Egy Bánfalvi Attila idézet a Már a tudomány sem a régi c. írásából.

„A tudomány oltalmazó erejének rendkívüli jelentőségét az is mutatja, hogy a mai medicina fő árama szinte csak azt tartja szakmailag felhasználható, egyáltalában érvényes ismeretnek, amely megkapta a tudományos jelzőt. Az orvosok szakmai nyilvánosság előtt aligha beszélhetnek általuk tetszőlegesen megválasztott narratívában, a szakmai kérdések megbeszélésére csak a „tudományos” jelzővel ellátott konferenciákon találkozhatnak, és szakmai közösség számára érvényes üzeneteket csak tudományos előadások formájában lehet eljuttatni. A szakma gyakorlás más aspektusai, a személyesség, az érzelmek, az anekdoták, az élmények rendszerezetlen, intuitív megbeszélései a konferenciák folyosóira szorulnak, mintegy követve a kongresszusi színhelyek geográfiáját; a fő helyen a tudományos diskurzus zajlik, mindene egyéb csak ezen kívül a „féllegalitásban” történhet. Ez mintha azt sugallná, hogy ami szakmai szempontból fontos, az csak tudományos lehet, ami pedig nem képes a tudomány narratívájában megnyilvánulni, az nem is fontos, és különösen nem érvényes. A tudomány medicinában betöltött szerepére vetett futó pillantás is a tudományosság mítoszának hatalmas erejét mutatja a mai medicina számára. A mitikus kifejezés azért helyén való ebben az összefüggésben, mert mint minden mítosz értékek és normák megszabásával kijelöli a benne osztozók számára az érvényes világ kereteit, és egyben érvényteleníti az ehhez nem tartozó mozzanatokat. De mint minden mítosz egyben vakká is tesz olyan jelenségek iránt, amelyek ott vannak, de éppen a mítosz „szemüvege” nem engedi azokat meglátni. A medicinát alkalmazott tudománynak hirdetők ideológiájukban azt sugallják, hogy a medicina és a tudományosság fedik egymást, vagy ha még ez nem is következett be, a jövőben ez a konstelláció mindenképpen kívánatos, hogy előálljon.

Immáron sok évvel ezelőtt történt, amikor még szigorló voltam, 1982-ben. Spórolt pénzemből megrendeltem egy angol nyelvű szakkönyvet.
Talán még mások is emlékeznek rá, hogy akkor csak egy olyan könyvesbolt volt, ahol ezt meg lehetett tenni: a Váci utca legelején, az Idegennyelvű Könyvesbolt. A nevezetes kötet a belgyógyászat akkori “Bibliája” a Cecil’s Textbook of Medicine volt. Akkor még csak egy kötetben, de ez volt vagy 2000 oldal, bibliofil papíron is volt vagy 15 cm vastag és vagy 4 kg. Persze, igaza lett családtagjaimnak, tényleg nem olvastam végig. De egy kézikönyv nem is azért van, hanem hogy kéznél legyen, ha kell. És sokszor kellett...
De egy részét többször is elolvastam, olyannyira, hogy még ma is élénken emlékezem rá. Ez ez könyv előszava volt. Emlékeim szerint egy Vingaarden nevű orvosprofesszor műve volt, aki akkor az amerikai Institute of Medicine igazgatójaként írta alá magát. Az írásának címe a következő: “Medicine: As an Art or a Science?” Legalább öt oldalon keresztül ezen elmélkedett. Felidézte az orvostudomány akkor ismert történetét, az őskortól, az emberi civilizáció hajnalától kezdve az ókori görögökön keresztül a Felvilágosodáson át a biostatisztikáig és a genetikáig. Azt fejtegette, hogyan vált a mágusból, táltosból, varázslóból fokozatosan természettudós, hogyan alakult ki a korszerű természettudományos világképre épülő orvostudomány. Azt, hogy hogyan lett a gyógyítás művészetéből tudomány. És miután ezt jól leírta és bemutatta, levonta a konklúziót: tudomány ide, tudomány oda, de a gyógyítás ma is legalább annyira művészet, mint tudomány.
Mert ember gyógyít embert. Persze ehhez felhasznál sok mindent, minden lehetséges segítséget igénybe vesz, de végül – a belgyógyászatra fókuszálva - mégiscsak az orvos mint személyiség, mint ember gyógyítja meg a betegét. Vagy sem...
Abban a szerencsében volt részem, hogy én még mind gimnáziumi és egyetemi tanulmányaim során, mind későbbi munkahelyeimen találkoztam igazi személyiségekkel, tudósokkal, gyógyítókkal. Török Laci bácsi, Szentágothai professzor úr, Hámori József, Magyar prof, Szegedi tanár úr, és Csanda Bandi bácsi... És hál’istennek, a sort még folytathatnám. Mindegyik igazi, teljes személyiség, jó ember. És ez a fajta személyiség, ez az emberség az, ami hitelessé, jó tudósokká és jó orvosokká tette őket.

“A legfőbb gyógyszer maga az orvos!” Hallottam diákkoromban, sokszor. Kitől is? Talán Magyar poftól a Belklinikán? Vagy Bandi bácsitól? Nem tudom már. De az biztos, hogy ez a mondat azóta is visszhangzik bennem. Akárcsak a Cecil bevezetőjének a címe: Tudomány vagy Művészet?
Több, mint 25 év elteltével, az Evidence Based Medicine és a genetikai – no meg az informatikai – forradalom évtizedei után (?) is jogos ez a kérdés.
Mert ez a kérdés valójában csak az Emberről szól. És az emberek közötti kapcsolatokról. Ki a gyógyító és ki a beteg? Társai egymásnak? Talán feltételezik egymás létét? Miről is szól a kapcsolatuk? Hogyan működtetik ezt a kapcsolatot? És még sorolhatnám a kérdéseket, biztos válaszok nélkül.
Jó lenne tudni, hogy a mai orvoskollégák hogyan vélekednek erről, mert tisztább képünk lenne magunkról és a világunkról.

Tudomány vagy Művészet-e a gyógyítás?
Egyetért-e velünk abban, hogy valójában ez a gyógyítás művészete?

dr. Kapócs Gábor