I. periódus (1883 – 1911) Az orvostovábbképzés Magyarországon közel 130 éves múltra tekinthet vissza. Ebben az időszakban három periódust lehet elkülöníteni. Az első időszak 1883-től 1911-ig tekinthető. A második periódus 1912 és 1945 közötti időszak, míg a harmadik 1945 és 1955 közötti szakasz. 1883. május 5-én Markusovszky Lajos elnökletével, a Budapesti Egyetem orvosi fakultásának oktatói, Fodor József előterjesztésére úgy határoztak, hogy „az orvosok számára évenként rendezendők, rövid és gyakorlati jellegű ismétlő kurzusok. Ugyanebben az évben az akkori világ vezető országában, Nagy-Britanniában, a kormány képviselője Sir Hilton Young közegészségügyi miniszter, Earl of Athlone, a londoni egyetem kancellárja, lord Moynihan, Sir George Neumann és a tudomány, az orvosi rend, s a társadalom számos tagjának jelenlétében elhelyezte az Orvosi Továbbképzés Iskolájának alapkövét. Ez tíz évvel azután történt, hogy Sir Jonathan Hutchinson megindította az első továbbképző tanfolyamokat. A hazai orvostovábbképzés története tehát, gazdasági elmaradottságunk és függőségünk ellenére, szinte egy vonalban indult az akkor legfejlettebb országokéval. Fodor József elnökletével (titkár Müller Kálmán) a berlini és a boroszlói orvostovábbképzés mintájára 1883-ban végrehajtó bizottság (továbbiakban bizottság) alakult, mely elsősorban vidéki orvosok számára kéthetes un. szünidei ismétlő tanfolyamokat szervezett. A bizottság feladatát is megfogalmazta: „a kartársakkal megismertetni az egyes tudomány-szakok újabb eljárásait, gyógymódokat (úgy, hogy) ezek alkalmazásában és kivitelében magukat is begyakorolhassák.” Az orvostudomány specializálódásának folyományaként az általános orvostani tanfolyamok mellett a bizottság egyre több speciális tanfolyamot szervezett. 1911-ig már 15 speciális tanfolyam zajlott le, köztük anya- és csecsemővédelemről, az iskolaorvosi teendőkről, a gümőkor elleni küzdelemről, az ipari és egyéb balesetek ellátásáról, a maláriáról, a trachomáról, a szociális medicináról és a közegészségtanról, majd a fogorvoslásról is. A tanfolyamok struktúrája mutatja, hogy az orvostovábbképzés akkori szervezői nyomon követték a lakosság egészségi helyzetét, az egészségüggyel szemben támasztott jogos társadalmi igényeket, és az orvostudomány fejlődését. Azt is tudták, hogy az orvostovábbképzés feladata egyrészt az, hogy az orvosok az egyetemen szerzett tudást felfrissítsék, kiegészítsék, lépést tartva az orvostudomány fejlődésével, másrészt az, hogy foglalkozzanak az orvoslás korszerűsítésével és tudományuk specializálódásával is. Scholtz Kornél és Grósz Emil 1911-ben megindította a ma is megjelenő Orvostovábbképzés-t, az első magyar orvostovábbképző folyóiratot. Ez a folyóirat 1938-ig lépést tartott a tanfolyamok programjával és fejlődésével. Évente hat füzetben jelent meg, az előfizetők évi 12 pengő előfizetési díjért általában 80 ívet kaptak, de volt olyan évfolyam, hogy a terjedelem 140 ívet tett ki. A szerkesztők és a szerzők nem részesültek tiszteletdíjban, egyes füzetek költségét egyetemi klinikák és más egészségügyi intézmények fedezték. Így volt lehetséges, hogy az Orvosképzés e 27 év alatt, az évek nagyobb részében nem volt ráfizetéses. Az alapelveket már 1886-ban Korányi Frigyes javaslatára a Bizottság pontosította: „A szünidei kurzusoknak kettős célja volt. Az egyik: nyújtson módot az alapképzés kiegészítésére. A másik: hogy pótolja ama hiányokat, amelyek a gyakorló orvosoknál azáltal jelentkeznek, hogy az újabb vívmányokat a gyakorlatban nincs lehetőségük alkalmazni…” Számos szkeptikus orvostanár által „német majmolás”-nak bélyegzett és eleve sikertelennek jósolt tanfolyamoknak, az előadó tanárok magas felkészültsége, lelkes (és ingyenes) közreműködése folytán, átütő sikere volt. Az elsőn (1883. szeptember 7-16.) 17 egyetemi- és 7 magántanár adott elő, 120 volt a hallgatók számra. Utóbbiak fejenként 30 Ft beiratkozási díjat fizettek. (A befolyt összeget a tanfolyamok szervezésére és „orvosi közcélokra”, magyarán rászoruló öreg, beteg orvosok, illetve családjuk segélyezésére fordították. Tóth Lajos államtitkár közben járására 1903-ban, a vallás és közoktatási miniszter, az orvostovábbképzés céljára 1000 korona állami támogatást adott, amelyből a bizottság a rászoruló résztvevőket ösztöndíjjal látta el. Ez az összeg nagyjából a beiratkozási díjat fedezte. Az orvostovábbképzésnek ebben az első periódusában, a tanfolyamvezetői tisztet (az említetteken kívül) leggyakrabban Dollinger Gyula, Tauffer Vilmos, Bókay János, Schaffer Károly és Grósz Emil töltötte be. Ők valamennyien a magyar orvostovábbképzés úttörői és fáradhatatlan munkásai. E periódusban kb. 50 általános, részben speciális tanfolyam volt, amelyen kereken 1000 orvos vett részt. II. periódus (1912 – 1943) Egy éves előkészítő munkálat után, Tóth Lajos és Grósz Emil javaslatára, a vallás és közoktatási miniszter 1912-ben engedélyezte (államilag elismerte) az Orvosi Továbbképzés Központi Bizottságának létrehozását, amelynek feladata „hogy az orvosokat tudományuk haladásáról folyamatosan tájékoztassa”. Ezzel új korszak kezdődött a hazai orvostovábbképzés történetében. Az orvostovábbképzés 1938-ig, egyes rövid visszaesések ellenére fejlődött, ezt követően a tendenciát visszafejlődésnek, végül összeomlásnak lehet nevezni. Az állami szubvenció 1912-ben 30 000 koronára nőtt (részben költségvetésből,részben a Szelényi hagyatékból). A miniszter egyidejűleg felszólította a törvényhatóságokat, hogy a területükön dolgozó orvosok továbbképzését saját pénzforrásaikból támogassák. Rövidesen az alapszakmákból már négy hetes tanfolyamokat is rendeztek. (Szülészetből esetenként 2, sőt 3 hónapos tanfolyam is volt.) A budapesti kórházak is bekapcsolódtak a továbbképzésbe, hetenként egyszer nyilvános és nagyon látogatott betegbemutatást tartottak. A tízes évek közepétől az Apponyi Poliklinika, a vidéki kórházak egész sora (elsőként Nagyvárad, Békésgyula, Temesvár) szervezett tanfolyamokat. A húszas évek elején indult a debreceni, a szegedi, majd a pécsi egyetemen is szervezett orvostovábbképzés. A decentralizációs tendencia ebben a korszakban nem állt meg. Nemcsak a vidéki egyetemek aktivitása nőtt, de például Berettyóújfalu Nagy Géza vezette kórháza 1928 – 1938 közötti időszakban (Bihar-vármegye anyagi, a debreceni Orvosi Kar szellemi támogatásával) szombatonként elképesztő látogatottságú elméleti és gyakorlati konferenciát rendezett. A közkórházak aktivizálódását a belügyminiszter 1938. évi körrendelete is (eléggé megkésve) ösztönözte. Az orvosi Továbbképzés Központi Bizottságának munkájában a húszak évek végén már jelentős szerepet tölt be a Társadalombiztosító Intézet (OTI), amely Barla-Szabó József közbenjárására 10 000 pengőt biztosított orvosai továbbképzésére, az Országos Közegészségügyi Intézet (OKI) és a Magyar Államvasutak. Az oktatói állományt saját tekintélyes vezető szakorvosaikkal kiegészítették, majd az OKI és a MÁV a dotációhoz is hozzájárult. A harmincas évek első felében a Bizottság ülésein egyre gyakrabban szólalt fel Korányi Sándor, Illyés Géza, majd Baló József. Az állami támogatás növelését követelik és azt, hogy a hazai orvostovábbképzés nemzetközi kapcsolatai erősödjenek. A támogatás növelése nem következett be. A nemzetközi kapcsolatok vonatkozásában történt előrelépés: pl. Eiselberg(Bécs), Sauerbruch (Berlin), Wenckebach (Bécs), v. Müller (München), Ida Mann (London), Eppinger (Bécs) és 19367-ban Olivecrona (Stockholm) tartott a Bizottság tanfolyamain előadást. Kísérlet történt, hogy a határainkon túl élő magyar orvosok számára szervezzenek, elsősorban Erdélyben tanfolyamot, ezt azonban a román hatóságok nem engedélyezték. Annyit viszont sikerült elérni, hogy tanáraink legnevesebbjei Nagyváradon, Kassán és néhány más magyarlakta városban egy-egy előadást tarthattak, továbbá, hogy erdélyi és más határon túli magyar orvosok hosszabb időt töltsenek (egyéni továbbképzés céljából) a bizottság anyagi támogatásával magyar klinikákon és közkórházakban. Baló József szerkesztésében, a bizottság kiadásában 1933–1938 között megjelent az Official Guide Book of Medical Postgraduate Work in Hungary. A Budapesten 1909-ben tartott XVI. Nemzetközi Orvosi Congressus alkalmával megalakult a Comité international pour l’ Enseignement Médical Complémentaire, mely első ülését 1913-ban tartotta Londonban. Az első világháború ezt a széles nemzetközi együttműködést megakadályozta, amelyet mindmáig nem sikerült helyreállítani. A magyar orvostovábbképzés második periódusának számszerű eredményeit a fejlődés szakaszában a II. sz. melléklet szemlélteti. Az eredményeket elismerve, a név szerint említett szervezők és tudósok közül is ki kell emelni Grósz Emil munkáját, aki 19ö27-től 1936-ig töltötte be a Bizottság elnöki tisztét. Fanatikus ügyszeretettel és aktivitással dolgozott és saját kiváló szemészeti klinikájának vezetésével egyenrangú feladatának tekintette az orvostovábbképzés ügyét. A hazai szemészetnek és az orvostovábbképzésnek egyaránt nemzetközi hírnevet szerzett. Kitűnő segítőtársra lelt Johan Bélában aki éveken át a Bizottság titkára volt, ezen felül higiénikusként, majd államtitkárként is szívügyének tekintette a továbbképzés előmozdítását. Az Orvosi Továbbképzés Központi Bizottsága ülésein a 20-as évek végén és a 30-as években egyre hangosabb a követelés: legyen az orvostovábbképzésnek központi intézményi bázisa, amelyben nemcsak továbbképzés, illetve 1936-tól szakorvosképzés is follyék, de innen történjék az ország klinikáin és kórházaiban folyó szerteágazó továbbképzés irányítása is. Hiszen a 30-as években már az említett angliai intézet mellett, amelyhez 6000 kórházi ágyat csatoltak: működött az Egyesült Államokban a New York Postgraduate Medical School, Postgraduate Medical School (Hospital and Policlinic (of Chicago, Postgraduate Policlinic and College Of Philadelphia; Bécsban Orvostovábbképző Centrum működött az orvosi fakultásra épülve és külön szervezet gondoskodott évente 250 – 300 amerikai orvos bécsi továbbképzéséről. Németországban a Berliner Academie für ärztliche Fortbildung, az Ärztehaus in Essen és az Academie für ärztliche Fortbildung in Dresden jelenti az orvostovábbképzés intézményi centrumát, amelyhez számos kórházat csatoltak. Párizsban 20 000 kórházi ágy szolgálta a továbbképzést, Olaszország is jelentős továbbképző bázissal rendelkezett. 1934-ben Burnetnek, az Institut Pasteur tagjának a Népszövetség közegészségügyi bizottsága elé terjesztett jelentéséből kitűnik, hogy a „Szovjetunóban (Moszkvában, Leningrádban, Kijevben és Novoszibirszkben) az orvosok három évenként 3-4 hónapos tanfolyamon kötelezően és ingyenesen vesznek részt, a résztvevők létszáma évenként 11 000 főre becsülhető”. A magyar orvostovábbképzés e korszakában szívós és áldozatos erőfeszítések árán átvészelte az első világháborút, a Tanácsköztársaság honvédő háborúját, a fehérterrort, az inflációt, a feudálkapitalista Horthy korszakot. A fasiszta Olaszországhoz és a náci III. Birodalomhoz egyre szorosabban csatlakozó magyar kormánykörökben, a vezető magyar orvostudósok követelése nem talált visszhangra. Mindössze egy 40 szobás orvosszálló épült az OKI területén. Az évenkénti bizottsági beszámoló hangja 1934 után egyre rezignáltabb, egyre többször hangzik el, hogy a klinikák az orvosképzés terheit is alig bírják, nincs erejük a továbbképzésre, a kórházak felszerelése szegényes, orvoslétszámuk elégtelen, nem vállalkozhatnak továbbképző feladatra. Végül 1936-ban a bizottságot is megszüntetik. Darányi Gyula elnökletével, egy, a fővárosra korlátozott jogkörű formális bizottság létesül. Az orvostovábbképzés kizárólag az egyetemek feladata – jelenti ki Darányi Gyula (nyilván kormánysugalmazásra), a m.kir. Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karának dékánja, az 1936 decemberében rendezett Felsőoktatási Kongresszuson – ezért „hozzon létre minden egyetem orvostovábbképző bizottságot”. Darányival szemben Grósz Emil emel szót, a már bevált, hazai viszonyaink között realizálható, továbbképzési rendszer védelmében. Felszólításának befejező mondata: „A személy változhat, a rendszernek azonban fenn kell maradnia!” Felszólalása pusztában kiáltott szó maradt. Az orvostovábbképzésben 1937-től feltartóztathatatlan a hanyatlás, amely a II. világháborúba történő passzív, majd aktív belépésünkkel – ha a katonaorvosi rövid tanfolyamokat nem tekintjük – meg is szűnt. A II. világháború poklában a hadszíntéren és a koncentrációs táborokban a magyar orvosoknak majdnem fele elpusztult. Az 1938. évi több mint 10 000-ből 7000 orvos maradt életben, valamivel több, mint 5000 volt maradéktalanul munkaképes. Az egészségügyi intézményhálózatnak több mint a fele romokban hevert. A magyar orvostovábbképzés II. periódusában kereken 11 000 orvos részesült továbbképzésben, ehhez járulnak még azok az orvosok, akik a balatonfüredi heteken, illetve a Honvédelmi Minisztérium által rendezett tanfolyamokon vettek részt, továbbá, akik egyéni továbbképzésben részesültek. Nem járunk messze az igazságtól, ha kijelentjük, hogy e sok vihart látott II. periódusban alig volt magyar orvos, akit a továbbképzés valamilyen formában ne érintett volna. III. periódus (1945 – 1955) A felszabadulást követő első néhány évben az intézmények helyreállítása, a járványok megelőzése, a táplálkozási hiányállapotok elleni küzdelem, a tömegesen megbomlott idegrendszeri egyensúly helyreállítása volt az orvosok fő feladata. E „romeltakarítási” munkával egyidőben az egyetemek szélesre tárták kapuikat a tanulni vágyó fiatalok előtt. Az orvosi karokra beiratkozottak száma 1945-ben ötszöröse volt az 1938. évinek. Ez a megnövekedett hallgatói létszám, a részben még helyre sem állított, egyébként is jórészt elavult és hiányos felszerelésű egyetemi épületekben, emberfeletti feladatot rótt az eleve elégtelen számú oktatóra. Mindezek ellenére 1947-ben már megindult az Országos Közegészségügyi Tanács és az orvos szakszervezet szervezésében és irányításában országszerte az előadásos orvostovábbképzés. Ismét lelkes, áldozatkész egyetemi tanárok és más klinikai oktatók, kórházi főorvosok álltak sorompóba, hogy a fővárosban, a megyei és járási székhelyeken tanfolyamokat rendezzenek, előadásokat tartsanak. Ez a munka még nem lehetett kielégítően szervezett, sok volt benne a spontaneitás, a nem kellően megalapozott kezdeményezés. Ez a munka azonban – fogyatékosságai ellenére – feltétlen tiszteletet és elismerést érdemel. Kezdeményezője, lelkes irányítója Weil Emil volt, aki az Országos Közegészségügyi Tanács és az orvos szakszervezet elnökeként végezte, sok egyéb mellett, ezt a feladatot is. Az Orvostovábbképző Intézet jogelőd intézménye A Minisztertanács az orvostovábbképzés bázisintézményévé a Szabolcs utcai Állami Kórházat jelölte ki 1956. január 1-i hatállyal. A Szabolcs utcai Állami Kórház 1950 előtt a Rókus kórházzal együtt a hazai közkórházak között a legrangosabb volt. A jogelőd kórházban a gyógyító, a tudományos munkát és az akkori időknek megfelelő orvostovábbképzést kiemelkedő szakorvosok irányították, akik közül többen a kórházak és a magyar orvostudománynak is nemzetközi hírnevet szereztek. A fentiek bizonyítására elegendő néhány orvostörténelmi szempontból jelentős egyéniségre hivatkozni. Stiller Bertalan dr., hosszú időn át volt a kórház belgyógyászati osztályának főorvosa, később a kórház igazgatója. Tudományos munkásságának fő jellemvonása a jelenségek gondos klinikai megfigyelése és leírása, a betegágynál tapasztalt tények (szindrómák) rendszerbe foglalása. Munkásságának betetőzése, amely számára nemzetközi hírnevet is biztosított az „Asthenias alkati betegségekről” c. monográfiája, amelyet mindmáig a nemzetközi orvostudomány klasszikus művei között tartanak számon. Stiller utóda a belgyógyászati osztály élén és a kórház igazgatásában dr. Benedict Henrik, volt, akinek jelentős szakmai és szervező munkássága mellett szívügye volt az orvostovábbképzés. Vezetése idejében a kórházban az Orvostovábbképzés Központi Bizottságának szervezésében, a kórház szakemberei számos orvostovábbképző tanfolyamot tartottak. A kórház igazgatói közül kiemelkedik még dr. Szily Adolf, aki igazgatói működése mellett szakmájában, a szemészetben, önálló kutatási eredményeivel is elismerést szerzett. A kórház röntgen főorvosa, dr. Bársony Tivadar, nemcsak mint röntgenológus volt kiváló, de munkatársait és a hozzá egyéni továbbképzésre tóduló röntgenológusokat is magával ragadta az orvostudomány valamennyi ágára kiterjedő ismeretanyagával, olyan orvos-polihisztor volt, aki nemcsak egyenrangú konziliárusként tanácskozott a belgyógyásszal, a sebésszel, hanem szerepe gyakran a konzíliumokban iránymutató volt. A röntgenológia területén iskolát teremtett, számos tanítványa különböző vezető beosztásban végezte munkáját. Dr. Richter Hugó, az idegosztály főorvosa neurológusként és a tabes dorsalis kórszövettanának első pontos leírójaként kiemelkedőt és újat alkotott, neve a kézikönyvekben mindmáig megtalálható. Az orr-fül-gégészet művelői közül gyakorlati és tudományos tevékenység szempontjából egyaránt kiemelkednek olyan nevek, mint dr. Fleischmann László, dr. Kepes Pál és dr. Polatschek Elemér, akik későbbi vezető szakemberek egész sorát képezték ki. A kórház főorvosai közül egyéni teljesítményét és az utódnevelést tekintve is kiemelkedik még a bőrgyógyász Beck Soma dr., a belgyógyász dr. Schill Imre, a sebész (egyben a kórház igazgatója) dr. Alapi Henrik, valamennyien a Grósz Emil vezette Orvosi Továbbképzés Központi Bizottságának szervezésében jelentős részt vállaltak az orvostovábbképzés munkájában. Kiemelkedő dr. Molnár Béla munkássága, aki a sebészeti osztály élén kimagasló gyakorlati és elméleti tevékenységet fejtett ki. Tudományos munkássága, főleg a gyermeksebészet, hasi sebészet és a traumatológia tekintetében hozott újat. Jelentős része volt a kórházban folyó orvostovábbképzésben is. Az Orvostovábbkéző Intézet létrehozásában kezdeményező szerepe volt dr. Doleschall Frigyesnek, aki 1953-tól a Szabolcs utcai Állami Kórház igazgatója volt. Kiváló belgyógyász, széles látókörű, nagyműveltségű orvos, kiemelkedő szervezőképességével jelentős szerepe volt abban, hogy az intézetre bízott feladatok megvalósítása megindult. Egészségügyi miniszterré (1957) történt kinevezése után is fokozott figyelemmel kísérte és támogatta az Intézet fejlődését. Az Orvostovábbképző Intézet 25 éves története Annak ellenére, hogy a magyar orvostovábbképzés hagyományai rendkívül nagyok, a továbbképzés intézményesítésére csak l956-ban került sor. Az orvostovábbképzés szervezésére és végzésére a Szabolcs utcai Állami Kórházat jelölték ki és 1956. január 1-től működött az Orvostovábbképző Intézet. Rendelet mondta ki, hogy a lakosság legmagasabb szintű egészségügyi ellátása csak akkor valósítható meg, ha az orvosok szakmai felkészültsége a rohamosan fejlődő orvostudománnyal lépést tud tartani. A határozat értelmében az orvostovábbképzést egységesen és országosan kell megszervezni, amelynek formái lehetnek a tanfolyamos és a munka melletti egyéni képzés. Szervezett formában kell megoldani az orvosok rendszeres részvételét a továbbképzésben és intézkedik arról, hogy a hallgatók számára a továbbképzés gyakorlatilag térítésmentes legyen. Az orvostovábbképzés állami feladat. A rendszeres orvostovábbképzés és az Orvostovábbképző Intézet létrehozásával megkezdődött a tervszerű továbbképzés oktatási, oktatás-technikai és szervezeti feltételeinek kialakítása. 1961-ben az egészségügyi miniszter elrendelte 21 tanszék felállítását, amelyeknek a sora az elmúlt két évtizedben jelentősen gyarapodott. A továbbképzés oktatási-szervezeti egységeinek megteremtése tette lehetővé, hogy egyes szakmákban a szakma kiváló képviselői, együttműködve az orvostudományi egyetemekkel és az állami, illetve tanácsi egészségügyi intézmények szakmai kiválóságaival, az orvosok továbbképzését magas színvonalon és tervszerűen valósítsák meg. Rendkívül jelentős, hogy a tanszékek szervezése nemcsak a központi intézmény telephelyén érvényesült, hanem az orvostovábbképzés tanszékei szerveződtek az országos intézetek bázisán is. Már ekkor megállapítható volt, hogy az Intézet az orvostovábbképzés központi intézménye lett, számos jelentős feladatot oldott meg és világosan felmérte a továbbképzés tartalmi és szervezeti feladataival kapcsolatos teendőket. Az Orvostovábbképző Intézet az orvos- és gyógyszerész továbbképzés központi szerve lett és mint intézmény közvetlenül az Egészségügyi Minisztérium felügyelete alatt áll. Az utasítás kimondja, hogy az Orvostovábbképző Intézet oktatói állománya a felsőoktatási intézményekre érvényes nomenklatúra szerint felsőoktatási álláshelyeknek megfelelően szerveződik (egyetemi tanár, egyetemi docens, stb…). A Felsőoktatási Pedagógiai Kutató Központ 1970-ben rendezett tudományos konferenciáján összegezték a hazai oktató munka eredményeit és többek között megállapították: „…minden szakmában meg kellene valósítani azt, ami talán legjobban az orvostudományban van, amelyben egységes szervezetben jól működik a szakorvosképzés és továbbképzés”. Az Orvostovábbképző Intézetet 1979-ben törvényerejű rendelet felsőoktatási intézménynek nyilvánította, szervezetére és további feladataira vonatkozó fontosabb változásokat határozatban rendelték el. Ennek eredményeként az Orvostovábbképző Intézet egyetemi rangú intézmény lett és az orvos-, gyógyszerész- és az orvosi pszichológusok szakképzése és továbbképzése mellett új feladatként kapta az egészségügyi intézmények vezetőinek és főorvosainak vezetőképzését is. Törvényerejű rendelettel létrehozták az Egészségügyi Főiskolai Kart, amelynek feladata egészségügyi szakdolgozók főiskolai szintű képzése nappali, illetve levelező szakokon. Ilyen értelemben az intézet egy sajátos két-karú felsőoktatási intézmény lett, amelynek az Orvostovábbképző Kara az orvos- és gyógyszerész továbbképzéssel, a Főiskolai Kara az egészségügyi ellátásban szükségletként jelentkező főiskolai végzettségű szakemberek képzésével vesz részt a magyar egészségügyi felsőoktatási rendszerben. Az Orvostovábbképző Intézet felsőoktatási intézménnyé történő minősítése új szervezeti és működési formát is jelentett és 1976-ban jóváhagyásra került az Intézet Szervezeti és Működési Szabályzata. Ennek értelmében a Szabolcs u-i központi intézményben működő oktatási szervezeti egységek a klinikák és intézetek elnevezést viselik. Az országos intézetek bázisán létesült oktatási egységek elnevezése tanszék maradt, mivel a gyógyító-megelőző és tudományos kutatási feladatok alapján és azzal kapcsolatos országos szakfelügyeleti munkájukat tekintve önálló országos szakintézetek. Az elmúlt évek folyamán az egyes oktatási-szervezeti egységekre új országos intézetek települtek: az Országos Kórbonctani Intézet, az Országos Laboratóriumi Intézet, az Országos Anaesthesiológiai és Intenzív Terápiás Intézet és az Országos Dietetikai Intézet. Az országos intézetek szakfelügyeleti feladatköre és az orvostovábbképzés közötti kapcsolat jelentősen elmélyült az elmúlt évtizedben. Az egészségügyi ellátás szükségleteinek tudományos szintű elemzése, az ellátás fejlesztési feladatainak meghatározása alig választható el a tervszerű szakemberképzéstől és továbbképzéstől. Ilyen értelemben az országos intézetek szervező, irányító és ellenőrző tevékenysége, a szakorvosképzés és továbbképzés elválaszthatatlan egységet képez. Ilyen meggondolások jutnak érvényre akkor, amikor az országos intézetek szervezeti és működési szabályzatában az egészségügyi kormányzat előírja, hogy az Ovostovábbképző Intézettel együttműködve és annak irányításával az orvostovábbképzés és szakemberképzés az országos intézetek feladatai közé tartozik. Nyilvánvaló, hogy a viszonylag rövid idő alatt nem tudta mindenben kielégíteni azt az óhajt, hogy a szakmák országos intézeti szakfelügyelete és a továbbképzés közvetlen szervezése és végzése intézményi szinten egyesüljön, de az Orvostovábbkéző Intézet termékeny és hatékony együttműködést épített ki mindazokkal az ország intézetekkel és szakintézetekkel, amelyeknek nincs bázisa a saját intézmény hálózatában. Az Intézet oktatási szervezeti egységei az Orvostovábbképző Karon a következők: Intézetek Anaesthesiológiai és Intenzív Terápiás Intézet Honvédelmi Egészségügyi Intézet Egészségügyi Szervezési Intézet Klinikai és Kísérleti Orvosi Laboratóriumi Intézet Kórbonctani és Kórszövettani Intézet Szülészeti- és Nőgyógyászati Röntgenológiai Intézet Klinikák I.sz. Belgyógyászati Klinika II.sz. Belgyógyászati Klinika Fül-orr-gégészeti Klinika I.sz. Sebészeti Klinika II. sz. Sebészeti Klinika Szemészeti Klinika Urológiai Klinika c.) Tanszékek Élelmezésegészségtani Tanszék I.sz. Gyermekgyógyászati Tanszék II.sz.Gyermekgyógyászati Tanszék Gyógyszerészeti Tanszék Haematológiai Tanszék Idegsebészeti Tanszék Klinikai Onkológiai Tanszék Onkopathológiai Tanszék Közegészségtani- és Járványtani Reumatológiai és Fiziotherapiai Tanszék Mellkasi Sebészeti Tanszék Stomatológiai Tanszék Munkaegészségtani és Üzemegészségtani Tanszék Traumatológiai Tanszék Trópusi Egészségügyi Tanszék Neurológiai és Psychiatriai Tanszék Tüdőgyógyászati Tanszék Jelentős esemény az orvostovábbképzés és szakorvosképzés fejlődésében a 9/1978 egészségügyi miniszteri rendelet amely előírja az orvosok kötelező továbbképzését, a szakorvosok tervszerű felkészülését (évenként kötelező konzultáció), jelentősen bővíti azoknak a szakmáknak a körét, amelyekből akár elsőként, akár másodikként (ráépítetten) szakképesítés megszerezhető. Növeli a szakképesítés megszerzéséhez kötelező szakmai gyakorlat tartalmát és időtartamát, általában növekvő szakmai követelményeket támaszt a szakvizsgázókkal szemben. A rendelet értelmében jelentősen bővült azoknak a szakmáknak a száma, amelyekből szakképesítés megszerezhető. Az új feladatok (vezetőképzés, pszichológiai, szociológiai, orvostechnikai ismeretek elmélyítése, stb.) fokozott követelményeket állítottak az oktatók elé is. Mind mennyiségi, mind minőségi szinten kellett megfogalmazni az Intézet további feladatait és fejlesztési terveit. Az Oktatási Bizottság – egyeztetve az országos intézetek szakmai kollégiumaival, az orvostudományi egyetemekkel, szakintézetekkel – kidolgozta az 57 szakma szakképesítésének megszerzéséhez szükséges követelményeket. A szakorvosképzési rendszer tematikai követelményeinek kidolgozása indokolt volt, mivel a jelölt felkészülését tervszerűvé teszi, továbbá a szakvizsga bizottságok értékelő munkáját is egységesíti. Az egészségügyi miniszter rendelete alapján az Orvostovábbképző Intézet szervezeti keretében működik az Országos Szakképesítő Bizottság, amelynek jogköre az orvosok és gyógyszerészek szakvizsgáztatása, és az ezzel kapcsolatos jogszabályok figyelembe vételével a szakvizsgáztatás szervezése és ellenőrzése, a vizsgáztató bizottságok kijelölése. Az Országos Szakképesítő Bizottság elnökét munkájában 3 elnökhelyettes (orvos, fogorvos és gyógyszerész) támogatja. A főiskolai végzettségű szakemberek beilleszkedése az egészségügyi ellátásba az elmúlt években megkezdődött, de további tapasztalatok szükségesek ahhoz, hogy a magas színvonalon képzett dolgozók minél eredményesebben tudjanak hozzájárulni az egészségügyi ellátás színvonalának és hatékonyságának emeléséhez. Az intézet gyógyító-megelőző munkája, amely a tudományos kutató és oktató munkától nem választható el, jelentős fejlődésen ment keresztül az elmúlt időszakban. A korábbi sok, de csekély ágyszámú osztályból nagy klinikai egységek szerveződtek, amelyek nemcsak jobban megfelelnek a korszerű betegellátás követelményeinek és jelentős segítséget nyújtanak a szakemberképzéshez, hanem a továbbképzéshez is. Az intézet klinikái a szakprofil feladatok mellett részt vesznek a fővárosi betegellátás területi munkájában. . A tudományos kutatás munkahelyei fokozatosan kifejlődtek az Intézetben; ezt tükrözi a tudományos minősítettek számának jelentős gyarapodása az elmúlt évtizedben és a tudomány kutatási eredményeknek számos hazai és nemzetközi elismerése. Oktatóink részvétele a nemzetközi tudományos társaságok munkájában, az aktív tudományos kapcsolatok kiépülése az európai és tengerentúli kutatóhelyekkel és intézményekkel, ma már természetes jellemzője a klinikák és intézetek működésének. Az orvostovábbképzés területén, részben egyes szakterületek tudományos kutatásában több éves együttműködés alakult ki. Az Orvostovábbképző Intézet szerves részét képezi az egészségügyi felsőoktatási intézményrendszernek és a továbbképzés eszközeivel vesz részt a egészségügy célkitűzéseinek megvalósításába. A szakorvosképzés és a rendszeres továbbképzés világviszonylatban is előtérben álló kérdés; a magyar orvostovábbképzés eddig elért eredményeit, szervezettségét és teljesítményét elismerik és számos országban követendő példának tartják. Az orvostovábbképézés jelene Az orvostovábbbképzés jelenidejét 2000. április 1-től számítjuk. 2000. január 1-én megszűnt a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem. Az orvostovábbképzés és egyidejűleg a szakorvosképzés feladatkörét a 4 orvosegyetem, illetve a 4 tudományegyetem Orvosi és Egészségtudományi Kara vette át. A többször módosított (jelen megfogalmazásban) az 52/2003. (VIII. 22.) EszCsM rendelet szabályozza az orvosok, fogorvosok, gyógyszerészek és klinikai szakpszichológusok folyamatos továbbképzését. A továbbképzésre kötelezettek nem vették komolyan a rendeletben foglaltakat. Az a vélemény alakult ki, hogy „úgy sem lesz ebből semmi”. Az egészségügyi kormányzat azonban eltökéltnek bizonyult és 2000. április 1-jével kezdetét vette az új továbbképzési rendszer első 5 éves periódusa. A rendelet pontosan meghatározza a továbbképzés célját, feladatait és legfőbb ismérveit Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. Törvény 116.§-a (2( bekezdésében, valamint 247.§-a (2) bekezdésének i) pontjában foglalt felhatalmazás alapján az alábbiakat rendelem el: 1. § (1) Az egészségügyi tevékenységet végző orvosok, fogorvosok, gyógyszerészek és klinikai szakpszichológusok (a továbbiakban: továbbképzésre kötelezett) folyamatos szakmai továbbképzésben (a továbbiakban: továbbképzés) kötelesek részt venni, ideértve a szociális és gyermekvédelmi területen dolgozókat is. (2) A továbbképzés továbbképzési időszakokban történik. A továbbképzési időszak tartama öt év. Az első továbbképzési időszak kezdete a továbbképzésre kötelezett működési nyilvántartásba történő felvételének napja, a következő időszak kezdete a működési nyilvántartás megújításának napja. (3) A továbbképzési időszak alatt a továbbképzésre kötelezettnek a meghatározott továbbképzési formákban kell részt vennie. Az elméleti és gyakorlati feltételek teljesítésének mérése pontozással történik. Az egyes elméleti továbbképzési formák elismerhető legmagasabb pontértékét a melléklet tartalmazza. 2. § (1) A továbbképzésre kötelezettnek egy továbbképzési időszak alatt összesen 250 pontot kell teljesítenie. A továbbképzési pontok az e rendeletben meghatározott elméleti továbbképzések és szakmai gyakorlati tevékenység keretében szerezhetők meg. (2) Az elméleti továbbképzés a) szervezett továbbképzési tanfolyamok, b) munkahelyen belül szervezett rendszeres továbbképzés, c) szakmai célú tanulmányút, d) az adott szakterületen végzett tudományos tevékenység, e) egyéni továbbképzés, illetve f) távoktatás formában történik. Az a) és f) pont szerinti továbbképzések minősítése előzetesen történik, a b)-e) pont szerinti továbbképzések minősítését a mellékletben foglaltak alapulvételével az egészségügyi felsőoktatási intézmények, illetőleg az egységes intézmények orvosi és egészségügyi karai és egészségtudományi centrumai (a továbbiakban: egyetem) utólag végzik. (3) A (2) bekezdés a) pontja szerinti tanfolyamok az alábbi formákban szervezhetők: a)a szakirányú szakképesítésnek megfelelő szakterületenkénti szervezett kötelező szinten tartó tanfolyam, b)a szakirányú szakképesítésnek megfelelő szakterületenként szervezett kötelezően választható tanfolyam, c)szabadon választható tanfolyam. A b) és c) pontok szerinti tanfolyamok távoktatási formában is megszervezhetők. (4) A továbbképzési időszak alatt legalább 50 pontot a (3) bekezdés a) pontja szerinti vizsgával záruló kötelező szinten tartó tanfolyam teljesítésével kell megszerezni. (5) A továbbképzési időszak alatt legalább 25 pontot a (3) bekezdés b) pontja szerinti tanfolyam teljesítésével kell megszerezni. (6) A több szakvizsgával rendelkező továbbképzésre kötelezettnek, amennyiben több szakképesítésnek megfelelő szakmát önállóan gyakorol, a kötelező szinten tartó tanfolyamot valamennyi önállóan gyakorolt szakmára vonatkozóan teljesítenie kell. (7) Az a továbbképzésre kötelezett, aki több szakképesítésnek megfelelő szakmát önállóan gyakorol, a (6) bekezdés szerinti kötelezettségét egy tanfolyammal is teljesítheti, amennyiben az adott kötelező szinten tartó tanfolyam az önállóan gyakorolt szakmákra vonatkozó szakirányú szakképzettségeinek megfelelő szakterületeken kerül meghirdetésre. Az így teljesített tanfolyam pontértéke a 2.§ (1) bekezdés szerinti pontokba egyszer számítható be. (8) Egy évben 100 pontnál több pontérték nem ismerhető el. Egy továbbképzési időszakból a következő időszakba legfeljebb 50 – a továbbképzési időszak utolsó évében szerzett – továbbképzési pont vihető át. 3. § (1) A kötelező szinten tartó tanfolyamot az illetékes szakmai kollégium által javasolt tematika figyelembevételével az egyetem szervezi és bonyolítja le. Az egyetemek e tanfolyamokat országos szinten összevonva is lebonyolíthatják. Az írásbeli vizsgával záruló tanfolyamot úgy kell megszervezni, hogy az azon való részvétellel - sikeres vizsga esetén – megszerezhető legyen 50 pont. (2) A szakmai kollégiumok és az egyetemek az általuk szükségesnek ítélt kiemelt témaköröket legalább ötévenként határozzák meg és azokat legalább évente egy alkalommal közzéteszik. Kiemelt témakörökre, illetve a továbbképzésre kötelezettek körének meghatározására az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium (a továbbiakban: Minisztérium) is tehet javaslatot a szakmai kollégiumoknak és az egyetemeknek. (3) Kötelezően választható és szabadon választható tanfolyamot természetes vagy jogi személy, valamint jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet szervezhet. Aki a 8. § (4) és (5) bekezdésében írtakat határidőre nem teljesítette, attól – annak pótlásáig – nem fogadható el új továbbképzési program. (4) A továbbképzés szervezője az egyetemhez évente 2 alkalommal – január 15-ig és augusztus 1-jéig nyújthatja be a továbbképzési programját. A továbbképzési programnak tartalmaznia kell a továbbképzés címét, formáját, célcsoportját, részletes szakmai tartalmát, előadóit, szervezőjét, helyét, idejét, díját, vizsga esetén annak módját, jelentkezési határidejét és a jelentkezés helyét. (5) A továbbképzési programot a Magyar Orvosi Kamara, illetve a Magyar Gyógyszerészi Kamara által térítésmentesen rendelkezésre bocsátott elektronikus formában, valamint írásban kell benyújtani. (6)A továbbképzés befogadásáról az egyetem dönt. Az egyetem a hiányosan vagy a határidő lejártát követően benyújtott programot elbírálás nélkül visszaküldi. Az egyetem a szakmailag elfogadhatatlan színvonalú, a bizonyíthatóan reklám vagy üzleti érdeket szolgáló programot indoklás megjelölésével visszautasítja. (7)Az egyetem a mellékletben foglaltak figyelembevételével pontszámajánlással látja el az egyes továbbképzési programokat és valamennyi hozzá benyújtott, elbírált programot január 31-ig, illetve augusztus 15-ig megküldi az illetékes szakmai kamarán keresztül a szakmai kollégiumnak, valamint az Egészségügyi Szakképzési és Továbbképzési Tanács Egészségügyi Felsőfokú Szakirányú Szakképzési és Továbbképzési Bizottságnak (a továbbiakban: Bizottság). (8) A klinikai szakpszichológusok továbbképzési programjára vonatkozó pontszám javaslatot az egyetem közvetlenül a szakmai kollégiumnak, a szakmai kollégium közvetlenül a Bizottságnak küldi meg, a (7) bekezdésben foglalt határidők figyelembevételével. (9) A programra, illetve pontértékére a szakmai kollégium február 15-ig, illetve augusztus 31-ig tehet észrevételt a Bizottságnak. Véleményeltérés, illetve a szakmai kollégium észrevételének hiánya esetén a Bizottság dönt. A Bizottság elnöke a jóváhagyott továbbképzési pontértékekről március 1-jéig, illetve szeptember 15-ig értesíti az egyetemet. (10) A jóváhagyott pontértékekről az egyetem 15 napon belül értesíti a szervezőt. 4. § (1)A továbbképzési időszak gyakorlati részének teljesítéséhez a továbbképzésre kötelezettnek legalább 3 évet kell az adott szakterület szerinti munkakörben eltöltenie, amit a munkáltató, illetőleg a működési engedély kiállítója igazol. Egy év gyakorlati idő értéke 20 pont. (2)A továbbképzési időszak gyakorlati részének teljesítését a munkáltató, egyéni vállalkozó esetében a működési engedély kiállítója igazolja. (3) Aki a továbbképzési időszak alatt az(1) bekezdés szerinti módon a szükséges 60 pontot nem szerezte meg, a gyakorlati rész teljesítését egyetemen vagy oktató-gyakorló egészségügyi szolgáltatónál legfeljebb 3 hónapig tartó, felügyelet mellett végzett kiegészítő gyakorlati továbbképzéssel pótolhatja. Az így teljesített gyakorlati idő értéke legfeljebb havonta 20 pont. 5. § Aki a továbbképzési időszak alatt szakképesítést szerez, annak a szakképzés megszerzéséhez szükséges, külön jogszabályban meghatározott időre évente 50 továbbképzési pontot – továbbképzési program teljesítése nélkül el kell ismerni. PhD fokozat vagy akadémiai doktori cím megszerzése esetén a továbbképzési időszak teljesítettnek minősül. 6. § (1) A 2.§ (2) bekezdés c) és e) pontja szerinti továbbképzés a szakmai képzés biztosításához szükséges személyi és tárgyi feltételekkel rendelkező egyetemen, illetve oktató vagy gyakorló egészségügyi szolgáltatónál történik. (2) A továbbképzés szervezője köteles a továbbképzési programot az oktatási évhez igazodóan az érintettek számára hozzáférhető formában közzétenni. (3) A továbbképzési programnak tartalmaznia kell a továbbképzés címét, formáját, célcsoportját, helyét, idejét, díját, a jelentkezés határidejét, a jelentkezés helyét és a megállapított pontértéket. 7. § (1) A 2. § (2) bekezdés b)-e) pontja szerinti továbbképzés pontértékének elismerése akkor lehetséges, ha a) munkahelyen belül szervezett rendszeres továbbképzési tevékenység esetén, ha a munkahelyet egyetem szakképző helyként elismerte, vagy ha a továbbképzések mindegyikén tudományos fokozattal rendelkező személy ülés-elnökként vagy előadóként vesz részt; b) egyéni továbbképzés, illetve szakmai célú tanulmányút esetén a továbbképzésről kiállított írásos igazolás annak tematikáját is tartalmazza. (2) Az (1) bekezdés szerinti értékelést az egyetem évente két alkalommal végzi. (3) A nem egyetem által szervezett a) orvosi és fogorvosi tudományos kongresszusok tekintetében a Magyar Orvosi Kamara, b) gyógyszerészi tudományos kongresszusok tekintetében a Magyar Gyógyszerész Kamara február 15-ig, illetve augusztus 31-ig tehet javaslatot a Bizottságnak a kongresszus tudományos konferenciaként történő elismerésére. A Bizottság a minősítés eredményéről tájékoztatja az egyetemeket. Az egyéb tudományos kongresszusokat az egyetem minősíti. Amennyiben kongresszus elismerhetőségével kapcsolatban kétség merül fel, az elismerésről az egyetem felterjesztése alapján a Bizottság dönt. 8. § (1) (2) A továbbképzésre kötelezett továbbképzésre az általa választott hazai egyetemhez jelentkezik be, amely a bejelentkezőről nyilvántartó lapot vezet. (3) Lásd: az egyetemeknél (4) A továbbképzés szervezője a programon való részvételért járó pontértékről aláírásával ellátott igazolást ad a résztvevőnek. (5) A továbbképzés lebonyolítását követő 15 napon belül a szervező összesített kimutatást készít feltüntetve a résztvevők nevét, működési nyilvántartási számát, a részvétellel megszerzett továbbképzési pontok számát és megküldi annak az egyetemnek, amelyhez a továbbképzésre kötelezett bejelentkezett. (6)A továbbképzésben megszerzett pontokat, ideértve a 2. § (4), (6) és (7) bekezdése szerinti igazolt teljesítést az egyetem nyilvántartja és a továbbképzések teljesítéséről legalább évenként egy alkalommal, legkésőbb október 31-ig értesíti a működési nyilvántartás vezetőjét. Az egyetem az adatokat (a továbbképzés címe. A pontszerzés helye, ideje, a megszerzett továbbképzési pontok száma) az érintett működési nyilvántartási számának feltüntetésével, elektronikus formában továbbítja. (7)Az egyetem évente egy alkalommal tájékoztatja az ESZTT Hivatalát a megtartott tanfolyamokról, azok címéről, pontértékéről és a résztvevők számáról. (8) A pontérték meghatározásának alapjául szolgáló dokumentumokat az adatszolgáltató 15 évig köteles megőrizni. (9)A továbbképzési programok 3. § (5) – (9) bekezdés, valamint 7. § (3) bekezdés szerinti továbbítása minden esetben elektronikus úton és írásos formában, utóbbi esetben oldalanként aláírással ellátva történik. Az (5) – (7) bekezdés szerinti adatátadás minden esetben elektronikus úton történik. (10)A működési nyilvántartást vezető szerv a (6) bekezdés szerinti értesítés megérkezését követő 30 napon belül honlapján hozzáférhetővé teszi a továbbképzésre kötelezett számára a továbbképzési időszak alatt megszerzett pontjait. 9. § (1) Ez a rendelet a (2) és (3) bekezdésben foglalt kivétellel a kihirdetést követő 5. napon lét hatályba, az (5) bekezdésben hatályon kívül helyezett jogszabályok alapján meghirdetett továbbképzéseket a korábbi jogszabály alapján kell lebonyolítani, a korábbi jogszabály szerint megszerzett továbbképzési pontokat figyelembe kell venni. (2)A 2. §(4) és (5) bekezdésében foglaltakat a 2004. január 1-jét követően kezdődő továbbképzési időszak esetében kell alkalmazni. (3) Lásd: az alábbiakban (4) Annak a továbbképzésre kötelezettnek, aki a 2000. január 1. és 2001. december 31. között teljesített továbbképzés pontértékét nem tudja igazolni, de valamely egyetemre bejelentkezett, 200 pont tejesítése esetén a továbbképzési időszakot teljesítettnek kell tekinteni. Folyamatos továbbképézés alapján megszerezhető legmagasabb pontértékek (továbbképzési pontok) 1. Munkahelyen kívül szervezett (előzetesen minősített) továbbképzési tanfolyamok Elfogadott továbbképzési tanfolyamon, előadás-sorozaton történő részvétel a rendezvény szakmai programja időtartamának alapulvételével értékelendő. Résztvevőnek óránként 1 pont, írásbeli vizsgával történő befejezés esetén óránként 2 pont adható. Előadónak óránként legfeljebb 3 pont, vizsgával záruló tanfolyam esetén legfeljebb 5 pont adható. A legmagasabb adható pontérték – a rendezvény időtartamától függetlenül – 25 ont, vizsga esetén 30 pont. 2.Munkahelyen szervezett továbbképzési formák Rendszeresen szervezett oktatási rendezvény, konferencia, folyóirat referálás. Részvételért 2 pont, előadástartás, illetve referálás esetén 3 pont- alkalmanként. Évente legfeljebb 15 pont adható. 3. Szakmai célú tanulmányút: - 3 hónapnál rövidebb, 5 pont - 3 hónapot elérő, vagy meghaladó, de 6 hónapnál rövidebb: 10 pont - 6 hónap: 15 pont, minden további hónap: 2 pont. 4. Tudományos tevékenység Elfogadott vagy megjelent tudományos közlemény lektorált folyóiratban első szerzőként: 30 pont, társszerzőként: 10 pont. Impakt faktorral rendelkező folyóiratban első szerzőként: 50 pont, társszerzőként: 30 pont. Előadás vagy poszter tudományos konferencián magyar nyelven első szerzőként. 10, társszerzőként: 5 pont. Előadás vagy poszter tudományos konferencián idegen nyelven első szerzőként: 30, társszerzőként: 20 pont. Részvétel külföldi, vagy hazai tudomány konferencián: 10 pont. Opponensi tevékenység, PhD vagy doktori disszertáció esetén: 20 pont. PhD témafelelős a jelölt sikeres védése idején: 30 pont. Tudományos szakkönyv, tankönyv írása fejezetenként 40 pont, társszerzőként 20 pont, a könyv szerkesztési munkájáért 30 pont. Egyetemi, főiskolai jegyzet, vagy más oktatási anyag készítése fejezetenként 20 pont, társszerzőként 10 pont, a jegyzet szerkesztési munkájáért 10 pont. 5. Egyéni továbbképzés Az egyéni továbbképzés célja az adott szakterületen belül új ismeretek elsajátítása, új metodika begyakorlása. Az adható pontérték évente: 10. A felügyelet mellett végzett kiegészítő gyakorlati továbbképzéssel havonta legfeljebb 20 pont szerezhető. Az egyéni továbbképzés irányítója számára a pontérték fele adható, amelyből évente legfeljebb 30 pont számítható be. 6. Távoktatás Sajátos információtechnológiai és kommunikációs taneszközök, valamint ismeret-átadási – tanulási módszerek használatával az oktató és a továbbképzésen résztvevő interaktív kapcsolatára és önálló munkára épülő, vizsgával záruló képzés. A vizsga a szolgáltató birtokában lévő adatbázisból véletlenszerűen kiválasztott, egyénenként randomizált kérdéssor alapján történik. A vizsgatesztnek a program alapján szerezhető pontonként legalább 3 kérdést kell tartalmaznia. A vizsgát meghatározott időtartam alatt, megszakítás nélkül kell teljesíteni. A programot a munkahelyen kívüli továbbképzési programmal azonos módon kell elismertetni. Távoktatással szerzett pontokból évente legfeljebb 20 pont számítható be. A jövő Reméljük, hogy nyugvópontra kerül az orvostovábbképzés ügye, nehéz időszakokat megélt, de immár rendeződni látszik jelenlegi rendje. Ez mind a továbbképzésre kötelezettek, mind a rendszerben érintett és érdekelt szervezetek, hivatalok közös, egybehangzó érdeke. Időről-időre felbukkannak nem kívánatos próbálkozások a kialakult helyzet, a fennálló rendszer megzavarására. Legutóbb a MOTESZ decemberi Szövetési Tanácsának ülésén hangzott el dr. Kiss István elnök úr előterjesztésében az a döbbenetes bejelentés, hogy egyes testületek, szervezetek elsősorban a gyógyszergyári lobbik ki akarják sajátítani a továbbképzés jogát. Ki akarják venni azt az egyetemek kezéből. Ez megengedhetetlen, hiszen kizárólag az egyetemek felelőssége, jogosultsága a továbbképzés. Nem véletlen, hogy a Semmelweis Egyetem és a vidéki egyetemek orvoskarai azonnal tiltakoztak az egészségügyi miniszternél, és sürgősséggel kérték a már egy nappal korábban megjelent rendelet visszavonását. Még egy rövid összefoglalás az egészségügyben dolgozók továbbképzésének szabályairól szóló miniszteri rendelet tervezetéről. Ez számba veszi és egy rendeletben összefoglalja a szakorvosok és szakdolgozók, egyéb diplomások továbbképzési rendszerét. Ez a rendelet-tervezet bár számos kezdeményezést és újítást tartalmaz, azonban az egyetemek szerepe, súlya szinte eltűnt a rendeletből, és egy üzleti érdekből létrehozható kereskedelmi tevékenységnek minősülő továbbképzés lett megajánlva egy kötelező szakmai továbbképzés fenntartására. Ez nem engedhető meg. Ez olyan mértékben devalválja az egész rendszert, amely nem fogadható el. Azért sem, mert aki minősít és értékeli, hogy mit ad érte, már nem lehet részese a megtartásnak. Így kerültek az egyetemek egyértelműen kizárásra a felülvezérlésből. Az új jogszabályban az egyetemet már nem is említik, a fenti EU- direktívára és hazai törvényekre történő hivatkozással, hiszen a potenciális továbbképzési rendezvényszervező nem vehet részt annak minősítésében. Így kiesnek a körből a szakmai kamarák és a tudományos társaságok is. Nem lehet olyan helyzetet teremteni, bár minden elismerés az eddigi munkájáért az ESZTT-nek, hogy ennek a kérdésnek vezető testületeként csak egy szervezet legyen fő letéteményese. A továbbképzés bármely formáját ezen túl bárki szervezheti, ha az akkreditációs előírásoknak megfelel. Ennek ellenőrzése, miként a rendezvény minősítése az ESZTT feladata lesz a jövőben. A kötelező szinten tartó tanfolyamok idejét és tematikáját a releváns szakmai kollégium – esetenként az egészségügyi minisztérium – szabja meg. A továbbképzési teljesítményeket pedig az EEKH regisztrálja, rendezvényszervezők bejelentése alapján. Míg az egyetemekről nem esik szó a jogszabályban, addig a szakdolgozók továbbképzésében korábban is fontos szerepet játszó ETI – kiegészülve az újabb szakma-csoportos továbbképzésre alapuló és jogosult Központi Továbbképző Helyekkel – megőrizte koordináló központi szerepét. Az elmúlt időszak annyira rövidnek bizonyult, mely alatt képtelenség volt értelmezni, átlátni a történteket, és ellene valami jobb javaslatot tenni, hogy érdemében ne csak a tiltakozás jelenjék meg. Dr. Kiss István elnök úr azt kérte a Szövetségi Tanácsüléstől, hogy hatalmazza fel az elnökséget, hogy egy szakbizottság véleménye után azzal terjesztenék a miniszter úr felé, hogy sürgős konzultációt kérnek, mert megengedhetetlen, hogy rendeletet jelen formájában most kiadják ezt, fel kell függeszteni és további szakmai tárgyalásokat kell kérni a témáról.