– Hisz a sorsban? – A véletlenben hiszek. Abban nem, hogy nincsenek véletlenek, mert az azt tételezi, hogy minden meg van írva. Egy pillanat alatt minden megváltozhat. Döntéseket hozunk. – Ön biztos a döntéseiben? – Szinte sosem. Megpróbálom kiszűrni a legkevésbé rosszat. – A legkevésbé rossz lehet, hogy már jó, nem? – Az később dől el. Az összes lehetséges következő lépést feltérképezem. – Miként jutott el odáig, hogy öngyilkosságot kövessen el? – Az első alkalommal nagyon fiatal voltam. A ’60-as évek közepén lettem felnőtt, a kezdő fizetésem 5 forint 20 fillér volt óránként, ebből nem lehetett megélni, az albérletek ehhez képest horribilis összegbe, 4-5 ezer Ft kerültek havonta. Egy csöpp lakásban éltünk hárman, az anyám, a férje és én. Az anyámról nem tudok jót mondani róla, nem láttam a szabadulás útját. – Hogyan csinálta? – Akkoriban egyfajta nyugtatót lehetett recept nélkül kapni, általában egy csomaggal adtak, ezért végigjártam a belváros összes gyógyszerészét, mire a kellő adagot összegyűjtöttem. Minden patikában vettem egy vagy két dobozzal, amennyit adtak, bevettem a doboz tartalmát, nyeltem rá egy darabka kolbászt, majd vizet, majd mentem tovább a kellő porciót megszerezni. 500 db-ot nyomtam le a torkomon. Valahogy kijutottam a Széchényi fürdőig, egy masszőr barátnőm dolgozott ott, nem látta rajtam, hogy miben vagyok, csak azt, hogy valami baj van. Beszélgettünk, majd elindultam haza, nekem a konyhában jutott hely egy kempingágyon, lefeküdtem és elaludtam. Arra ébredtem, hogy idegen férfiak beszélnek a konyhában, s az anyámnak mondják, hogy Ön meg van őrülve, mentőt kellett volna hívnia, nem a rendőrséget. Aztán felkaptak, kórházba vittek, folyton azt kérdezték, hogy letettem-e az öngyilkossági szándékomról, én meg, hogy nem, nem, nem. – Mennyi ideig volt bent? – Tán egy hétig, majd átvittek egy másik kórházba, elképesztően extrém figurák közé egy zártosztályra. Furcsa mód Angyal professzornak hívták azt az orvost, aki meg akart menteni. Egyszer behívott magához, s megkérdezte, most mi lesz? Nem tudom, feleltem. Azt mondta, hogy vannak kapcsolatai a XIV. kerületi tanácsnál, s ha még egy ideig kibírom ott, akkor megpróbál egy szükséglakást szerezni nekem. Teltek a hetek, s sajnos, nem tudtam megmaradni. Bejöttek értem a kolléganőim, s kijöttem velük. Ugrott a lakás. Egész nap emberi roncsok között lődörögtem, muszáj volt ’megszöknöm’. – Az anyja meglátogatotta? – Nem. A kolléganőim elhozták néhány ruhadarabomat, de ő nem keresett. Ez után több mint negyven évet éltünk úgy, hogy nem tudtunk egymásról. A BKV-nál voltam gépkönyvelő. Egy évig jártam ugyanabban a ruhában, amit akkor hoztak nekem, nem kerestem annyit, hogy vegyek magamnak valamit vagy, hogy a munkásszállásról kikerüljek. A munkásszálláson nem tudtam aludni, a kalauz éjjel háromkor jött meg, a sínváltó hajnal 2-kor ment munkába, ültem az ágyamon, mindenki ébren talált. Egy idő után feltűnt nekik, hogy valami nem stimmel. Elvittek a Péterffy Sándor utcai kórházba, ott azonnal elmegyógyintézetbe utaltak, egy egész nyarat töltöttem ott. Egy gyógyszerrel kezeltek, tönkrement a hormonháztartásom, pár évre rá úgy meghíztam, hogy azóta sem tudok lefogyni. – A kezelés után hogyan folyt az élete? – Nagy keservvel szereztem egy nyomorúságos szoba-konyhás lakást, majd eladták a házat és kipucoltak onnan. Egy hatodik kerületi kocsma egy helységét, egy 12 négyzetméteres raktárt kaptam cserébe, onnan sikerült befogadó nyilatkozatot szerezniük a tulajdonosoknak. Közelgett a kilakoltatás ideje. Futottam mindenhová, kérvényeket írtam, mindhiába. Oldjam meg, mondták. Képtelen voltam megoldani a helyzetet, dolgoztam, mégsem volt pénzem. A kutyámat elvittem egy barátnőmhöz, majd 15 órával a kilakoltatás előtt 600 db nyugtatót vettem be. Felvettem a meleg pizsamám, lefeküdtem és elaludtam. Egy hét múlva a kórházban tértem magamhoz. Megint életben maradtam. Pedig ennek a dózisnak hatnia kellett volna az orvosok szerint is, én meg csak egy hetet aludtam. Mikor eszméltem, fogalmam sem volt, hogy hol vannak a holmijaim, kilakoltattak-e, stb.. Átvittek a János kórházba, akkor nyitottak meg egy nagy pszichiátriai osztályt, hónapokat töltöttem ott. A barátnőm megtalált, utánajárt hová vitték a dolgaimat, abba a 12 négyzetméteres helyiségbe, amit kijelöltek a számomra. Egy picike szoba, egy picike konyha, egy egy négyzetméteres wc. A tulajdonos, mivel tüdőbajos és briganti volt, hol a kórházban, hol a börtönben töltötte az idejét. Ez évekig ment így. A barátnőm kihozott a kórházból, elvitt egy fodrászhoz, rendbe hozott, egy hétig nála laktam, majd kézen fogott és elvitt a Bokányi Dezső utcába, ahol ez a luk volt. Mikor beléptünk a ’lakásba’, nem kaptam levegőt, a wc káváig volt fekáliával, a konyhában egy kis gyerekheverő, ott aludt a tulajdonos, az egész ’lakás’ egy ablaktalan, sötét és koszos raktár volt. A szoba egy háború alatt lebombázott lakásnak volt a valamikori előszobája, a lichthof-ra néző ’ablakkal’. A barátnőmmel ahogy tudtuk, rendberaktuk. A tulajdonos időről időre előkerült, egy kis pénzért vettem tőle egy lemondó nyilatkozatot, kiköltöztettem őt. Az enyém lett a lakás, kb. hat évet töltöttem ott. – A második öngyilkossági kísérlete után mi változott meg, miért nem próbálta meg még egyszer? – A kórházban nincs rá lehetőség, mivel hónapokat töltöttem ott, szembesültem azzal, hogy nálam sokkal nyomorultabb életek is vannak, és kevésbé nyomorultak is, muszáj volt mérleget vonnom. Ha életben maradtam, meg kell próbálnom élnem. – Elfogadta a sorsát? – Igen. – Békével vagy békétlenül? – Tudomásul vettem, hogy dolgom van. Persze, akkor nem fogalmaztam ilyen egyértelműen, de egy picike ajtórés megnyílt előttem, hogy ez nem lesz így örökké, a dolgok változnak. Azt tudtam, ha megkapaszkodom, előbb-utóbb meg tudok élni. Akkor már 38 éves voltam, s ez a súlytöbblet kiritkította körülöttem a levegőt. Senkit nem találtam, aki ezzel a külsővel elfogadott volna. – Hogy ismerkedett meg a majdani férjével? – A barátnőmmel annyit megengedhettünk magunknak, hogy hetente egyszer beüljünk a Kulacs étterembe. Egy alkalommal a szomszédos asztalnál egy feltünően színes neylondzsörze ruhában, hihetetlen színű hajjal, egy idős nő ült, és egy rozzant magnóval a cigányzenészek muzsikáját próbálta rögzíteni, sikertelenül. Odamentem hozzá, hogy látom miben mesterkedik, a zenészek jó barátaim, majd ők segítenek. Áthívtuk az asztalunkhoz, kiderült, hogy Kanadából látogatott haza, összebarátkoztunk, s innentől kezdve minden évben találkoztunk, az utolsó évben nálam lakott egy kempingágyon. Ekkor vette a fejébe azt, hogy mikor visszamegy, a magyar újságba felad egy hirdetést és keres nekem egy férjet. Azt hittem, hülyéskedik. Január végén kaptam nem túl jó helyesírással egy levelet, három-négy levélváltás után április közepén már egy repülőjegy is volt a borítékban. Itt egyre nehezebb volt tisztességes állást találni, s akkor már nem kötött ide semmi. Gondoltam, körülnézek. 1985. május elején érkeztem Kanadába, a barátnőmnél töltöttem pár napot, majd a férfi kérte, hogy költözzem hozzá, ismerjük meg egymást. Rokonszenves munkás ember volt, nem ivott, nem lófrált, otthon volt időben, mindenhová csak velem akart menni. Sok nőnek ennyi elég lett volna, nekem nem, óriási kulturális különbségek voltak köztünk. – Mégis összeházasodtak.. – Igen. Úgy éreztem, hogy meg kell tanuljam azt a világot, meg kell próbáljak egy teljesen új létet felépíteni. Először nem adták meg a kintmaradási engedélyt, mégis ottmaradtam, ismerkedtem az engem meghívó csöndes, békés, szótlan férfival. – Nem szerette? – Szerelemről szó sem volt. Felvettem a nevét, összeházasodtunk. Én azt reméltem, ha házasságban élek, vacsora után kvaterkázunk egy kicsit a férjemmel. A férjem soha nem ivott, még egy pohár bort sem, így én sem, és semmi nem lett a kvaterkázásból. Amikor először találkoztunk egy pohár kakaóval kínált meg. – Hogyan tudott beilleszkedni? – Mikor kimentem, yes or no, ennyit tudtam angolul, így nagyon nehéz beilleszkedni. A vágyban, hogy ott maradjak az is benne volt, hogy egyszer láttam egy filmet a Niagaráról, s akkor elhatároztam, hogy látnom kell. Ez persze, mikor Kanadába készültem nem tudatosodott bennem, amikor már ott voltam jutott eszembe, hogy Úristen, megnézhetem a Niagarát. Gyakran járok oda. Torontóban, a férjemen keresztül, népes embertömeg vett körül, de barátokat nem tudtam szerezni. Mikor 14 év után elváltunk, ez a probléma megoldódott, nem kellett többet találkoznom a kinti magyarokkal. Talán mégis van egy ember két óra vezetésre tőlem, ő nem tud vezetni, így én megyek, s mivel télen arrafelé zordabb a világ, ez a kapcsolat csak tavasztól őszig működik. Ott megváltoznak az emberek, kapaszkodnak, átveszik az amerikai stílust, felületesek, csak az számít, hogy valaki mit tudott összekaparni. Ez nem áll közel hozzám. Azon dolgozom, hogy visszajöhessek. – Nem bánta meg, hogy életben maradt? – Nem. Most segítek egy fiatalembernek, hogy ő is életben maradjon. Nem szeret élni, csúszik lefelé, remélem, hogy vissza tudom húzni. Ma már tudok egy szép falevélnek, a madárfüttynek, egy szelet kenyérnek is örülni. Gyimesi Ágnes Andrea