A 20. század nemzetközi hírű magyar neuroanatómusa, aki a korlátozott technikai lehetőségek ellenére lenyűgözően sokat adott hozzá ahhoz, amit az idegrendszerről tudunk. Az elektronmikroszkópos vizsgálatok kora előtt ezüst impregnációs módszerrel igazolni tudta a neurontan érvényességét. A későbbiekben kísérleti agykutatással foglalkozott, főleg a szemmozgások, egyensúlyi működések, gerincvelő- és agytörzsi reflexek idegmechanizmusának tanulmányozásával, az idegi gátlás szerkezeti alapjaival és a magasabb idegközpontok szerkezeti elemzésével. Legnagyobb eredményeit talán a kisagykéreg kutatásában érte el: felismerte a kéreg moduláris szerkezetét, azt, ahogyan 10-50 ezer idegsejt egységekbe kapcsolódik. Szentágothai – eredeti nevén Schimert – János anyai és apai ágról is orvoscsaládból származott. Édesapja közismert és közkedvelt gyógyító volt, és négy fiútestvére is az doktori pályát választotta. Szentágothai János szenvedélyes érdeklődése az agy és idegrendszer iránt 16 éves korában dőlt el, amikor karácsonyi ajándékként megkapta élete első mikroszkópját. Amikor egy egéragy-metszetet vizsgált meg, amit ő maga készített és festett meg a Golgi-módszerrel, az eléje táruló szövevényes rendszer szépsége egy életre lenyűgözte. 1930-ban kezdte meg tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Egyetem orvosi karán, és hamar dolgozni is kezdett az anatómiai tanszéken Lenhossék Mihály mellett. 1936-ban szerzett diplomát. Ott maradt az egyetemen instruktorként, majd adjunktusként tanította az anatómiát. A festési eljárások és másodlagos degenerációs eljárások továbbfejlesztésével kezdett foglalkozni. A második világháború alatt a náci rezsim elleni tiltakozásul Schimertről Szentágothaira változtatta a nevét – édesapja ugyanis Szentágotáról származott. 1944-ben amerikai hadifogságba esett, ahol nyelvtudásának és végzettségének köszönhetően egy németországi honvédkórház vezetője lett. 1946-ban tért haza, majd Budapestről Pécsre költözött, hogy átvegye a Pécsi Erzsébet Tudományegyetem anatómiai intézetének vezetését. 1947-ben nevezték ki egyetemi tanárrá. Sikerült nemzetközi elismertségű színvonalra emelnie a karon zajló kutatást és oktatást, amely a háború alatt hanyatlásnak indult. Ő maga is hozzájárult a kutatási eredményekhez: neuroendokrinológiai kutatásain kívül feltárta annak a kapcsolatnak egyes részleteit, amely a labyrinthus, a vestibularis rendszer és a szemmozgató izmokat beidegző idegmagvak közt működik. (A felismeréseit 1950-ben Kossuth-díjjal jutalmazták) 1963-ban visszatért Budapestre, ahol a későbbi Semmelweis Orvostudományi Egyetem anatómiai intézetének lett az igazgatója. Számos neurohisztológiai kutatást vezetett az évek során. A kisaggyal, gerincvelővel, az agykéreggel és a thalamus magjaival foglalkozó kutatásaik nemzetközileg ismertté váltak. Szentágothai 1967-ben lett a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, de idővel számos külföldi akadémia és tudományos társaság is a tagjává választotta, például az angliai Royal Society. Nemzetközi ismertségéhez kutatói innovációja és széleskörű tájékozottsága mellett sziporkázó egyénisége is hozzájárult. Többször jelölték Nobel-díjra is; állítólag azért nem kapta meg, mert túl sok mindennel foglalkozott. 1976 és 1985 között elnöki pozícióban vezette a Magyar Tudományos Akadémiát. Mély meggyőződése volt, hogy az életfeladata mások szolgálása és a világ állapotának javítása; ebben a munkában keresztény hite is segítette. A rendszerváltás körüli időszakban parlamenti képviselőként vállalt közéleti szerepet, környezetvédelmi, pedagógiai és humanitárius kérdésekben pedig korábban is aktívan hallatta a hangját. A fiatal tudósok mindig bizalommal fordulhattak hozzá tanácsért, építő kritikáért; tanítványai és munkatársai közül számos világhírű idegkutató került ki (pl. Flerkó Béla, Somogyi Péter). A világ felé fordulásába beletartozott az is, hogy a tudását közérthető és nagy érdeklődést vonzó módon adta tovább. Kiváló előadó volt, amihez hozzájárult, hogy több idegen nyelven is anyanyelvi szinten beszélt. Mindig megtalálta azt a demonstrációs fogást, amivel a nem szakmabelieket is le tudta nyűgözni. Az anatómia oktatásában paradigmaváltást jelentett, hogy Szentágothai az alaktan helyett a szervezet működésére koncentrált: sokat idézett mondása szerint „a szerkezetben a működés a legszebb”. Szentágothai kreativitása valószínűleg művészi adottságaiból is táplálkozott: tehetségesen rajzolt-festett, tanítás közben könnyű kézzel skiccelt anatómiai ábrákat a táblára, és híres anatómiaatlaszának (Az ember anatómiájának atlasza) is ő készítette a vázlatait. Személyes akvarellfestményeiben szinte naplóként rögzítette az élményeit. Egy interjúban így beszélt összefonódó tudomány- és művészeteszményéről: „Jó lenne, ha a létnek, az életnek egy felsőbbrendű harmóniáját egy művészetet értő kutató vagy a tudomány modern eredményeit értő vagy legalábbis valamennyire sejtő művész magában egyesíteni tudná. (...) De hogy a mai, nagyon specializált tudományban mennyire lehet ezt az ideált megközelíteni, az már nagyon kérdéses. Boldognak érzem magam, ha legalább egyes pontokon megsejtek valamit a művészet és a tudomány alaptörekvéseinek az egységéből.” Cziglényi Boglárka eLitMed.hu 2017.július