McNeill üzenetét mindenkinek meg kell hallania: a Földet sújtó ökológiai krízis ügyében elérkezett a cselekvés ideje a nemzetközi szervezetek, tudományos és civil hálózatok, a kormányok – kicsik és nagyok – a megapoliszok, nagyvárosok és minden más település, továbbá a családok és a gondolkodni, tenni képes egyének számára egyaránt.

A kötet biblográfiai adatai: J. R. McNeill: Valami új a nap alatt
A 20. század környezettörténete - A szerző utószavával: Visszatekintés a 21. század első évtizedére, Budapest, Ursus Libris, Ára: 5500 Ft, 480 oldal

Fülöp Sándor dr.
2013.január 7.

Hivatkozások:

(1) John Robert McNeill 1954-ben született Chicago-ban, jelenleg a Georgetown Egyetem professzora. Környezettörténetet, világtörténelmet és történelmi szociológiát tanít. Érdekes magyar vonatkozása munkásságának, hogy a közelmúltban értékelést írt Gille Zsuzsanna hulladékgazdálkodási tanulmányáról: „From the Cult of Waste to the Trash Heap of History: The Politics of Waste in Socialist and Postsocialist Hungary (review) (2010) Journal of social History – Volume 43, Number 2, Winter 2009

(2) A 60 oldalas irodalomjegyzék meglehetősen tekintélykeltő.

(3) p.44.
(4) p.45.
(5) p.46.
(6) p.66-67.
(7) p.104.
(8) p.110.
(9) p.125.
(10) p.151.
(11) p.162
(12) p.164.
(13) p.171.
(14) p.229.
(15) p.234.
(16) p.239.
(17) p.260.
(18) p.268.
(19) p.275.
(20) p-295-6.

(21) Klaszterek alatt a szerző a technológiatörténeti értelemben vett technikai, szervezeti és társadalmi újítások kombinációit érti (p.329). Nem kell talán különösebben hangsúlyozni a láncfűrész technikai újítás megjelenésének a hatását elsődlegesen a természetre, másodlagosan az érintett társadalmi szegmensekre (p. 340-2.). A gépjárművek klasztere, akár a gyártás, akár a területfoglalás, akár az üzemeltetés terén felmérhetetlen károkat tud okozni (p. 344.), a nukleáris energiáról már nem is beszélve (p. 345.), meg, mondjuk, a génsebészetről (p. 347.)

(22) p.352.
(23) p.355.
(24) p.356.

(25) Amikor egy szellemi áramlat sikerre jut, akkor könnyen előfordul, hogy egyre sikeresebben épül be a társadalmi és a politikai rendszerekbe, amelyek elősegítik további terjedését. Ekkor azonban már nem csak azokon a helyeken és azokban a korokban válik uralkodóvá, ahol és amikor a követőire nézve kedvező (p. 360.).

(26) Reproduktív viselkedés alatt szerintem a szerző itt másolást, újraértelmezést, továbbítást ért, amivel a technikai újdonságok, tudományos felismerések és persze társadalmi őrületek terjednek egyik emberről és közösségről a másikra.

(27) p.394.


Kulcsszavak

ökológia, recenzió, fenntartható fejlődés

Kapcsolódó anyagok

Történelmi kaméleon

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Nem szőrös-tollas emberek - állatok

Gerald Malcolm Durrell brit zoológus, író 90 éve, 1925. január 7-én született az indiai Dzsamsedpurban

Tovább


Túlfogyasztás és lelki kiteljesedés – Gyulai Iván új kötetéről

A könyv a fenntartható fejlődés koncepcióját mutatja be.Nagyon világosan, közérthetően, rendszerszemléletben...

Tovább


A légszennyezettség a szívroham leggyakoribb oka

Nem a stressz, hanem a légszennyezettség a leggyakoribb kiváltó oka a szívrohamnak - a The Lancet című folyóiratban nemrég megjelent tanulmány szerint. A szennyezett levegő ugyanis a tüdőbe kerülve gyulladást okoz.

Tovább


Biodiverzitás és a következő nemzedék

Az ENSZ jelentése szerint sem a biodiverzitás védelme, sem a szegénység elleni küzdelem nem hozta meg a kívánt eredményt. A biológiai sokszínűség további csökkenése a következő nemzedék helyzetét jelentősen megnehezítheti.

Tovább


Minamata kór – Valami új a nap alatt