hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


Politikai pszichiátria és tébolyító politika


Politikai pszichiátria és tébolyító politika

| |
 

1989-ben feltűnést keltett két médiaember, Gazsó L. Ferenc és Zelei Miklós újságírók, (akik a televízióban és a rádióban is dolgoztak) riportkönyve olyan emberekről, akik politikai nézeteik miatt pszichiátriai diagnózist és kezelést kaptak. Akkoriban ez nagy téma volt, mert a nyugati közvélemény a hetvenes évektől kezdve egyre hangosabban tiltakozott a Szovjetunióban kialakult gyakorlat ellen, amelynek keretében ellenzéki nézeteket hangoztató embereket elmebetegnek nyilvánítottak, és emiatt zárt intézetekben kényszerkezelésben részesítettek. Talán ez a tiltakozás még a kommunizmus bukásához is hozzájárult, a szovjet pszichiátria nemzetközileg elszigetelődött, és egy évtizednyi tagadás után Gorbacsov kénytelen volt beismerni a visszaéléseket és mintegy bocsánatot kérve a közvéleménytől megszüntette ezt a gyakorlatot, az úgynevezett. politikai pszichiátriát. Magyarországon is voltak ilyen ügyek, igaz, szórványosan, de Pákh Tibor kitartó demonstrációi és éhségsztrájkjai (és különösen ezek visszhangja a magyar nyelvű nyugati rádióadásokban) ráirányították a figyelmet a jelenségre. A riportkönyv – Őrjítő mandragóra címen – éppen a rendszerváltozás idején jelent meg, és két kiadásban is elfogyott. A meghurcolt emberek beszámolói tartalmaztak neveket is, sok pszichiáterét és közéleti személyiségét, szóltak az 1956 utáni megtorlásokról, a besúgások szervezéséről és a másként gondolkodók politikai meghurcolásáról is. Nem véletlen, hogy a sikerkönyv később nem jelent meg, akkor, az átalakulás hangulatában még nem mertek fellépni az érintettek, a következő években ilyen kiadványokból már gyakran lettek perek, amelyekben rendre a tényeket feltárók húzták a rövidebbet, az egykori elkövetők személyiségi jogai nem sérülhettek.

Talán emiatt is várhattak 23 évet a szerzők a harmadik, javított kiadással. De közben mondanivalójuk is kibővült. Több fejezetet írtak a szöveghez a kommunista elnyomó gépezet működéséről, az igazságügy és a büntetés-végrehajtás embertelenségéről és a megtorlás kegyetlen módszereiről. Sok adatot pontosítottak és kiegészítettek, a harmadik kiadásban azonban a fő többlet – és talán ez lehetett az új kiadás fő motivációja is – egy új eset, egy ismert szociálpolitikus és gyermekvédelmi szakember története. Ő (a könyvben névvel szerepel) levelekben írta meg a szerzőknek saját hányattatásait. Lelkes ifjúkommunistából kételkedő, majd 1956 után bebörtönzött lett, itt beszervezték, ő jelentett, és az így nyílt lehetőségek között próbált élni, tanár lett, majd nevelőintézeteket vezetett, egyetemen oktatott, de közben nehezen viselte a megtapasztalt igazságtalanságokat, különösen a munkaterületére helyezett egykori ávósok garázdálkodásait. Mint leveleiből kiderül, belső meghasonlásai végül öngyilkosságba kergették, a zaklatott búcsúlevél egy része olvasható a borítólapon.



Az új eset nem érintkezett az elmegyógyászattal, noha élethelyzete miatt folyamatosan szorongó ember képe bontakozik ki leveleiből, így nem felel meg a könyv alcímben jelzett témájának, a politikai pszichiátriának. Inkább az elnyomásról és a jogsértésekről adnak hírt a további kiegészítések. Az új kiadás ezért nagyon vegyes. A szöveg jól megírt, érdekes, igazi publicisztika, de kissé csapongó, több területre kiterjed, amely csak a diktatúra szerkezetén és működésén át kapcsolódik egymáshoz. Megtudjuk, hogy nálunk is voltak pszichiátriai visszaélések (ezek egy részével, pl. a Pákh-üggyel a nemzetközi sajtó és több nemzetközi testület is foglalkozott), de arról nincs adat, hogy ezek mennyire voltak elterjedtek. Most utólag is úgy látszik, hogy ezek ritkán fordultak elő. A magyar gyakorlat inkább az úgynevezett pszichiatrializáció tünete lehetett, az elmekórtan történetében a bűnnek nyilvánított viselkedés gyakran vált betegséggé, ez egyfajta humanizációt jelentett, mert a börtönnél emberségesebb volt a gyógyintézet, vagy később – még inkább – a gyógykezelés (pl. így vált a homoszexualitás betegséggé, majd azután „demedikalizálódott” (más kifejezéssel: normalizálódott) és lett belőle alternatív szexuális magatartásmód).

A könyvből is kitűnik, hogy a pszichiáterek bekapcsolódását általában az indokolta, hogy a politikai megnyilvánulások a környezet számára nehezen érthetők voltak, a várható következmények miatt irracionálisnak, kórosnak tűntek. A nyilvános fellépések túlmentek a konvenciókon. A szankciókkal ezek az emberek keveset törődtek, ma mondhatjuk, hogy bátrak és elszántak voltak. A szerzők említik, hogy a Szovjetunióban egy Sznyezsnyevszkij nevű pszichiáter új betegségtani entitást írt le és terjesztett el, a politikai paranoiát, illetve a rejtett szkizofréniát, és ez volt a tömegessé váló kényszerkezelések elméleti alapja. De jó lett volna, ha a könyv arra is kitér, hogy a betegségtani kategóriák, és emiatt a diagnózisok gyakran bizonytalanok a modern pszichiátriában is. Sokszor nehéz dönteni, hogy lelki kórtan vagy különcség, karakterzavar, szélsőséges indulati reakció vagy tudatos normasértés áll egy-egy feltűnő és deviáns viselkedésforma mögött.

Pszichiátriai igazságtalanságok ezért ma is előfordulnak, erről szól a nemrég (92 éves korában) elhunyt magyar származású „antipszichiáter” Thomas S.Szasz terjedelmes életműve. Lázadó, társadalomújító emberek gyakran kerülnek a pszichiáterek látókörébe, többnyire környezetük „jóakarata” miatt (talán ezt idézőjel nélkül is lehet mondani). Ezt a problémát jó lett volna, ha a szerzők vizsgálták, kissé feltárták volna. A hazai pszichiátriában a nyolcvanas évek a szakmapolitikai lázadás időszakát jelentették, ekkor vált külön (szinte „forradalmi” módon) a szakág az ideggyógyászattól, illetve a neuropszichiátriától, ekkor már a szakemberek szókimondóan nyilatkoztak. Ekkor jelent meg Bakonyi Péter „Téboly, terápia, stigma” című könyve a magyar elmegyógyászatról, ebben már feltárult a riportkönyvben is tárgyalt jelenség, a politikai meghasonlás és elnyomás, üldözés megbetegítő hatása, vagy az orvosok, pszichológusok tehetetlensége a hátrányos élethelyzetek, kirekesztés következményeivel szemben. A szerzők is több pszichiáternek mondanak köszönetet, jó lett volna, ha a politikai rendszer és a pszichés betegségek kapcsolatáról általában is megkérdezték volna őket. Eleven és éles stílusa miatt a könyv bizonyára tudott volna adalékokkal szolgálni az összefüggéseket illetően., Így egyfajta egyveleg, amely azonban nagyon érdekes részleteket tartalmaz, és alkalmas arra, hogy a politikai pszichiátria lehetőségére és veszélyeire ráirányítsa az olvasó figyelmét.

(Gazsó L. Ferenc, Zelei Miklós: Őrjítő mandragóra. Bevezetés a politikai pszichiátriába. 2012. (harmadik, javított, bővített kiadás), L’Harmattan, Budapest, 198 old. Ára: 2500 forint).


Buda Béla dr.


Kapcsolódó anyagok

Előzetes rendelkezés

Biológiai terápiák hosszú távú terápiahűsége és a perzisztencia prediktorainak elemzése a teljes magyar psoriasisos betegpopulációban

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Kevesebb műhibaper sebészeti csekklistával

Legjobb gyakorlatok a betegbiztonságért

Tovább


Mit kérdezhet az iskolaorvos?

Csak szülői engedéllyel faggathatók a kiskorúak

Tovább


Borulni fog az ügyeleti rendszer?

Két évig kizárólag szakorvossal együtt ügyelhetnek a rezidensek

Tovább


Meg kell újítani a helyi protokollokat

A jól kidolgozott helyi eljárásrendek a beteget és az orvost is védik

Tovább


Politikai pszichiátria és tébolyító politika