hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


Tényeken innen és túl -- személyes gondolatok


Tényeken innen és túl -- személyes gondolatok

| |
 

Tavaly ilyenkor részmunkaidőben egy nagy multicégnél dolgoztam. Munkatársaimmal telefonhívásokat válaszoltunk meg, a hívások közötti időben pedig mindenki elütötte az időt. Főleg beszélgetéssel, telefonon és chaten zajló magánélettel vagy pedig szórakoztató internetoldalak böngészésével.

Szórakoztatás alatt nemcsak a vicces képeket és az online bulvársajtót értem. Hanem azokat a műfajokat is, amelyek az elmúlt években nagy népszerűségre tettek szert az internetes tartalmak között: a könnyen befogadható politikai és áltudományos-ismeretterjesztő írásokat.

Ha az irodában sétálni indultam a sorok között, akarva-akaratlanul is végignéztem, ki mivel foglalkozik éppen. Láttam például, hogy az egyik lengyel fiú már napok óta ugyanabban a témában böngészik: újabb és újabb bizonyítékokat keresett arra, hogy a Föld lapos. És talált. Kiderült, hogy komoly irodalma van a témának a neten; akit magába szippant a középkor édes nosztalgiája, az annyi videót nézhet, annyi cikket olvashat a témában, amíg meg nem szilárdul a hite abban, hogy a földgolyó tana csak globális félrevezetés. (Elnézést kérek a középkori tudósoktól. Umberto Eco is felhívta rá a figyelmet, hogy a tudományos álláspont már Kolumbusz korában sem az volt, hogy a bolygónk egy lapos korong.)

A lengyel fiú mellett ülő kolléga jókat somolygott a szomszédos képernyőn megjelenő ábrákon, és a kávészünetekben próbálta elkerülni, hogy bárhogyan is a Föld alakjára terelődjön a szó. Nem akart belemenni az értelmetlennek látszó vitába, már tapasztalt volt. Vele viszont politikáról nem volt jó ötlet beszélgetni. A szabadidejét olyan cikkek és tanulmányok olvasásával töltötte, amelyek kétségbe vonták a gondoskodó állam létjogosultságát. Meg volt győződve róla, hogy a szociális rendszer minden eleme (az egészségbiztosítástól a közoktatásig) az elnyomás eszköze, ami szándékosan gyermekstátuszban tartja az állampolgárokat, és fékezi a gazdasági fejlődést. Minden gazdasági és társadalmi problémára ezeknek az „átkozott kommunista maradványoknak” a felszámolásában látta a megoldást.

Ha meguntam a szellemi kalandtúrát, és visszamentem a helyemre, ott egy kedves kollegina várt, aki akkoriban természetgyógyászati képzést végzett. Vagy a vizsgáira tanult, vagy egészségügyi témákban olvasott lelkesen. Méghozzá a legváltozatosabb forrásokból. Természetgyógyász érdeklődése kételyeket oltott belé a „hivatalos” orvoslással kapcsolatban, ezért minden más irányban keresgélt. Mivel nem rendelkezett mély élettani, biokémiai stb. ismeretekkel, semminek sem tudta ellenőrizni a hitelességét, még annyira sem, hogy a nyilvánvaló tévedéseket kiszúrja. Igyekvő hétköznapi logikával próbálta összeilleszteni az ezerféle divatirányzatot, vegetarianizmust a paleóval, akupresszúrát a lúgosítással, bioenergetikát az atlaszcsigolya-kezeléssel, illóolajokat a táplálékkiegészítőkkel... Gyúrta, gyúrta a saját alternatív egészségtanát. Száz évig akart élni, és sokakat meggyógyítani.

Mi volt a közös ezekben az emberekben? Egyrészt az, hogy mindannyian diplomások voltak, és legalább két idegen nyelvet beszéltek felsőfokon. Ez munkaköri elvárás volt. Másrészt pedig komoly megismerésvágy hajtotta őket, azonban a kritikai érzékük nem volt kellőképpen fejlett, vagy valamiért csődöt mondott az adott témában. De nem hiszem, hogy ez kizárólag rajtuk múlott. Sokkal komplexebb kérdés ez. Csak a kulcsszavakat sorolva: közoktatás, a tudáshoz való hozzáférés megváltozása, a nyilvános kommunikáció működésmódjai, az értelmiség szerepének átalakulása, a társadalmi közmegegyezés, tekintélyviszonyok és intézményrendszer megváltozása stb.

A tavalyi év szava az angol Oxford szótár szerkesztősége szerint nemzetközi szinten a „post-truth” kifejezés volt. A német nyelvészeti társaság, a Gesellschaft für deutsche Sprache pedig a „postfaktisch”-t választotta. Az angol kifejezés jelentése: igazság utáni, a németé: tények utáni.

Az igazság és a tények, az persze két különböző dolog. Valószínűleg a német kifejezés fejezi ki pontosabban az eredetileg szándékolt értelmet. Hiszen az igazság már értelmezés kérdése. Bár természetesen maguk a tények sem állnak önmagukban: megállapításuk is, felhasználásuk is csakis előfeltevések és interpretációk révén történhet. De ezt a kérdést a maga borzongató mélységében meghagynám a filozófusoknak. Relativitás ide vagy oda, elkerülhetetlen, hogy filozófiai felszínességgel ugyan, de működő hétköznapi gyakorlatot alakítsunk ki. Ahhoz pedig rendezett kommunikáció is szükséges, és közös orientációt adó, ellenőrizhető tények.

Azért lett a „tényeken túl” a tavalyi év szava, mert 2016-ban történt pár világraszóló esemény, ami még a sok évtizedes illúziótlanságunknak is sok volt. A Brexit, majd Donald Trump győzelme. Azt hiszem, mindenkinek, aki élt már egy kicsit, van olyan emléke, hogy egy sajtóhírt olvasva azt mondogatja: ezt nem hiszem el. Vagy a tragikussága, vagy az abszurditása miatt. Ilyenkor alapjaiban fordul meg a világ, lehetségessé válik valami, amivel szemben addig biztonságban éreztük magunkat. Tavaly az vált lehetségessé, hogy a tömegek nyilvánvalóan ésszerűtlen döntést hozzanak, és ezzel nagy horderejű változásokat indítsanak be az országuk és az egész világ sorsában.

A felvilágosodás ideáljának megfelelő tényszerű és etikus kommunikáció érvekkel és validálható tényekkel él. A szabályozott diskurzusok, mindenekelőtt a tudományos diskurzus, törekednek is erre. A közbeszéd, a politika nyilvánosság viszont egyre kevésbé. A „tények utáni” kommunikáció – a fogalom használói szerint – úgy vonja kétségbe vagy módosítja a tényeket, hogy a kommunikáció résztvevőire még az sincs hatással, ha kiderül a csúsztatás. A hallgatóság ugyanis leginkább azt érzékeli egy megnyilvánulásban, hogy az érzelmileg befogadható-e számára, és a felkínált kognitív modell közel van-e ahhoz, ami számára ismerős. Ehhez ragaszkodik, nem a konstruktív párbeszédhez és kritikus gondolkodáshoz.

Persze naivitás volna azt feltételezni, hogy egészen a kétezres évekig naphosszat tiszta tényekkel foglalkoztunk. Pszichológiai szempontból nézve nem is igen volna lehetséges. Számos kognitív torzítás gondoskodik arról, hogy mindig azt vegyük észre a világból, ami beilleszthető a hiedelemrendszerünkbe, és sem az önképünket, sem a csoporthovatartozásunkat nem vonja kétségbe. Ráadásul szociálpszichológiai kutatások támasztják alá, hogy szinte folyamatosan hazudunk, akkor is, ha nem politikus a szakmánk. Nem kell feltétlenül körmönfont, nagyszabású hazugságokra gondolni, hanem lódításokra, szépítésre, átkeretezésre.

A kétezres években viszont több ismertté vált tanulmány (pl. David Callahan, Ralph Kayes) is azt az állítást tette, hogy a legutóbbi időkben, főleg gazdasági nyomásra, tovább nőtt a hazugság aránya az élet minden területén, ezzel párhuzamosan pedig csökkent a hazugságot elítélő társadalmi kontroll. Ez aztán a nehezen kutatható téma! Az mindenesetre biztos, hogy a hazugság kérdése népszerű témává vált, a hétköznapi beszélgetéseket is beleértve. Magyarországon például alapjaiban rendült meg mostanra a közszereplők szavahihetőségébe vetett bizalom – csakhogy a kiszolgáltatottság és tehetetlenség érzésétől kísérve.

Ennek a kiábrándultságnak az ellenpontja, amikor valaki nem tudja kritikusan befogadni a populista kommunikációt, hanem megbízható hírforrásnak tekint bizonyítottan manipulatív sajtóforrásokat és referenciaszemélynek olyan közéleti szereplőket, akiknek a szavahihetősége akár a legnevetségesebb módon kérdőjeleződött már meg. Napi rendszerességgel bizonyítja rá a sajtó a vezető politikusokra, ha nem mondtak igazat valamiben. Kellyanne Conway, Donald Trump tanácsadója emlékezetes kifejezéssel vágta ki magát egy ilyen esetben: azok nem hazugságok, hanem „alternatív tények” voltak.

Alternatív tények... Erről a kifejezésről a reklámszakma alaptézise jut eszembe: „Azt mondd, amit hallani akarnak”. Nem is csoda, hogy ez jut eszembe. A politikai pártok ma már leginkább termékeknek tekinthetők, amelyeket el kell adni. Nem folyik nyilvános vita a társadalmi kérdésekről, nem egymás és a választópolgárok meggyőzése a cél, hanem töredékes ideológiák kidolgozása és impulzusokká egyszerűsítése. Az érzelmi hatás mindennél fontosabb. Még két reklámszakmai tétel: „Életformát árulsz, nem terméket.” És: „A félelem elad.”

A folyamatban persze semmi újdonság sincs, csak most már nagyon látszani kezdett. Az átlagos állampolgár eddig sem látta át a nagypolitikát. Nem azért, mert műveletlen (bár az még tetézheti a helyzetet), hanem mert az információknak csak töredéke jut el hozzá, torzítva. Eddig is kozmetikázott igazságokat kaptunk, és az ellenérdekelt pártok ellenérdekelt sajtója mindig is a saját nézőpontja mentén mutatta be az aktuális történéseket. Az átlagos választópolgár szívesebben is olvasta a „saját” sajtótermékét, mint azt, ami megcáfolná a világképét. Választási kampányban eddig is inkább az állampolgár szívére, gyomrára és pénztárcájára volt érdemes célozni, mintsem az agyára. De az, hogy a politikai életben ne is legyen cél fenntartani a racionális ésszerűség és tényszerűség látszatát, ez újdonság.

Vagy mégsem az. A totalitárius rendszerek mind megengedték maguknak a történelem során, hogy inkoherens látszatvalóságokat tartsanak fenn. Megengedték vagy szükségük volt rá? Mindenesetre megtehették. Csakhogy ma a „tényeken túli politizálásban” érintett összes állam demokrácia, amelynek elvileg megvannak az önmagát szabályozó szervei.

Egyéni szinten minden egyes állampolgár is a jól működő demokrácia letéteményese. Emiatt létfontosságú a pedagógiai kérdés: képessé válik-e az átlagember kritikai és elemző információfeldolgozásra és felelős cselekvésre? Ha csak a rázúduló populáris kultúrát és reklámözönt nézzük, akkor láthatjuk, hogy a magas szintű intellektuális „kiképzésen” át nem esett állampolgár nehezített pályán mozog. A rámenős politikai kommunikáción túl is főleg olyan üzenetekkel találkozik, amelyek el akarnak adni neki valamit. Csak a társadalom szűk rétege fogyaszt ennél bonyolultabb kulturális és tudományos tartalmakat – és ők sem azért, mert így születtek, hanem mert fogékonnyá tette őket tizensok év tanulás és az a közeg, amelyből jöttek, vagy ahová mindig is vágytak.

Vegyünk egy példát, a népszerű internetes portálokat (nem a hivatalos hírportálokra gondolok, azoknak többé-kevésbé még meg kell felelniük az újságírói szakma követelményeinek). Javarészt a hirdetésekből befolyó bevételből élnek, ehhez pedig mindenekelőtt saját magukat kell eladniuk. Hiszen minél többen kattintanak egy oldalra, annál értékesebb reklámfelületté válik. Az érdeklődést remekül ki lehet váltani olyan tartalmakkal, amelyek az emberek legzsigeribb érzelmeire hatnak. Félelmet keltenek, dühöt szítanak, a beavatottság izgalmát kínálják. Számtalan olyan oldal működik, amely „eltitkolt” információkat közöl, amit „tudni kell” – csakhogy mindenekelőtt azt kéne tudni ezekről a honlapokról, hogy üzleti vállalkozások.

Ennél is mélyebbre megy az az információtorzítás, amelyet a különböző gazdasági érdekcsoportok fejtenek ki, például az energiaforrások vagy a klímaváltozás kérdésében. Hiába a bizonyítékon alapuló tudományos nézőpont vagy legalábbis tudományos vita az adott kérdésben, ha a lobbi ennek ellentmondó törekvéseket képvisel. Ezeknek az állításoknak pedig hálás felvevőközege az a – főleg internetes – információs mocsár, amelynek feltehetően sok esetben már nincs is kapcsolódása az adott érdekcsoporthoz, hanem csak alternatív igazságokra van szüksége.

Ugyanis hatalmas a fogyasztói igény az összeesküvés-elméletekre. Szociálpszichológiai kérdés, hogy miért. Ennyire elvesztette a megbízhatóságát minden „hivatalos” álláspont és az azt kommunikáló sajtó? Ekkora volna a szorongás a ma emberében, hogy gyanakvással tekint mindenre? Ekkora kognitív bizonytalanságot kelt a korunkra jellemző információözön? Olyan társadalmi csoportok kapcsolódtak volna be az írott információ körforgásába, amelyeknek korábban sem volt meg a koherens, ellenőrzött tényeket közlő hírforrása? Magyarországon mennyit számít vajon az, hogy hazai közbeszéd a vitára képtelen, elutasításon és csoportidentitáson alapuló világérzékelést erősítette meg?

Ködben járunk, komoly információs káoszban. Az információhoz való hozzáférés jobb, mint valaha, a feldolgozási képességek viszont nem javultak. A globális fogyasztói tömegkultúra és az itthoni, speciálisan eltorzult közbeszéd is csökkenti az építő kommunikáció lehetőségét. Sok-sok emberben van feszültség és egyet nem értés a jelen állapotokkal kapcsolatban, de vagy elaltatja őket a populizmus, vagy pedig a reakciójuk kimerül a magányos, bizonytalan értékű információszerzésben. Önmagában az információbefogadás nem teremt közösséget, és hiányoznak belőle a cselekvési sémák is. Tehát ha valaki megijed egy hír hallatán, és félteni kezdi az egzisztenciáját, biztonságát, egészségét, akkor nemigen tudja, hova kapjon. A hivatalos média és az internet félvilága csak annyit nyújt neki, hogy fenntartja a nyomasztó érzelmeit és a világképét. Öngerjesztő folyamat indul be, amely passzivitásra és szorongásra sarkall.

Szerencsés az az ember, aki a környezetében megtalálja az értelmes cselekvés és összefogás lehetőségét, így válva ismét potens lénnyé a saját életében. De ne felejtsük, hogy erre mindenkinek van lehetősége! Ha nem is erős a civil társadalom Magyarországon, mégis nagyon sok szervezet van, amely valamely részterületen vagy lokális hatáskörben változást próbál elérni. A kis hatáskörű, konkrét közös célért történő politizálás pedig – amelyben minden egyes résztvevő aktív szerepet vállal – megköveteli a valós párbeszédet, a tények felhasználását és az eredmények folyamatos értékelését. Hiszen „tények utáni” módon még egy család életét, egy óvoda felújítását vagy egy park megtisztítását sem lehet megszervezni.

Cziglényi Boglárka
2017. március 12.


Kulcsszavak

post-truth, postfaktisch

Kapcsolódó anyagok

Tényeken innen és túl -- személyes gondolatok

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Gyógyító szerkentyűk képeskönyve – nem csak orvosoknak

Akár fiatalon, akár idősebb korban ébred fel ez az igény az orvostörténelem iránt, kiváló ajándék minden gyógyító szakember számára Magyar László András Solenoid és Pelithe. Régi gyógyszerkentyű című könyve.

Tovább


A gyógyító alkotói láz – Beszélgetés M. Kecskés András pantomimművésszel

A pantomim, a mozgásművészet és színházművészet elemeit egyesítem. Például jellegzetes pantomimes eszközöket használok elvont fogalmak kifejezésére. Egyszerű példát említve, pantomimes alaptechnika a súly cipelésének megjelenítése, de ezt a lélek mázsás súlyának kifejezésére is lehet használni.

Tovább


Közös jelek, bábeli zűrzavar -- beszélgetés Boros Mátyás képzőművésszel

Régóta rajzoló ember vagyok, a családi legenda szerint a rácsos ágyban kezdődött. Az idők során akarva-akaratlanul kialakítottam olyan biztos pontokat, formákat, amelyeket rajzolás közben bármikor elő tudok venni.

Tovább


„Kivisszük a betegséget, behozzuk az egészséget”: tavaszi gyógyító hiedelmek

Az érdekességre törekedve tekintjük át a magyar nyelvterület tavaszi gyógyító szokásait.

Tovább