Az egészségügy profitorientált szektorában rosszabbak a halálozási mutatók, mint a nyereségre nem törekvő szolgáltatóknál, a legerősebb, pártfüggetlen politikai konszenzus a gyógyszerkassza túlköltésének elengedésében mutatkozik, és egyelőre hiányosak a magánszolgáltatók ellátásba való bevonásának szabályai, ahol szó nincs finomhangolásról, még harangozó tevékenységre van szükség. Mindezek mellett az elmúlt hétvégén Budapesten megrendezett Magánpraxis 2013 című konferencián az is kiderült, kevesebb egészségügyi ellátási térség lehet a jövőben. Nem lehet vadkapitalista piac az egészségügy, a magánellátóknak a kiegészítő szolgáltatásokban juthat szerep, azonban ehhez elsőként a szabályozási környezetet kell megteremteni – foglalta össze előadásában dr. Boncz Imre, a Pécsi Tudományegyetem Egészségbiztosítási Intézetének igazgatója. A magántőke 1990 óta az egészségügyi rendszer több szintjén is területet foglalt. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár büdzséjéből a kilencvenes évek közepén még csak nyolc, míg 2012-ben már 32 százalékban részesültek a profitorientált és a nem nyereségérdekelt magánszolgáltatók, így a finanszírozás egyharmada került háziorvosokhoz, fogorvosokhoz, műveseállomásokhoz, otthonápolási, betegszállítási, diagnosztikai feladatokat ellátó cégekhez. A tőkebevonásban 2007-ben jutottak a legmesszebb, amikor törvénymódosítással tették lehetővé, hogy a társadalombiztosítást felváltsa a magánbiztosítás. A látványos kudarc legfőbb oka az volt, hogy a politika saját értékválasztása mentén nem tudta felsorakoztatni az ágazati szereplőket, sem a társadalmi, sem az orvosszakmai hatásokat nem mérték fel előre. Több a haláleset a magánellátóknál A kórházak funkcionális privatizációjának bukását első sorban a gazdasági világválság okozta, amikor emiatt a működtetés nehézségekbe ütközött és veszteségessé vált, visszaadták a szolgáltatást az önkormányzatnak. Életképesebb konstrukciónak bizonyult a változatlan tulajdonosi struktúra mellett gazdasági társaságként működtetett intézményi forma. Első sorban barátságosabb, szebb környezetet tud nyújtani a magánellátó, ám az egészségügyi ellátás minősége nem azzal mérhető, hogy a beteg elégedett-e a környezettel – szögezte le Boncz Imre, ismertetve annak a tanulmánynak a konklúzióját, amelyet tíz kutatás eredményeinek összesítéséből vontak le, összesen 36 millió betegellátási eseményt vizsgálva. Ezekből kiderült, a nonprofit kórházakban jobbak a halálozási mutatók, mint a nyereségorientált ellátóknál. Politikai konszenzus a hiányban Az elmúlt huszonöt évben három és harmincöt százalék közötti éves túlköltés jellemezte az OEP gyógyszerkasszáját, extrém eladósodás ciklikusan, négyévente figyelhető meg. Boncz Imre szerint ilyenkor nem az orvosok írtak fel több gyógyszert, hanem a politikai döntéshozók határoztak a kassza elengedéséről, pártpolitikai kötődéstől függetlenül. Az OEP gyógyszerkiadásai 2006-ban érték el a rekordot, mechanizmus 2010-ben állt meg. Két éve erősen visszafogták a gyógyszerköltést, azt egyelőre még nem tudni, hogy tavaly sikerült-e tartani a 312 milliárdos előirányzatot, minden estre idén valamivel nagyobb a gyógyszertámogatásra fordítható büdzsé, mint tavaly, és a korábban előirányzott újabb kasszavágást végül elvetette a politika. Szakmai érdekérvényesítés kell Szó nincs finomhangolásáról, még sok-sok „harangozó” munkára van szükség az egészségügyi szolgáltatások és szolgáltatók piacra lépésnek szabályozásában – foglalta össze dr. Oberfrank Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetének (MTA-KOKI) ügyvezető igazgatója, aki szerint csak szakmai, etikai elvekkel lehet a piacot szabályozni. Míg tapasztalatai szerint például az Egyesült Államokban a szakmai önszabályozás erős és intézményes, és az európai országokban is érvényesíteni tudja céljait a szakma, hazánkban a hasonló törekvések csak rejtett, torz, nem tudatos formában vannak jelen. Amíg az egészségtelen erőviszonyok kialakulását segítjük, és a szakmai szervezetek nem képviselik erősen és hitelesen saját érdekeiket a politikával szemben, addig az állam úgy érzi, neki kell ellátnia a hiányfeladatot, és ezért terjeszkedik túl saját határain. A civileket is be kell vonni Nem lehet csupán törvényekkel szabályozni, „megerőszakolni” a rendszert és a piacot, ahol egyelőre a szakmai szereplők is keresik a megjelenés helyét. Az állami és az önszabályozó rendszerekre egyaránt szükség lenne, mert csak így lehetséges javítani a szolgáltatások elérhetőségét, kielégíteni a lakosság elvárásait. Bizalomra és kiszámíthatóságra van szükség a megfelelő szabályozás kialakításához, és a társadalom számra hasznos szereplők megjelenéséhez. Az ágazat szereplőinek csak akkor lehet befolyása a folyamatokra, ha szervezett dialógus keretében együtt tudnak működni mind az intézményi mind pedig a civil szervezetekkel, betegképviseletekkel, fogyasztóvédőkkel. A bizalom helyreállításában nagy szerepe van az államigazgatásnak is, hiszen az alapvető jogszabályok véleményezésére valóban nem elegendő egy-két nap, azonban az MTA-KOKI vezetője szerint a szakmai szervezeteknek is jól jön, hogy nem kell ezekkel foglalkozniuk, mondván: nem volt rá idő. Összevonnák Budapestet Az egészségügyi ellátás átalakításának tapasztalatairól számolt be a konferencián dr. Imre László, a Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet (GYEMSZI) főigazgató-helyettese, aki azt is elmondta, a jelenlegi nyolc helyett várhatóan kevesebb ellátási térség lesz, a fővárost érintők összevonása miatt. A kórházi világra koncentrálódott eddig az átalakítás, bár a járóbetegellátás hetven százaléka is állami fenntartásba került. A térségi elv és modell alapján olyan ellátási térségek kialakítására törekedtek, amelyeken belül a progresszivitás teljes spektruma elérhető. Az átalakításban folyamatosan felhasználják más országok gyakorlati tapasztalatait, első sorban a norvég példára támaszkodnak. Ott ötmillió lakosra öt térséget alakítottak ki, végül – a jobb működés érdekében – a fővárost egy térségbe vonták, „elképzelhető, hogy nálunk is hasonló fejlődési irány lesz Budapestet illetően”. A hazai térségeket a meglévő betegutak alapján alakították ki. Eddigi tapasztalataik szerint az összevont szakellátási kassza 97 százalékát helyben költik el a fővárosban és Pest megyében, ahol elvándorlás nincs, bevándorlás viszont annál inkább. Ide érkezik például a Nógrád megyei betegek 61 százaléka, és a Fejér megyeiek közel negyede, de a Komárom-Esztergom megyeiek zöme is itt keres ellátást. A periférián lévő térségek önellátóak, az egyetemi központok helyben tartják a betegeket. A specializált, magas szakmai színvonalat igénylő ellátások gyógyító centrumokba szervezése költséghatékony, és ennek köszönhetően a minőségi mutatók is javulnak. Torzít a mazsolázás és a TVK A ráfizetéses vizsgálatokat a térségi centrumoknak kell elvégezniük, míg az OEP kasszából részesülő magánszolgáltatók „kimazsolázták” a nyereséges ellátásokat, ráadásul az államtól címkézetlenül érkező TVK-t (teljesítmény-volumen korlát) a kórház vezetése osztja el, ami a betegek ellátásának torzulásához vezet – hívta fel a figyelmet Szilvási István, a Szakmai Kollégium Nukleáris Medicina Tagozatának vezetője. Erre válaszolva Imre László kifejtette, a nagyértékű diagnosztikai vizsgálatok finanszírozásánál valóban probléma, hogy esetenként csak egy-két vizsgálatra van lehetőség, a fennmaradó időben pedig „malmozik” a személyzet. Hatékonyabbá és jobbá tenné a betegségek ellátását és menedzsmentjét, ha címkézetten, az adott vizsgálatra lehetne lehívni a finanszírozást. A TVK vitáról Boncz Imre elmondta, míg korábban a szakma kívülről drukkolhatott, míg a miniszter és a kórházszövetség, vagy a kamara vezetői lejátszották ezt a „meccset”, most a TVK kérdés megoldását az intézménymenedzsment szintjére tolták, így a kórházvezető és az osztályvezető főorvos között folyik a „boksz”. A magánbiztosítók és magánszolgáltatók lehetőségeit az egészségügyi szektorban nagymértékben befolyásolják a lakosság anyagi lehetőségei – vélekedett az előadásokat követő összefoglalójában dr. Asztalos László György közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem magántanára. Felhívta a figyelmet arra, hogy a kutatások szerint a magyar háztartások háromnegyedének már ötvenezer forintos rendkívüli kiadás is megterhelő lenne. Emellett azonban sok pénzt költ a lakosság az egészségére, ezeket a forrásokat kellene becsatornázni az egészségügybe, ám nem a társadalombiztosítási járulékok helyett, hanem azok mellett, meghatározva az ebből finanszírozandó ellátások körét a megelőzéstől az otthonápolásig. eLitMed.hu, Tarcza Orsolya 2013-01-28