„Egy homokszemben látni a világot
A mennyet egy vadvirágban
A végtelent tartani ujjaid közt
És az örökkévalót egy órában.”
William Blake

B.J.Miller szuggesztív, kora-negyvenes, palliatív ellátásban dolgozó orvos a san francisco-i Zen Hospice programban. Mindkét lábát és a bal kézfejét csonkolni kellett egy fiatalkori súlyos áramütéses baleset miatt. TED-előadásában azzal a nyugalommal adja át gondolatait az életvégi ellátás minőségéről és fontosságáról, melyet egy végső határokig eljutott és onnan visszatért tudhat sugározni. Megosztja élményeit velünk, akik csak könyvekből, betegeink történetéből és empátiás beleérzésünk segítségével ismerjük a halál közelségét: a rettegést a test megváltozásától, átalakulásától.

Mindannyian páciensek, azaz a szó eredeti értelmében „szenvedők” vagyunk – állítja Miller a buddhizmus alaptételével egybehangzóan. Az emberi léttel szükségszerűen együtt jár a szenvedés, akár az élettel a halál. A szenvedésnek azonban van változtatható, szükségtelen része, melyet a nyugati kultúrában gyógyító intézményekben kezelnek, csillapítanak.



A kórházak a traumák, a betegség és a fájdalom intézményei. A betegségközpontúság mellett azonban szükség van emberközpontú ellátásra is, különösen az élet utolsó időszakában. Miller megérteti velünk, hogy az életvégi támogatáson túl az öregedés folyamatának mindegyik stádiumában –és hát születésünktől kezdődően öregszünk, haladunk életünk vége felé- szükségünk van enyhülésre, a jól-lét megtapasztalására.

Nem a halál ellenében, hanem éppen miatta lehet megtanulnunk jól megélni az életünket és azt, hogy hogyan tegyük életünket csodássá, nem csak elviselhetővé. Az élet vége felé közeledve felfelé ívelő folyamat részesei lehetünk, ha megtanuljuk „vadul szeretni a jelen pillanat tökéletességét”. Miller megtanít arra, hogy a kórházi, ablaktalan betegszobába becsempészett hógolyó milyen érzéki örömöt okozhat, ahogy olvadó csöppekben érintkezik a fedetlen bőrrel.

A végstádiumba érkező páciens, a krónikus, gyógyíthatatlan betegséggel küzdő, vagy demens beteg szenvedése nem a szavak szintjén csökkenthető. A velük töltött együttérző kapcsolatban –Miller megfogalmazásában: reflektív támogatóként- rávezeti őket arra, hogy mi jelenti számukra a legmegfelelőbb étket és azt kínálja föl nekik ehető táplálék, vagy illatokból, érintésekből, kedves látványból, hangokból álló szimbolikus falatok, vagy éppen csönd formájában, melyek érzéki-esztétikai örömet okoznak a távozónak.

Mire is van szüksége a távolodónak: kényelemre, önmaga és hozzátartozói tehermentesítésére, egzisztenciális békére, a csoda és a spiritualitás élményének átélésére. A szépség mindenben ott van. A végső kapuig tehát „szeressük a jelenünket az érzékeinken és a testünkön keresztül, ami által élünk és meghalunk”.

Tremkó Mariann
eLitMed.hu
2018.03.28